Lopakodó Hold, a nagy törzsfő, a vad indián csak a nevezetes filmdráma utolsó kockáin lép a szemünk elé. Szétfoszló, bizonytalan jelzések, kiégett őrbódé a prérin, felfordult ekhós szekér, kaktuszcserjék tövén száradó holttestek mutatják csak, hogy valami hátravan, egyáltalán nincs vége még, valaki, valahol a bozótban oson, figyel, közeledik… Hogy amikor üt az óra, kilépjen, és véres tusában, életre-halálra megvívjon egy másik férfiúval.
Újabban mintha nálunk is furcsa dolgok történnének. Megy a lapszerkesztő, a hírlapíró, Vödrös úr, Balaskó úr, s egyszer csak elzuhan… Lovát karéjozza a híres lóversenyező, a kis Csurka, s egyszer csak lasszó tekeredik, berántják a kaktuszok közé…
Ebből, ennyiből azonban még nem lesz sikerfilm, kasszasiker, miniszterelnök úr! Az indián nem surranhat, lopakodhat örökké az árnyékban, s főleg nem feledhet. A kihívás megtörtént, a kockát elvetették, a párbajt meg kell vívni. Pontosan hol, mikor, hogyan, ez maradjon hadititok. De mire lehullanak a falevelek, már a vigvam legmagasabb rúdján lógjon a zsaroló, az áruló skalpja! Vagy ha nem, hát az előharcos, a nagy sachem se merjen téli szállásra térni!
Gyűjtőpárt
Nekünk Csurka is kell, és Debreczeni is! Kell a fasiszta, meg az is, aki lefasisztázza. (Különben is Pista nem igazi fasiszta, nem originál náci, inkább csak amolyan „fascista”, olasz módra. Jóska egy kicsit túlvitte, mert fiatal gyerek még, ezt a náci izét…) Ilyen dacosan vágta a sajtó és a nagyvilág szemébe a maga pártkeservét Medgyasszay úr, az MDF szóvivője, s nyomában a többi, Csurka felett ítélkező fórumbeli testület. Eleget gyötörtetek, gáncsoltatok, bugrisoltatok már bennünket! Most meg már szétvágnátok, szétszórnátok!
Csakhogy mi nem ülünk szét, mi gyűjtőpárt vagyunk, minálunk jól megfér a hóhér és az akasztott, minálunk a helyzet, a gyakorlat szüli a filozófiát, a princípiumot!
Ez (már elnézést, uraim) borzasztó! Az ember szinte nem tudja, kínjában melyik testrészéhez kapjon először, melyiket vakarja. Nem akartunk volna már erről a Csurka-ügyről értekezni, de ha az MDF így, akkor valamit újból mondani kell.
Az még csak hagyján, hogy az alelnök úr a Magyar Demokrata Fórum védjegyét hasznosítva főfoglalkozásban kínozza, szorongatja, fenyegeti a zsidókat. Ez sem hoz majd kasszasikert, de ez csak a gyakorlati rész. A teoretikus baj, hogy közben éppenséggel csatlakozik, felzárkózik bizonyos zsidó csoportosulásokhoz. Azokhoz, akik mint Kun Béla, Rákosi, Gerő, Aczél, a szabadság és a demokrácia eltiprását választották élethivatásul. Hosszabb távon nem sokat számít, hogy valaki jobbról vagy balról sereglik a totalitárius zászlók, a zsarnokság hadijelvényei alá. Messziről nézve szinte már nem is különbözik Csurka és Rákosi, vagy Csurka kedvence, Aczél György.
Más szavakkal, de párosan, együtt káromolják és tagadják a periklészi kezdeteket, az athéni agorán ricsajgó hajósokat, bronzműveseket, szofistákat. Mert azt hitték, vezér és direktíva nélkül is mennek valamire. A republikánus Mucius Scaevola égési sebei sem hatják meg őket. Ötletszerűen, egyénieskedve, kollektív meghatalmazás nélkül tette tűzbe a kezét… Firenzében, a Palazzo Vecchio odvas, boltíves nagykapuja sem jó célra épült. Mert úgy hat-, hétszáz éve választott, pártos tisztségviselők, priorok, a Signoria tagjai jártak ki és be rajta. Locke, Condorcet, Mill, Jefferson, Lincoln Ábrahám – megannyi tévelygő, zsákutcába csábító szellem. Azok a fiatal amerikai, angol, kanadai gyerekek, akik egy bizonyos június 5-i hajnalon a hánykolódó partraszállók tetejéről először látták meg a francia partokat, az atlanti falat, s ha rágondoltak, mi lesz egy óra múlva, alig tudták uralni a végbélpofáikat, úgyszintén rossz vízen hajóztak.
