Tovább, tovább!
A legnagyobb kormánypárt radikális népnemzeti (náci) jobbszárnya lendületesen folytatja offenzíváját a kormány és az alkotmányos intézmények ellen. Zacsek képviselő úr például, aki mellesleg a jelenlegi szlovák kormány politikáját tekinti példaadónak, azzal örvendeztette meg Csurka híveit, hogy a legutóbbi Magyar Fórumban a Nagy Soros Összeesküvés felgöngyölítése kapcsán ismét nekiment Andrásfalvy kultuszminisztériumának, amiért pipogyán enged a nemzet gyökereit rágó Sorosnak. Mellesleg a sokat támadott Alkotmánybíróság intézményét úgy ahogy van, a Németh Miklós igazságügy-minisztereként szolgáló Kulcsár Kálmán kreatúrájának minősíti. (Az egykori demokratikus ellenzék jó néhány tagját a tudományból kiebrudaló Kulcsár akadémikus egyébként az Antall-kormány kanadai nagykövete.) De megkapják a magukét Zacsek úrtól az Új Magyarország, a Pesti Hírlap és a Magyar Nemzet is, mint a közönség kozmopolita félretájékoztatóinak különösen alávaló díszpéldányai. A „kormányközeliknek” annyi.
Csurka nem szállt magába a miniszterelnök parlamenti szónoklata nyomán. Inkább az MDF-en belül mindig is betolakodónak tartott miniszterelnök fölötti győzelemként értékelte az elmúlt hetek eseményeit. De hasonlóképpen nyilatkoznak ellenfelei is: Debreczeni József szerint az MDF-frakció kétharmada Csurkát támogatja. A szeptember 31-i parlamenti hangulat alátámasztotta a Csurka-előretörés diagnózisát. Mint utóbb kiszivárgott, közvetlenül a plenáris ülés kezdete előtt az MDF-frakcióban Antall József hosszan és szigorúan nevelte képviselőit, ám napirend előtti beszéde mégis igen-igen Visszafogott tapsot kapott. Az MDF-frakció egy része tüntetőén össze sem verte a tenyerét.
Csurka és tábora erősít.
Az MDF elnöke
Antall dr. nem sürgölődött a lakitelki sátorverés körül. Mint Grósz Károlyhoz írott és utóbb nyilvánosságra került leveléből kitűnik, 1988 táján elérkezettnek látta ugyan az időt arra, hogy a politikai felszínre emelkedjék, miután 1956 utáni lemerülése óta jó harminc évet kivárt, ám óvatosan kereste azt a politikai erőt, amely szerepet biztosít neki. ’88-ban (a Grósz-levél tanúsága szerint) még foglalkoztatja annak lehetősége, hogy a meghatározó tényezők az 1949-ben szétvert pártok reinkarnációi lehetnek. De tudta, hogy ez irreális; az MDF-et választotta, mert az MDF esélyes és vitathatatlanul hazafias párt volt, és mert nem akadt az MDF-ben igazi riválisa. Az elhivatottságtól feszülő Magyar Demokrata Fórum elsöprő sikerrel indult 1988-ban. Ellenállhatatlan erejűnek látszó stratégiai szövetség fűzte a hatalma részleges megmentésén fáradozó MSZMP-hez, és – nem utolsósorban e szövetség jóvoltából – átütő akciókkal tudta learatni az előző évek fáradságos, részben földalatti munkájával szervezett Duna-védő és Erdélyt mentő mozgalmak politikai gyümölcseit. A hatalom kérdését közvetlenül nem érintő hazafias tömegdemonstrációk az MDF-nek kedveztek.
A Fórumnak akkor lett szüksége Antall Józsefre, amikor az addig sikerrel hátranyomott riválisa, az SZDSZ, oldalán a Fidesszel a hatalomátadásról szóló nyílt tárgyalásokra kényszerítette az MSZMP-t. Az MSZMP technokratáival való huzakodáshoz az MDF-nek ugyanúgy nem voltak ütőképes emberei, mint ahogy később a kormányzáshoz sem. Ekkor keresték meg dr. Antallt, hogy kihúzza a csávából a laki telki alapító atyákat.
