Csurka fél lábbal már kint van az MDF-ből – közölte, saját vágyait is megfogalmazva, a pártalelnök egyik legelszántabb kritikusa, Debreczeni József. A hétvégi, kényelmetlenül nagyra sikerült médiatüntetés nyomán viszont az a kérdés is felmerül, nem vonatkozik-e ugyanez magára az MDF-re is? Mármint, hogy fél lábbal kívül van jobbik önmagán, és ily módon a parlamenti demokrácia kötelmein is…
Miközben az sem zárható ki teljesen, hogy az elfekvő, kiábrándult, beásott jobbközép szekciókat éppen ezek a csurkai – és a rájuk válaszoló baloldali – menetgyakorlatok ébresztik fel és aktiválják. Remélhetőleg nem azért, hogy rombolják, hanem hogy építsék a demokráciát…
Árnyalatos, bonyolult párthadműveletek ezek. Elég nagy a veszély, hogy a külföld, különösen a művelt és pénzes Nyugat, nem lesz képes megérteni a részleteket. Valami nincs rendben Magyarországon – ennyit vesz ki az egész nagy ősz eleji forgolódásból. Pedig azt kellene elhitetni vele, hogy minden a legnagyobb rendben van…
Kormányfélidő
Természetesen a kétéves tevékenységéről számot adó Antall-kormány is ezt igyekezett elhitetni a parlamenti pártokkal és az ország népével. Saját bevallása szerint a körülményekhez képest egészen jól működött a kormány. Az ellenzék se csinálta volna jobban…
Az ellenzék kormányzói, képességeiről, épp mert nem kormányoz, keveset tudunk. Annyit azért, mivel személyes véleményem mindig is ez volt, hadd mondjak ki, hogy először is nagykoalícióval, másodszor pedig reprezentatív tudós- és technokrata-kormánnyal kellett volna nekivágni.
Nálunk egy forradalommal és egy akasztófasorral, repressziós ciklussal több volt, mint másutt. Ennek következtében a bal- és jobboldal közötti szakadék is mélyebb, mint a szomszédos országokban. Európa csak mostanában, a legutolsó időkben vált ismét olyan brutális megtorlások színterévé, mint amilyen a mi ötvenhatunk leverését követte. De persze Kun Béla, Prónay, Horthy, Szálasi, Rákosi munkássága sem arrafelé hatott, hogy a jobb- és baloldal tisztelje és becsülje egymást.
Ezért vagy azt kellett volna csinálni, hogy a harmincötön felülieket kizárják a politikából, és hagyják, hogy hadd veszekedjenek. Vagy pedig hidakat verni a bal- és jobboldali szubkultúrák között, legyűrni, legalábbis elhallgatni az ellenszenvet, és tárgyszerű munkakapcsolatokat kialakítani. Ezt a célt szolgálta volna a jobb- és balközép nagykoalíciója.
Nyilván, hogy a többiek, különösképpen a komszocosok (akiknek a nagykoalíciós partnerek nemcsak a bal, hanem a jobb fülüket is folyamatosan tekergetni kényszerülnének) a maffia uralmát, a pluralizmus és parlamenti váltógazdaság elsikkasztását kiáltották volna egy ilyen erőösszedobás láttán. Valószínű az is, hogy a nép a nagykoalíciós kormányt csaknem olyan megkönnyebbüléssel menesztené a ciklus végén, ahogyan ezt majd az Antall-kormányzattal teszi. Csak egy gazdasági csodára képes kormányzat számíthat irgalomra…
Viszont ütemesebben, lendületesebben gyártódnának a törvények, több és jobb szakértő venné körül a kormányzatot, jobban hasznosulnának a nagyvilági összeköttetések. Enyhülnének az értékviták, marakodások, hivatali okokból és a tömegekkel való kapcsolattartás miatt a liberális főemberek kénytelenek lennének időnként szentmiséken mutatkozni… Talán a nép is jobban értené a demokráciát, és nagyobb lenne az új berendezkedés presztízse. Mindez persze csak feltételezés.
Vagy pediglen, ha ez nem megy, a tudósok, akadémikusok, professzorok és docensek uralma fémjelezte volna az új korszak eljövetelét. Legalább az Ész trónszékére kellett volna feltekintenünk az indulásnál. Nem pedig a torgyánista Győriványi miniszter úrra…
„Miklós megevé ebédem!” – panaszolhatná az Antall-kormány egy manapság igen respektált író, Szabó Dezső szavaival. Hagyján, hogy a Németh-kormány átruházta rá az adósságleveleit. Ennél többet is ártott utódjának. Sürgősséggel kiosztotta a legfontosabb szabadságjogokat, s máig a maga érdemének tudja be a felszabadulással együtt járó kellemes közérzetünket.
Mi maradt ezek után dr. Antall Józsefnek? Visszaadhat némi földet, kinyithat egy-két omlatag kolostort… De ez a restauráció is csak olyan felibe-harmadába dolog… Esterházy Péter például Göncz Árpádot támogatja a korszakos vitában. Miféle restauráció az, ami Magyarországon az Esterházyak ellenében folyik? Gyenge kis restauráció ez…
Ne bántsd a magyarszlovákot!
A keménykötésű Meciar bezzeg lendületesen megy előre! Tény, hogy erős legénynek látszik, nemhiába volt sikeres öklöző. Ma alighanem ő a legerősebb kormányfő az egész világon, még a termetes Helmut Kohlt, Fidel Castrót is meg tudná verni. Talán csak a bukott ugandai diktátor, a szupernehézsúlyban öklöző Idi Amin Dada bírhatott volna el vele.
Nem csoda hát, hogy időnként a népek és államok közötti vitás kérdések rendezését is a ringbeli események mintájára képzeli. „Nehogy azt hidd már komám, hogy megijedek tőled!”
Vladimír gyerek, még egyszer ne csinálj ilyet, mint amit most Pozsonyban csináltál!
Felsőbb tagozatok
A továbbfejlődés lehetőségét azonban senkitől, így Meciartól sem szabad megtagadni. Még támogatni is kell, hogy magasabb osztályba lépjen, s tanulja meg, hogy az osztály legerősebb tanulója ott már nem ő, hanem a hozzánk készülődő Hanna Suchocka asszony, lengyel miniszterelnök. Újból be kell indítani a visegrádi folyamatokat, akár hárman, akár négyen vesznek részt benne.
Mert a fölérendelt folyamat, az európai egyesülés is felgyorsul majd a francia népszavazás nyomán. A franciák – pedig híresen kakaskodó nemzet – hajlandók magukat alárendelni a brüsszeli megabürokráciáknak.
Amiből nekünk rövid távon inkább hátrányok néznek ki. Ezért is kell szorosabbra vonni a közelebbi, visegrádi sorokat.
- A hét üzenetei [6]