A rendes kormánypárti lapnál lassan olvasnak, a renitensnél pedig gyorsan olvasnak. Az augusztus 20-án, csütörtökön megjelent Csurka-dolgozattal az ellenzéki lapok szombaton foglalkoztak. Az Új Magyarország viszont megvárta Antall József vasárnapi tévényilatkozatát, s csak azt közölte hétfőn egy kincstári vezércikk kíséretében. Bezzeg a Pesti Hírlap fürge főszerkesztője már pénteken kivágta a magas cét:
„Alig egy hete írtam Levélária című dolgozatomban, hogy el kéne már végre hangoznia valahonnan a politika fellegvárából a hívó szónak, amely a magyarságot szólítja meg és mozgósítja az ország békéje, emberséges fejlődése érdekében. (…) A hívó szó elhangzott. Egyszerre és egy időben két helyről is. Mindkettő olyan elementáris erővel szólalt meg, olyan kemény és letisztult retorikával, amely szinte sokkolta a megszólítottakat, akiknek most időt kell nyerni ahhoz, hogy értelmezzék, feldolgozzák az üzeneteket, s aztán ennek birtokában döntsenek a maguk válaszáról.
Az egyik megszólítás Csurka István hatalmas, minden bizonnyal kegyetlenül kemény vitát gerjesztő tanulmánya, amely a rendszerváltás két évét és az MDF új programját ismerteti a Magyar Fórum legfrissebb számában. Nyolc újságoldal terjedelmű elemzése-kiáltványa két súlyos megállapítása önmagában elegendő ahhoz, hogy ezt az írást korszakosnak tekintsük. (…) A Pesti Hírlapnak is meg kell fogalmaznia a maga válaszát Csurka István hívó szavára. De nem ma még. A tét súlyos, a válasz gondos megfontolást kíván.”
(Bencsik András: Hívó szó, Pesti Hírlap, 1992. augusztus 21.)
Augusztus 25-től a Pesti Hírlap sorozatban közli a Csurka-dolgozattal kapcsolatos legkülönbözőbb kormánypárti véleményeket. Augusztus 26-án éjszaka az MDF elnöksége megvitatja a „Néhány gondolat…”-ot, s a 27-én tartott sajtótájékoztatón közlik, hogy Bencsik belépett a pártba.
Az elnökségi határozat a két kormányközeli meglehetősen eltérő szellemben ismerteti. Az Új Magyarország semleges, lázcsillapító címek alatt („Politikai vitaanyag; Összefoglaló állásfoglalás még nem született”), a Pesti Hírlap pedig riadós címek alatt: „Nincs béke a Bem téren; Rosszul időzített vitaanyag.” A határozat megszületésének körülményeiről az Új Magyarország semmit nem ír, a Pesti Hírlap viszont – a zárt ajtók mögött dúló viharokról – a napilapok közül a legtöbbet. Még, ahogy Csurka mondaná, csibészkednek is egy kicsit, hogy az elnökség véleményét közelebb rántsák a nácizó Debreczeniéhez, pedig, mint emlékezetes, az elnökség csak Debreczenitől határolta el magát következetesen:
„Debreczeni József szerint a Magyar Demokrata Fórumnak ehhez a dolgozathoz semmi köze nincs. Ezzel némiképp összecseng a 21 tagú elnökség által kibocsátott közlemény, amely megállapítja: Csurka István egyéni véleményét fogalmazta meg. (…) Ezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy az ellenzéki pártok meglehetősen visszafogottan nyilatkoznak mind a Csurka-tanulmányról, mind az MDF belső ügyeiről. Úgy tűnik, számukra cseppet sem fontos, hogy hogyan dől el ez a vita.”
(Nincs béke a Bem téren, Pesti Hírlap, 1992. augusztus 28.)
A lap rövidített formában leközli Debreczeni Népszabadság-béli cikkét (az elnökségi exkommunikáció után), s még meg is interjúvolják a szerzőt és Furmann Imrét is.