Álljunk itt meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, mi történt volna az Ellenzéki Kerekasztal és a háromoldalú tárgyalások nélkül, ha az SZDSZ nem zavarja össze a lakitelki alapítók és MSZMP-s szövetségeseik forgatókönyvét. Nem nehéz elképzelni. Elég, ha a néhai Jugoszláviára, a születő Szlovákiára, Romániára vagy a Szovjetunió romjaira nézünk. Tőlünk keletre és délre a nyugatos polgári erők gyengesége folytán győzedelmeskedett a nacionalizmus és a hatalmukat mentő kommunista vezérek szövetsége, és nyomában szétestek a gazdaságok, feléledt az erőszak, pusztítanak a polgárháborúk.
A liberálisok ereje folytán ehelyett nálunk győzött dr. Antall. A liberálisok vezette négypárti koalíció népszavazási sikere megszabadította dr. Antallt Pozsgay köztársasági elnökségétől. Győzött valódi bázis nélkül, egy olyan párt élén, amelyhez vajmi kevés köze volt. Az SZDSZ tett neki még egy szívességet: a nevezetes paktum jóvoltából megvédhette magát saját pártjától. Elsősorban nem az ellenzéktől, hanem a kormánypártoktól, de mindenekelőtt az MDF tekintélyeitől kellett féltenie saját (szigorúan parlamentáris, kényesen jogállami) politikai elképzeléseit s miniszterelnökségének stabilitását. A kirajzolódott parlamenti erőviszonyok mellett ugyan melyik térfél fenyegette inkább bizalmatlansági indítvánnyal a kormányt, melyik pártfrakcióval szemben volt Antall dr.-nak leginkább szüksége a konstruktív bizalmatlanság alkotmányos intézményére? Hát leginkább saját frakciójával szemben.
S talán az ellenzék miatt kellett osztálytársakkal, tanítványokkal és rokonok rokonaival benépesíteni a kormányhivatalokat, a miniszterelnöki kabinetirodát?
A paktum és az osztálytársak alighanem jobban bőszítették az MDF törzsgárdáját, mint bármely nekikeseredett ellenzékit. Bizony nem könnyű eldönteni, hogy a paktum felrúgása az utolsó megvalósításra váró pontnál – aminek következtében a nemzeti médiát felügyelő Pártatlan Tájékoztatási Bizottság felállításáról rendelkező törvény nem született meg 1990 nyarán – vajon a miniszterelnök taktikázásának, avagy az MDF-törzs lázadásának számlájára írandó-e. Végigolvasva az akkori parlamenti vitát, ma úgy tűnik, inkább a sértett MDF kontrázott. Antall József ragaszkodott legalább ahhoz, hogy a médiaelnökök kinevezése ne maradjon a kormány kezében, hanem kelljen hozzá a köztársasági elnök. (A megfelelő segédindítvány a kereszténydemokrata Gáspár Miklóstól érkezett. A KDNP-frakció, mint tudjuk, mindeddig a legfegyelmezettebb kormánypárt volt.) A médiaügyön megbicsaklott a miniszterelnök akarata pártja ellenében.
Báziskeresőben
Ha helyes a feltételezésünk médiaügyben, akkor Antall dr. 1990 nyarán tapasztalta, hogy bár kormányát el tudta fogadtatni a nagyvilágban, bár illemtudó keretek között tudta tartani a belső politikai életet, az MDF-et nem hódította meg. Az őszi önkormányzati választás azt mutatta meg, hogy az MDF sem tudta meghódítani az országot, a taxisblokád pedig azt, hogy a kormány és általában az új politikai berendezkedés fölöttébb népszerűtlen, és enyhén szólva nem számíthat széles támogatásra.
Ráadásul az SZDSZ azzal, hogy menesztette Tölgyessy Pétert a frakcióvezetői posztról, Antall dr.-t legkedveltebb, legotthonosabb politikai műnemétől, a kényes egyensúlyozgatástól és taktikai játékoktól fosztotta meg. Ekkortájt vette a miniszterelnök azt a politikai kanyart, amelynek irányát először még közvetlenül az önkormányzati választás előtt bizalmi minisztere, Jeszenszky Géza mutatta meg a Bossányi Katalin interpellációjára adott emlékezetes válasszal, amire tiltakozásul az ellenzék kivonult az ülésteremből.
