A zárónyilatkozat
A szeminárium zárónapján elfogadott dokumentum szerint: „Közép- és Kelet-Európa szabad szakszervezeteinek képviselői egyetértettek abban, hogy a világ e térségében a munkanélküliség gyors növekedése jelenti a legfőbb veszélyt a munkavállalóknak… a kommunista rendszerek utáni átalakulás szakaszában fellépő munkanélküliségnek vannak általános, minden országban felismerhető okai. Ezek az átmenet általános sajátosságaiból adódnak. Ilyen a gazdaságtalan termelés, a vállalaton belüli munkaerőtartalék képzése, a világpiactól való elszakadás, a politikailag konstruált külkereskedelmi kapcsolatrendszer összeomlása. A piacgazdaságra való átmenetben nemzeti különbségek is mutatkoznak. Míg a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban a munkanélküliség növekedése megállni látszik, addig Bulgáriában, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában és Ukrajnában tovább folytatódik. Albániában az aktív lakosság nagy részére kiterjed, Litvániában viszont még félve várják a volt »össz-szövetségi« mamutvállalatok elkerülhetetlen összeomlását. Az eltérések összefüggenek a privatizációs folyamat előrehaladásával, sebességével, a kormány politikájával.” A tanácskozás résztvevői leszögezték „Közép- és Kelet-Európa szakszervezeteinek mind a térség gazdasági és társadalmi biztonságának törékenysége, mind saját erejük korlátozottsága miatt érdekük, hogy a munkavállalók biztonságát is elsősorban tárgyalásos úton, a társadalmi béke megőrzésével igyekezzenek elérni.” A meghívottak sajnálattal állapították meg, hogy térségünkben még „egyetlen kormány sem dolgozott ki megfelelő, átfogó politikát a munkanélküliség leküzdésére. A szabad szakszervezetek nevében leszögezzük, hogy a kormányok nem bújhatnak ki e felelősség alól, és mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy a kormányok teljesítsék ezt a kötelességüket, mégpedig a munkavállalók érdekét szem előtt tartva. A szakszervezetek eddig is igyekeztek befolyásolni, illetve kialakítani egy ilyen politikát. Ennek részleges példái: a Solidarnosc és a lengyel kormány vegyes bizottsága a válságrégiók megállapítására, a Liga törekvése a privatizációhoz kapcsolódó munkanélküliség csökkentésére a privatizációba történő szakszervezeti beavatkozással.”
A kormány felelőssége
A szemináriumon egyetértés volt abban, hogy a munkanélküliség drasztikus csökkenését csak a gazdaság felvirágzásától várhatjuk, s hogy a jelenlegi gazdasági helyzethez kapcsolódó munkanélküliség nem a demokratikusan választott kelet-európai kormányok hozzá nem értésének következménye. Régiónkban a kormányoknak nemigen volt más választásuk, mint a pénzügyi stabilitás érdekében feláldozni a szociális stabilitást. Sokszor hallottuk már ezt a gondolatot, s ettől nem lett sem kevésbé igaz, sem kevésbé érdektelen. Manapság már a pszichoanalitikusok sem hiszik igazán, hogy a probléma okának feltárása egyben annak megoldását is jelenti. A munka nélkül maradtaknak rövid távú problémáik vannak, melyekre a lehető leggyorsabban megoldást és nem magyarázatot szeretnének találni. Mi lenne hát a teendő?