A lap politikai irányát kifejező rovatokban ezután is az MDF liberálisai adják meg az alaphangot, viszont Kunszabó Ferenc különvélemény rovatában és az esszé rovatban a csurkista vademberek is szót kapnak. Kubinyi Ferencnek augusztus 28-án és 29-én is megjelenik egy-egy esszéje. Ezekben Antall József is és az Új Magyarország is megkapja a magáét:
„Akinek olyan napilapja van, ahol a követendő irány az elhatalmasodott és megalázó konszenzuskeresésből, gerinctelen kompromisszumkészségből, az 1994-es választásokra való sandításból áll. Ahol néha egy-egy bátor cikktől eltekintve olyan óvatosak, hogy még a seprűnyélre is óvszert húznak, lehetőleg fehér színűt, mert az a megadás jele. A miniszterelnök kijelentésére a hallgatóság tapsolt, pedig a szégyentől és a megaláztatástól zokogni, vagy veszett dühvel törni-zúzni kellett volna.” (…) A kormány vezérfonala az Arany János-i öregkori ige: »nem pöröltem…, letörtem.« A verssor kulcsszava, amely még idetartozik, s amely egyes miniszterek önvizsgálatának eredményeként teljesen hiányzik: félreálltam. Egyesek nem porolnék és letörlik a rájuk szórt mocskot, mindezt úgy teszik, hogy eszükben sincs félreállni! Hiszen, ha az Isten hivatalt adott, akkor tehetséget és gerincet is juttatott hozzá, így akarva vagy akaratlanul az MDF hiteltelenségét, más szóval a likvidálását segítik elő. Hol van az a kormányzó erő, amelyik szembeszáll ezzel a folyamattal? Én nem látom. Mindenki azt tesz, amit akar… büntetlenül.”
(Kubinyi Ferenc: Anarchongrie, Pesti Hírlap, 1992. augusztus 28.)
„A langyosokat az Isten is kiköpi a szájából, hát még a nemzeti történelem.”
„Pedig én nem feledem, hogy ez a szobor (Antall József – R. S.) valaha élő, vitázó, az igazságnak elkötelezett kiváló kardforgató volt. Ma már nem csatázik, senkit nem igyekszik meggyőzni, csak kinyilatkoztat.”
„Azonnal félre kell verni a harangokat, ahogyan Csurka tette. És ha fájdalommal jár is, azonnal operálni kell!”
„A daganat a paktummal keletkezett. Ez az eredendő bűn.”
Augusztus 29-én a főszerkesztő Csurka-ügyben másodszor is megszólal. A kétnapos párttag másfél kolumnás, programadó cikkben jelzi, hogy az MDF iránymutató politikai elemzői között igényel helyet magának. Bencsik ebben az írásban a professzionális politizálás rideg szempontjait állítja szembe profetikus hevülettel lángoló szuperértelmiségiek dilettantizmusával. Nincs problémája az összeesküvés-elmélettel (bár az ízléstelen zsidózást – jó arányérzékkel a cionista diszkriminációval együtt – elítéli), nem az ideológia, hanem a metodológia szintjén áll szemben Csurkával, s ennyiben nem is azonosul az MDF liberálisaival, de Antall-párti platformon pragmatikus szövetségben van velük.
„A pártnak alávetett kormány elméletének hibája, hogy a nyolc oldalas memorandum túl kevés programelemet tartalmaz ahhoz, hogy ennek sikerében már ma bízni lehessen. A dolgozat inkább kiáltvány, s azon belül is inkább tagadó, mint állító.”
„Csurka István cassandrai előrelátását és érzékenységét bizonyítja, hogy mint olyan sokszor, most is időben és hatásosan jelezte a bajt. Diagnózisa jó volt, a gyógyításra tett javaslata rossz.”
(Bencsik András: Jegyzetek a magyar korcsmáról, Pesti Hírlap, 1992. augusztus 29.)
Augusztus 30-án az MDF választmánya nyilatkozatot adott ki a „Néhány gondolat…”-ról. Antall József hétfőn a parlamentben nehezményezte, hogy a lapok nem hozták le a nyilatkozatnak azt a félmondatát, amelyből kiderül, hogy a választmány „vitatható” kitételeket is talált Csurka cikkében. A miniszterelnöknek valóban fájdalmas lehetett ez a figyelmetlenség, hiszen három órát kellett szegénynek szónokolnia, mire legalább ezt a pici, elhatárolódásfélét jelző félmondatot kimasszírozta a választmányból. Nos, a Pesti Hírlapot nem érheti a csonkolás vádja, abban egyetlen szót sem ejtettek a választmányi ülésről.
A lap továbbra is egy jószándékú, kiváló ember tévedéseként kezeli Csurka dolgozatát. A „Mit mond?” rovatban például Salamon Konrád azt mondja, hogy;
„Csurka István ma az MDF talán legnépszerűbb vezetője, aki a rendszerváltás kezdete óta vállalta az ellenzékkel a legkeményebb küzdelmet is. Ő a legharcosabb vezetőnk. Egyik pillanatról a másikra nehéz belátni, ha ő hibázik, nehéz megérteni, ha a kedvenc téved. Időt kell hagyni a tagságunknak, hogy megértse a vita lényegét.”
