[1]
Félreértés ne essék: azok a módszerek, amelyekkel a világ legnagyobb hatalmú politikusát kiválasztják, nem tökéletesek. Merőben jogtechnikai szempontból is lehet rajtuk kivetnivalót találni. Elképzelhetőek ugyanis olyan körülmények, amelyek között az elnökválasztás alkotmányos módszerei csaknem teljesen csődöt mondanak, mivel nem teszik lehetővé valódi legitimációval rendelkező elnök megválasztását. A jelenlegi elnökválasztási küzdelem kis híján létrehozta ezeket a körülményeket.
Quayle elnök
Arról van szó, hogy az elnökválasztást szabályozó alkotmányos előírások csak akkor igazán értelmesek, ha a novemberi választásokra csak két elnökjelölt marad állva, és verseng a választók bizalmáért. De ebben az évben a pártpolitikusok mellett egy komolyan veendő független jelölt – Ross Perot texasi milliárdos – is beszállt a ringbe, akit a két nagy párt által rendezett „előfutamok” során nem lehetett kiejteni a versengésből. Ross Perot bohózatba illő visszalépéséig nemcsak elképzelhető, de határozottan valószínű volt, hogy a novemberi választások eredményeként olyan elnökválasztó kollégium jön létre, amely képtelen lesz elnököt választani. A patthelyzet kialakulását mindenféle izgalmas alkotmányos hercehurca követhette volna, amely akár produkálhatott volna is egy elnököt (feltehetőleg nem a három versenyben lévő jelölt egyikét), de erre mérget venni önpusztító magatartás lett volna. Bush elnök mandátuma azonban januárban mindenképpen lejárna, vagyis az alkotmány megakadályozná hivatala további gyakorlásában. Az elnök akadályoztatása esetében pedig az alelnökön a sor. Na most, lehet, hogy Dan Quayle nem olyan buta, ahogy az amerikai tömegtájékoztatási eszközök ezt róla terjesztik; de az tagadhatatlan, hogy az amerikaiak többsége szívesebben látná ezt a kölökgólyaképű gentlemant egy Ohio állambeli iskolaszék elnökeként, mint az Oval Office-ban.
Ekkora ijedelem után a világ bármely más részén felerősödtek volna az alkotmánymódosítást és a választási rendszer reformját követelő hangok. Az Egyesült Államokban ezzel szemben – mintegy megelőző szerelésként – az alkotmány érinthetetlensége mellett agitáló hangok erősödtek fel. „Don’t tinker with the Constitution!” (Ne foldozgassátok az alkotmányt!) Vagy népiesebb szófűzéssel: „Don’t fix it, if it ain’t broken!” (Ne akarjátok megbuherálni, ha működik!) – szóltak a figyelmeztetések. Úgy látszik, hogy a politizáló amerikaiak nagy többsége feltétlen bizalommal viseltetik az Alapító Atyáknak az intézményrendszerben megtestesült bölcsessége iránt – még akkor is, amikor ennek az intézményrendszernek hiányosságai szembeötlővé válnak. E bizalmat magyarázandó természetesen kiindulhatunk abból feltételezésből is, hogy az amerikaiak nem annyira eszesek, mint mi, európaiak. De szerényebb és termékenyebb – feltételezés abból kiindulni, hogy léteznek olyan ésszerű szempontok, amelyek alapján ez a bizalom indokolt, és amelyek alapján az alkotmánymódosítástól való vonakodás a bölcs önmérséklet ragyogó példája.
A rendszer erényei
A jelenlegi elnökválasztási küzdelem – ennyi már félidőben bízvást megállapítható – nem fog az amerikai politikatörténelem legragyogóbb lapjaira tartozni. Első pillantásra másról sincs szó benne, mint a jelöltek intimszférájáról, feleségeik sütőasszonyi képességeiről, gyermekeik, sőt, unokáik pirospozsgáiról. Az amerikai választók tehát részben olyan kritériumok alapján lesznek kénytelenek George Bush és Bill Clinton között választani, amelyek fölött alighanem joggal csóválhatjuk a fejünket. De Bush és Clinton között kell választaniuk, két centrista politikus között. A rendszer már hónapokkal a tulajdonképpeni választások előtt – legkésőbb a két nagy párt konvenciója után – kiselejtezi azokat a gőzös fejű ideológusokat, akik túl messzire elkódorognak az arany középúttól. Ez. alkalommal még egy szokatlan kihívást is sikerült paríroznia: kivetette magából azt a Ross Perot-t, aki egyszerűen meg akarta vásárolni a Fehér Házat. S ha nincsenek felforgató hajlamaink, mindezt vívmányként kell értékelnünk.