Jeszenszky azt fejtegette, hogy a nemzeti és keresztény erkölcsi értékeket csak a kormánypártok képviselik hitelesen, vagyis: a tisztelt ellenzék nemzetietlen és amorális. 1990 kora őszén ez még merőben új, lovagiatlan hang volta parlamentben.
S a továbbiakban Antall József, keresve bázisát, egyre inkább errefelé tapogatózott: jobbfelé. Háborús veteránok s a történelmi jogfolytonosság nevében uralkodó úri középosztály fantomjai között igyekezett felébreszteni az odaadást. Végzetesen érzéketlen volt a széles rétegek méltósága iránt, amelyet újra és újra megsértett a történelmi Magyarország, a nemesi alkotmány és hadi dicsőség állandó emlegetésével, mert őseik nem voltak részesei ennek a hagyománynak. Elfogadhatatlan kockázatnak kitéve a kisebbségben élő magyarokat, de akár a Magyar Köztársaságot is, az avítt ébredezők kedvéért újra és újra meglebegtette a határrevízió lehetőségét. S a teljes kommunikáció uralmáért ácsingózó MDF-törzs kedvéért belement abba az ízléstelen támadásba a média ellen, amit határozottan elhárított még 1990 nyarán. S most már résen kell lennie, ha meg akarja óvni mindazt, amivel az Ellenzéki Kerekasztalnak sikerült elkerülni a szomszédok lehangoló sorsát. A miniszterelnöknek – ha még most is komolyan veszi kormányra lépésekor hangoztatott elveit és céljait – fel kell ismernie, hogy tragikusan rossz útra tévedt, hogy ezen az úton egyszerűen nincs számottevő erő, amely támogatni tudná. A két évvel ezelőtt még következetesen antifasiszta miniszterelnök most ott tart, hogy belügyminisztere szemrebbenés nélkül 1919-et nevezi a magyar történelem mélypontjának, elegánsan megfeledkezve 1944-ről. A jogállam fővárosi rendőrfőkapitánya jó modorú kis rasszista rohamcsapatok vezéreivel társalkodik hivatalában.
Légüres térben
Az újra és újra leckéztetett sajtóban most a magyar értelmiség legkülönfélébb ízlésű és világnézetű képviselői védik Antall Józsefét a radikális jobboldali támadással szemben. De nincs egyetlen sajtóorgánum, amely szilárdan támogatná a kormányt. A kormány, a miniszterelnök hagyta, hogy az állami bankok pénzéből keservesen gründolt Új Magyarország az ellenzék elleni gyűlöletkeltés eszköze legyen, publicisztikájában a Magyar Fórumhoz csatlakozva. Kormánypárti tüntetések a rádió és a televízió előtt az elnökök és egyes műsorok ellen – s a kormányfő egy szót sem szól. 1990 nyarán még Washingtont idézte a parlamentben: „Lehet-e valami ízetlenebb, vakmerőbb vagy veszélyesebb egy nép nyugalmára, mintha önalkotta testületek folyvást bírákul tolják fel magukat?” Emlékszik a Nyájas Olvasó 1989 őszéről az azóta sajnálatosán kimúlt Világ c. hetilap címlapján díszelgő fényképre? A Tv-híradó élére kinevezett Pálfy G. mély meghajtással fog kezet Pozsgay Imrével, már-már kezet csókol a tévé felügyeletével frissiben megbízott államminiszternek. Nos, Pálfy G. A hétje és Tv-híradója durvábban tájékoztat félre és fűt alá a miniszterelnöknek, mint bármely liberálbolsevista napilap avagy az Esti Egyenleg. Kire számíthat Antall József miniszterelnök, a parlamenti demokrácia elkötelezett híve?
„Ha nem fogunk össze mindnyájan, ha nem mozgósítjuk magunkban mindazt, ami a legjobb, eljátszunk egy olyan történelmi esélyt, amelyet ebben az évszázadban még nem kínált fel nemzetünknek a történelem” – mondta Antall József 1990. május 22-én, amikor bemutatta kormányprogramját. Ha a miniszterelnök az 1990 őszén választott úton halad, végképp eljátssza ezt az esélyt.
Túl sok rosszat mozgósított.
- Beszélő [6]