(Salamon Konrád az MDF belső folyamatairól, Pesti Hírlap, 1992. szeptember 1.)
Szeptember 2-án a főszerkesztő harmadszor szólal meg Csurka-ügyben. Úgy szólal meg, mint másodszor. Szubjektíve megérti Csurkát, objektíve pedig cáfolja. A liberális és nemzeti irány egyensúlyban tartásának fontosságáról beszél, egyben azzal az eredeti megállapítással gazdagítja a politológia tudományát, hogy „a létező szocializmus is a liberalizmus egy válfaja volt”. A történelemtudomány eddigi eredményeihez pedig annyit tesz hozzá, hogy a kommunisták agyagba döngöléséről Orbán Viktor beszélt Nagy Imre temetésén. (A konzervatívabb közemlékezet szerint az agyagba döngölésről egészen máshol és máskor, s nem Orbán Viktor, hanem Németh Zsolt beszélt.) A cikk végére az is kiderül, hogy miért festettek Dávid-csillagot az ötvenhatos mártírok emlékművére:
„Végezetül két példával szeretném érzékeltetni a magyar konzervatívok és liberálisok kölcsönös aránytévesztését és előítéletességet. Az ötvenhatos mártírok emlékművére festett Dávid-csillag a radikálisan konzervatív politika szégyene. A liberálisok ünnepelte Az idegen is szép című rafináltan provokatív kiállítássorozat viszont a liberálisoké. Annak az akciónak a pontos és tisztességes címe az kellett volna, hogy legyen: Az idegen is szép. Ez persze nem lett volna akkora szenzáció. Viszont a mondat (csak) így igaz, ha igaz valahogy, mert egyébként az idegen soha nem szép, ugyanis – némi szofizmussal mondom – akkor lesz csak szép, ha már képesek vagyunk befogadni, akkor viszont már nem idegen… Ha így szólt volna a mondat, talán a festett Dávid-csillag sem lett volna…”
(Bencsik András: Szamuráj a magyar úton, Pesti Hírlap, 1992. szeptember 2.)
Szeptember 5-én Bencsik András ismét vezércikket ír, s a fejlődőképes főszerkesztő ismét előrelép egyet a „Néhány gondolat…” történelmi helyiértékének tisztázásában, és zacseki magasságokba emeli a nagy gerjedelmű drámaírót.
„Zacsek Gyula a Magyar Fórumban legalább akkora terjedelmű és gerjedelmű kiáltványt tett közzé… mint Csurka István. Jön a jobb, mondhatná erre, s nyílván már ma és holnap mondja is, a rettegésből mindig is jelesre vizsgázó baloldal. Pedig egy fenét jön a jobb. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néhány alapvetően jó szándékú, de a professzionális politikát a jelek szerint még felfogni is képtelen politikai szereplő összekeverve a szezont a fazonnal, s elirigyelve a nyomtatott sajtó ugyan bújtatott és ezért valóban veszedelmes politikacsináló tevékenységét, ahelyett, hogy a valóságos politikai cselekvésekkel foglalkozna, sietve lohol nagy dörgedelmes publicisztikákat fogalmazni – rosszul, mert nem értenek hozzá, ez ugyanis egy másik szakma. (…)
(…) Egyébként is bele kell őrülni abba, hogy a politikusok, mint az eszement vénasszonyok valami pánikos nagy sajtólocsogásba kezdenek. Most az a divat, hogy mindenki cikket ír. Nem a parlamentben szólal fel, nem valóságos politikai akciókban keresi a megoldást, hanem publikál. Ez az ország 1992 nyarának végére a hárommillió publicista hazája lett. Csurka odadörrent az asztalra egy világnagy blöfföt és a szinte egyetlen ízig-vérig politikus Antallnak minden higgadtságára szüksége van, hogy a pánikos hisztériát elegánsan kiterelje a politika mezsgyéjéről. (…)
Uraim, az Isten szerelmére! Vegyenek már egy mély lélegzetet, és higgadjanak le! És nézzenek már végre körül. Fogják végre fel, hogy már rég megnyerték a meccset. A mai kormányt senki sem fogja megverni az új választásokon, olyan mélyen benne gyökerezik a magyar néplélekben és hagyományokban.”
Most már tehát látja a kedves olvasó, hogy miként lesz a „kemény és letisztult retorikából”, a „súlyos és korszakos” írásműből, a magyarságot mozgósító „hívó szóból” az eszement, pánikos vénasszony által az asztalra „odadörrentett világnagy blöff”, és azt is látja az olvasó, hogy mit tud egy realista, ha higgadtan körülnéz.
- Belföld [6]