Mint ahogyan azt a fönti záródokumentumban is kifejtették, a független szakszervezetek véleménye szerint a kormány egy aktív foglalkoztatáspolitika kidolgozásáért felelős. De nincs-e itt ellentmondás a kívánságok között? Egyik oldalon azt akarják a független szakszervezetek, hogy a privatizáció haladjon előre, az állam minél gyorsabban szedje a sátorfáját, és vonuljon ki a gazdaságból. A másik oldalon viszont azt szeretnék, hogy avatkozzon be, és teremtsen munkahelyeket. Az ellentmondás látszólagos. A kormánynak a megfelelő feltételek, körülmények, jogi keretek biztosításával és betartatásával lehet és kell segítenie a munkahelyteremtést. Tehát nem a gazdaság szereplőjeként, hanem a szereplők számára a játékszabályok meghatározójaként kell működnie. Réti Tamás közgazdász, a Liga-akadémia igazgatója szerint az ellentmondás inkább a kormány irracionálisán nagy hatalma és egyre fokozódó tehetetlensége között van. Fontos, hogy ne engedjük, hogy a kormány tehetetlenségében a munkahelyteremtést a viszonylag gyenge magánszektorra hárítsa.
„Amerika hangja”
Vendége volt a konferenciának Gábor Róbert, a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL–CIO elnökének tanácsadója, aki egyben főszerkesztője az AFL–CIO sajtószolgálatának, mely hetente 3-4 vezércikket küld szét a világ jelentősebb demokratikus újságjainak. Nem tudtam megállni, hogy ne a jobboldali veszélyről kérdezzem először Gábor urat.
Beszélő: Milyen politikai szerepet játszhatnak a szakszervezetek a jobbratolódás elleni fellépésben?
G. R.: Igen jelentőset! Kelet-Európában – beleértve a volt Szovjetunió utódállamait – a legnagyobb veszélynek a munkanélküliség rohamos emelkedését tartom. Mint mindig a történelem során, a szélsőjobb vagy szélsőbal föl tudja használni azokat a tömegeket, amelyek kenyér nélkül vannak. Előtérbe kerülnek a nacionalista szlogenek, az antiszemitizmus. Ezért úgy látom, hogy a szakszervezetek elsődleges feladata a munkanélküliség elleni harc. Ezzel kapcsolatban konkrét projectek megszervezésével kell foglalkozniuk. Nem elegendő ebben a térségben, de sehol máshol sem, csak szidni a kormányt. Programtervezetekkel kell föllépni arról, hogy mit is kellene csinálni.
Beszélő: Programtervekről szólva gyakran bukkan fel a közmunka intézményének bevezetése. Mi a véleménye ennek szerepéről a munkanélküliség megoldásában?
G. R.: Beszédemben hangsúlyoztam, hogy az amerikai szakszervezet természetesen a piacgazdaság mellett van, de ebben a gazdasági helyzetben, amit ebben a térségben látok, feltétlenül szükség van valamire, amit nevezzünk akár közmunkának. Sajnos, történelmi háttere miatt rosszul hangzik ez a szó Magyarországon. Ha tudnak, találjanak ki jobbat, nekem még nem sikerült… Közmunka alatt nem a szemétösszeszedést vagy hólapátolást értem, hanem komoly infrastrukturális beruházásokat. Példának lehetne venni a Marshall-terv idején szervezett közmunkákat. Amikor infrastruktúráról beszélek, akkor elsősorban út- és hídépítésre, csatornázásra, környezetvédelmi munkákra, a telekommunikációs hálózat fejlesztésére gondolok.
Beszélő: Ki finanszírozná ezeket a beruházásokat?
G. R.: Természetesen ez a legnehezebb. Úgy tudom, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank tárgyal arról, hogy közmunkákat is támogasson. A Világbank nem támogat ilyen projecteket, de mi reméljük, hogy ezen nézetüket sikerülni fog megváltoztatnunk, és ők is belátják, hogy a munkanélküliség megoldására ez az egyetlen válasz. Mi és a Szakszervezeti Világszövetség is mindent el fogunk követni, hogy a nagy pénzintézetektől a kelet-európai kormányok erre a célra pénzt kapjanak. Remélem, hogy ebben a térségben a szakszervezeteknek a közmunkák szervezésében vezető szerepe lehet. Külön intézményeket kellene létrehozni a kelet-európai országokban ezeknek a munkáknak a szervezésére, és ezek vezetőségében a munkavállalóknak, a munkáltatóknak és a kormánynak egyaránt helyet kellene foglalni.