Kirakatpolitika
Ennyit a rendszer a választók minimális közreműködésével is el tud érni. Mégis nehéz az amerikai elnökválasztási szisztémát a konvenciók szezonjában védelmezni. Ugyanis nem lehet tagadni, hogy ez a szisztéma hangsúlyozza a személyiség jelentőségét, s ez – egy olyan korban, amikor a személyiséget sokan összetévesztik a showmanséggel – kedvez a színpadra állított, showjellegű politikának. Részben a rendszerből fakad tehát, hogy mind a demokraták New York-i, mind a republikánusok houstoni konvenciója jobban emlékeztetett egy maratoni esztrádműsorra, mint egy sorsfordító politikai rendezvényre. De csak részben. Az elnökválasztás alkotmányos szabályai sem a magas hivatalért versengők államférfiúi kvalitásainak esetleges hiányáért, sem pedig a választók elvakíthatóságáért nem hibáztathatok.
Ráadásul nem biztos, hogy a választók valóban maradéktalanul és az idők végezetéig elvakíthatók. A konvenciók akkor váltak televíziós műsorszámmá, amikor még valódi politikai események voltak, amikor még eldőlt valami ilyen alkalmakkor. A nézők nagy kibéküléseknek és shakespeare-i pálfordulásoknak lehettek tanúi; nemcsak azt lehetett megtudni, hogy mi lesz a (reklám)szöveg az elnökválasztási párharc intenzív szakaszában, hanem azt is, hogy az elnökjelöltek miként vélekednek konkrét politikai kérdésekről, kik lesznek szövetségeseik, és kik fogják szabotálni őket kitűzött céljaik elérésében. Ez aztán egyfelől túl sok volt a glásznosztyból a jártok számára. Másfelől pedig a televíziós közvetítés ténye tág teret biztosított a reklámmódszerek alkalmazására. Csakhogy a semmit mégsem lehet mindenkinek valamiként eladni. Az eredeti funkciójukat vesztett konvencióknak egyre kevesebb a nézőjük, ezért a televíziós társaságok egyre kevesebbet közvetítenek belőlük, s így kisebb a hatásuk is. Persze még mindig elég jelentős. Mind Clinton, mind Bush népszerűsége magasba szökkent a demokrata, illetve republikánus konvenció után.
Republikánus bajok, demokrata remények
A választási politizálásban csak annyi a show, amennyit a közvélemény igényel vagy eltűr, illetve amennyi hasznosnak ítéltetik, mert a figyelemfelkeltést és a mozgósítást szolgálja. Lehet, hogy a kampánymenedzserek gyakran elszámolják magukat, lehet, hogy túlságosan készségesen hitelt adnak annak a jelszónak, miszerint abba még senki sem ment tönkre, hogy alábecsülte az amerikaiak ízlését. De végső soron mégiscsak politikai eszméket és ezeken az eszméken alapuló gyakorlati recepteket akarnak eladni. Ha az eszmék soványak, ha a leggondosabban kitervezett reklámfogások ellenére sem kelendőek, vagy ha a receptek irreálisnak tűnnek, akkor a legragyogóbb show is hiába volt.
George Bush négy évvel ezelőtt sikeres boltot vett át Ronald Reagantől, összességében kompetensen kormányozta az országot, ebből következően egy évvel ezelőtt még több neves demokrata politikus nem vállalta az elnökjelöltséget a feltartóztathatatlannak tűnő elnökkel szemben. És most mégis az a veszély fenyegeti, hogy nem választják újjá. Bush szerint majdnem kizárólag a gazdaság állapota felelős ezért a fordulatért. „Ha a gazdasági növekedés ötszázalékos lenne, nem lennének ilyen problémáim” – jelentette ki a Time-nak. Ebben nyilván van valami, de Bush problémáinak van egy másik nagy oka is: a Republikánus Párt.