S rossz helyen állt, a Monte Cassino-i kolostor fala mellett, bizonyos Gasinski lengyel légiós is. El is találta egy német golyó. Azért tudunk róla, mert utolsó szavával katonásan jelentette: töröljék a létszámból, mert meghalt.
De nem hiába! Ma New Yorktól mondjuk Tel Avivig, Manilától Moszkváig Gasinski légiós jogutódai, emlékének gondozói uralkodnak. Náluk a pénz, a tudomány, a technológia, mi több, a fejlett haditechnika. Még az erkölcseik is jobbak; sokkal kevesebb ártatlant öltek meg, mint a másik modell, a totalitárius elképzelés barátai.
Ez a nyerő oldal, ide kell állni – ismerték fel jó gyakorlati érzékkel a Magyar Köztársaságot alapító atyák. Csurka sem értette félre az általános helyzetet. Rövid ingadozás után jól fizető érdekházasságra lépett a parlamentáris demokráciával. Csak hát a szív… az őszinte marad, a régi szerelmet sírja vissza. A többi már következik. Kettős életvitel. Titkos találkák, bujálkodások a totalitárius tradícióval. S hozzá az arrogáns feltevés, hogy a törvényes feleség, a parlamentáris demokrácia mindezt tűrni kényszerül, mert nem tehet mást.
A keleti régióban talán még mindig a miénk a legformásabb, legstabilabb parlamenti demokrácia. Ezzel párhuzamban, hála Csurka képviselő és MDF-alelnök úrnak, a fasisztoid teóriák gyártásában, publikálásában is mi kerültünk az élre. A szerbek, más délszlávok inkább a fasiszta gyakorlathoz, nem pedig az eszméhez tesznek hozzá. S amennyire tudom, a román, szlovák, ukrán kormányzó pártok alelnökei is félénkebbek a mi Csurkánknál. Gondolnak, amit gondolnak, de legalább nem írják le… Csurkának persze könnyebb is a dolga. Gyűjtőpárt áll mögötte. Amely mindent egybegyűjt, mindent megvásárol, folyton gyarapít. Pedig a jelen esetben nem gyűjteni, hanem selejtezni, kidobni kéne…
Vissza a demokráciához!
Ahogy halad az idő, azt is elfelejtjük, amit egyszer már tudni véltünk. ’90 tavaszán, nyarán még úgy-ahogy értettük, miről mit határozott a magyar nép a választásokon. Ezt ma már ki-ki tetszése szerint összevissza interpretálja. Pedig a választási kezdőrúgás, az akkori programajánlatok ismeretében kinyilvánított népakarat az egyetlen törvényes igazodási pont. Ennek alapján lehet egyezséget kötni hátulról előre, nem pedig visszafelé mozogni. Időben, lendületesen nyomni, préselni a parlamenti törvényeket.
Túl sok már a választási fantáziálgatás, előkalkuláció. Ideológiai részprogramokkal, mint amilyen a Kónya-program is, engedély nélkül „átstrukturálják” a népakaratot, majd pedig mindenki mondja a magáét.
Lassan ott tartunk, hogy nem a parlamenthez igazodik a külső politikai menetrend, hanem zsaroló párthatalmasságok, zagyva literátorok, akarnokok és politikai látnokok a parlamentet rángatják ide-oda. Most, az őszi indulásnál nem árt feleleveníteni, hogy parlamenti demokráciában az ismert népakarat és a parlament a világ közepe. Magánkezdeményezésből senki sem jogosult megmenteni a nemzetet.
Utóirat
Már a nyomdában ért utol a hír: dr. Antall József nagyjában-egészében elhatárolta magát alvezérétől, Csurkától. De ettől még csak ő, az elnök lett jobb. Az MDF-nek még nagyon sokat kell tökéletesednie. Béke és vigasság pedig csak akkor lesz, ha – mint javasoltuk – az áruló, a demokráciát megcsaló skalpja odafent szárad majd a sátorrúd legtetején…
- A hét üzenetei [6]