Közmunka = közboldogság?
Mint a konferencia záródokumentumából is kiderül, a szakszervezetek hangsúlyozzák a kormányok felelősségét a munkanélküliség kezelésére alkalmas politika kidolgozásában és végrehajtásában. Gyakran hallani ezzel kapcsolatban a kifejezést: aktív foglalkoztatáspolitika. Horn Gábort, a Liga elnökét kérdeztem, mit is jelent ez a kissé elkoptatott kifejezés?
H. G.: Ebbe soroljuk új munkahelyek teremtését, egy olyan szakképzési rendszert, amely az ifjúsági munkanélküliségre az egyetlen válasz, hiszen megfelelő szakmák felé orientálja a fiatalokat. Eszközei a munkanélküliség elleni harcnak a regionális válságkezelő programok, vagy egy olyan privatizációs program, amelyben nemcsak az elvek és kinyilatkoztatások szintjén, hanem valóban a versenytárgyalások során szempont, hogy ki milyen munkahelyeket ígér a potenciális vásárlók közül. Mi úgy látjuk, hogy a kormány nemcsak hogy nem merítette még ki ezeket az eszközöket, hanem nem is kezdte használni. Határozott álláspontunk, hogy ezeket az eszközöket mozgásba kell hozni. Ugyanakkor látható, hogy ’93-ra a munkanélküliség el fogja érni azt a pontot, hogy ezekkel az eszközökkel már akkor sem lehet megoldani a problémát. Az is nyilvánvaló előttünk, hogy az igazi megoldást csak a gazdasági fellendülés hozhatja. Ez pedig nemcsak szakszervezeti program vagy kormányzati politika kérdése önmagában.
Beszélő: Az imént beszélgettem Gábor Róberttel, s az ő véleménye az, hogy a jelenlegi munkanélküliséget csak a közmunkák nagyarányú bevezetésével lehetne orvosolni. Mi erről a Liga álláspontja?
H. G.: A Liga nem alakított még ki álláspontot erről ez ügyben. Vannak azonban megfontolandó dolgok. Kérdés, hogy reálisak-e a mai Kelet-Európában az Egyesült Államokban a 30-as években alkalmazott eszközök? Ha hiszünk a modernizációban, akkor modern infrastruktúrát kell építenünk, modern eszközökkel. Ezeknek munkaerőigénye nem igazán nagy. Ma tehát az infrastruktúra-fejlesztés nem elsősorban munkaerő, hanem beruházás kérdése. Rossz emlékek is tapadnak ehhez az intézményhez térségünkben, s ezért félünk egy kicsit a közmunka kelet-európai gyakorlatától. Nem szabad, hogy közmunkának nevezzük, ha a legelesettebbeknek söprűt adunk a kezébe, és elküldjük őket utcát takarítani. Ez csak növeli kiszolgáltatottságukat. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy elutasítanánk a közmunka gondolatát. A Liga mindent megfontolás tárgyává tesz, ami a legkisebb esélyt nyújtja a munkanélküliség csökkentésére. A kormány felelősségét azért hangsúlyoztuk nyilatkozatunkban, mert úgy érezzük, hogy a közmunkák bevezetésén kívül még számos más olyan intézkedés lenne elképzelhető, amely javítaná helyzetünket.
Beszélő: Mondana néhány példát?
H. G.: Nem biztos, hogy a volt KGST-országok piacait el kellene veszítenünk. Javítani kellene az átképzési rendszert. Vagy itt van a hazai lakáspiac helyzete. Hiába menne el az ózdi munkanélküli Pécsre, hogy ott próbáljon szerencsét, a lakáspiac annyira merev, hogy nincs sok esélye lakáshoz jutni az új helyen. Egy olcsó lakások építésére szóló program nemcsak munkahelyeket teremthetne, hanem segítené a munkaerő átcsoportosulását is.