Ronald Reagan sikerének az volt az egyik titka, hogy sikerült konzervatív pártot csinálnia a Republikánus Pártból. Vagy inkább csak „konzervatív” pártot, mert Reagan nagyon sokféle konzervatív irányzatnak tudott bálványává válni: az inkább hidegháborús liberális „neokonzervatívoknak” és a neandervölgyi gondolkodású „paleokonzervatívoknak”, az „inkább halott, mint vörös” antikommunistáknak, az erkölcstelenség ellen keresztes hadjáratra készülő vallásos jobboldalnak, a monetarista közgazdasági iskola híveinek és a libertáriánusoknak. A legtöbb nyugat-európai országban ennyire eltérő irányzatoknak csak két-három párt lenne képes otthont adni. Reagan távoztával és a Szovjetunió megszűntével ezeket a különböző konzervatív irányzatokat a meglehetősen alulfejlett republikánus pártfegyelmen – s persze a birtokvédelmen – kívül alig köti össze valami. A paleokonzervatívok hallani sem akarnak Bush amerikai elkötelezettséget jelentő új világrendjéről. A mérsékelt konzervatívok – nem is beszélve azokról, akik Európában liberálisoknak minősülnének – a vallásos jobboldallal és Quayle alelnökkel ellentétben nem akarnak kulturális polgárháborút indítani a demokraták ellen. Új, konszenzus kialakítására alkalmas konzervatív eszmék pedig nincsenek. A legjobb konzervatív koponyák az amerikai konzervatív gondolkodás hanyatlását gyászolják.
Az Economist szerint a konzervatívok legnagyobb problémája az, hogy győztek. Az „ördögi birodalom” összeomlott. A piacban Castro és Kim Ir Szen kivételével az egész világ hisz. Több, eredetileg konzervatív eszme (a család értéke, az egyén önmagáért való felelőssége, szabad kereskedelem stb.) ma már beépült az amerikai nemzeti konszenzusba, közkinccsé vált, és Clinton szájából legalább olyan jól hangzik, mint Bushéból.
Ebből az is következik, hogy a konzervatív jelző jelentése eltolódott. Már nem feltétlenül azokat a szimpatikus dolgokat jelenti, amelyek miatt hagyományosan demokrata rétegek Reagan karjaiba hullottak. Valószínűleg ezt a körülményt tükrözi az a friss felmérés is, mely szerint a republikánus konvenció küldötteinek több mint 70 százaléka vallja magát konzervatívnak, a Republikánus Párt szimpatizásainak azonban csak 40 százaléka, a valószínű szavazóknak pedig még kevesebb, alig harminc százaléka.
Bushnak tulajdonképpen újra ki kellene találnia a Republikánus Pártot. De erre se módja, se ideje. Éppen ezért egyes konzervatív irányzatok sirámai ellenére is kénytelen lesz továbbra is pragmatikus választási küzdelmet folytatni. Továbbra is hangsúlyozni fogja külpolitikai sikereit, belpolitikai és gazdaságpolitikai kudarcaiért igyekszik majd a demokraták által ellenőrzött kongresszust felelőssé tenni, és megpróbálja majd - a konvención tartott beszédje alapján ítélve – eszközökben nem válogatva aláásni Clinton szavahihetőségét.
Hogy ez elegendő lesz-e a győzelemhez, igencsak kérdéses, de nem is kizárt. Clinton személyében a Demokrata Pártnak szimpatikus és intelligens elnökjelöltje van, aki sokat tett azért, hogy a párt a baloldalról visszahúzódjék a centrumba. Arkansasi szenátorként impresszív kormányzati tapasztalatokkal rendelkezik. Külpolitikai jártassága ugyan meg sem közelíti Bushét, de az amerikai választók szemében ez korántsem akkora hátrány, mint az európai politikusok szemében. Belpolitikai és gazdasági programja akkor is vonzó, ha realizálhatóságát illetően jogosak a szakértői kételyek.
Pillanatnyilag csaknem minden a demokraták és Clinton mellett szól. A közvélemény-kutatók és a választási szakértők mégis nagyon óvatosak. Igaz, Clinton a republikánus konvenció után is jócskán vezet Bush előtt a közvélemény-kutatásokban. De a demokrata elnökjelöltek három egymást követő választáson szenvedtek egyre nagyobb arányú vereségeket. Négy évvel ezelőtt Dukakis csak kilenc államban volt képes megelőzni Busht. Csodával lenne határos, ha a szavazópolgárok egyik választástól a másikig valóban akkora számban disszidálnának a republikánus táborból a demokrata táborba, ahogy ezt a közvélemény-kutatások előre jelzik.
- Külföld [6]