„Népiség” és fülhallás
A „dolgozatnak” csúfolt hírhedett iromány gondolati rendszerét nácinak tekintő értékelések az eszmetörténeti gyökereket tekintve nem tévednek, mégis érdemes lenne gondolkodni olyan megnevezésen, amely pontosabb, de nem csökkenti a megítélés morális súlyát sem. Már csak azért is, mert a szabatos kifejezés elejét veheti a megalapozatlan reményeknek. Sokan várták például, hogy a magát előszeretettel „vezetőnek” nevező párt valamiképpen „elhatárolja magát” főlovászától. A miniszterelnök a parlament előtt ugyan néhány ponton határozottan elvetette Csurka álláspontját. Ez azonban aligha változtat a tényen, hogy a fórumos zsokék szerint „az írás megállapításainak nagy része jól hasznosítható az MDF új programjának kidolgozásában”. S ez csak azért lehetséges, mert számos ponton alapjában egyetértenek, s eddig is egyetértettek Csurka néptárssal.
Próza és poézis bármekkora ellentétben állhatnak; mégis, ha Csoóri úr arról beszél a „világ magyarjai” előtt, hogy a magyarság ma „létharcot folytat” a határokon belül is, akkor a „dobbantókról” s egyéb hazafiatlan sportszerekről kifejtett véleményét ismerve nehéz nem látni az azonosságot a regény- és drámaíró „álláspontjával”. Az MDF „beetetettjei” (Cs. I. szép szava) például főként azt rótták fel abrakoltatójuknak, hogy rosszkor, az MDF–Pofosz-világtalálkozó eufóriájában adta közre nézeteit. E heti szövegünk azonban éppen azt mutatja be, hogy a látszat ellenére milyen összhang van a „magyarságidegen” erők belső „disszimilációja” és a határokon túli magyarokhoz, fűződő viszony között. A kettő között a népiség „német” fogalma közvetít. S tudjuk, hogy Csurka milyen megvetően szól azokról, „akiknek a fülében a Volk gyanúsan cseng”. 1934-es keltezésű szövegünk történész-írója (1883–1955) pontosan mutatja be a határokon belüli és kívüli népiségpolitika összefüggéseit. S különösen akkor érdekes ez a szöveg, ha tudjuk, hogy alkotója a liberalizmus egyik legjelentősebb magyar bírálója.
Népiség, nemzet és állam
„A németek népiség- (Volkstum-) fogalma, tudjuk, a több mint száz év előtti német romantikának volt kedvelt rekvizituma.… Már a száz év előtti német romantika néphez fordulása is az állam és vezető osztályok azon végletes elhanyatlása következtében történt, melyet Napóleon győzelmes hadjáratai és brutális elnyomása hoztak létre. Az állami felépítményt szétrombolta a francia imperátor, s a megalázott nép gondolkozói elkeseredettségükben menekültek vissza a romlatlan és öntudatlan németségükben le nem nyomható alacsony néposztályokhoz… Ugyanez történt a versailles-i szégyen nyomása alatt is. (…) A felemelkedés egyik biztos eszközének tűnt e viszonyok közt a népiség, melynek előtérbe állítását nagyban elősegítette a versailles-i diktátum területi rendelkezése: a német nemzettest egy része idegen uralom alá került, ahol az ellenséges érzületű államisággal szemben szintén a népiség kínálkozott mint a német szellem és kultúra jövőbeli fenntartója. (…)
A Harmadik Birodalom közírói megkonstruálván az új nép-nemzet-állam közti alapvető tanaikat, az államot alkotó népet biológiailag próbálván meghatározni, a népiség hordozójához, a parasztságoz tértek vissza, mint amelynek ereiben még hamisítatlanul, idegentől meg nem fertőzve s kultúrától fel nem eresztve kering az ősi vér, s újul meg a földdel való állandó érintkezésben.
Annyi bizonyos, hogy a német felemelkedésnek nagy instrumentuma lehet a mai fogalmazású népiség. A Birodalom területén biztosítja a német szellem kizárólagosságát, mert egyrészt visszanyúl az ősinek tartott biológiai és szellemi hagyatékhoz, s ami ennek nem felel meg vagy érvényesülését veszélyezteti, azt »disszimilálva« kitaszítja nemcsak a nemzettestből, hanem egyúttal az államból, a politikai érvényesülés köréből is. Másrészt a német népiségbe gyökerezett államon kívül, de vele lehető szoros kapcsolatban vannak a Versailles-ban leszakított vagy évszázadok óta távol idegenben letelepedett külföldi németek, akik ugyan a mai viszonyok között állami, politikai kapcsolatba nem juthatnak az »anyaországgal«, ebben több csoportjukat a földrajzi távolság is akadályozza, de a népiség új fogalmazása megadja nekik is a módot, mellyel a birodalmi németséggel egynek érezhetik magukat. A parasztságra s annak hamisítatlan ősi német vérére alapult népiség mindörökre kiemeli a német kisebbségeket azon államokból, melyek határai közt élnek: jó és hű alattvalói lehetnek az illető államnak, de az idegen államalkotó néppel lelki kapcsolatuk nem lehet többé. Az ő lelkük ugyanaz a szubsztancia, mint a Birodalom németségéé: odatartoznak tehát, s nincs erő, mely őket szellemi énjüknek, mai divatos szóval: vérüknek ellentmondó magatartásra, vagyis az államnéphez való asszimilálásra kényszeríthetné. Amint a népiség fogalma állami viszonylatba állítva a Birodalom területén megkívánja a német szellemre veszélyesek disszimilálását, éppúgy megkívánja a Birodalmon kívüli németségnek az ottani idegen államnépektől való disszimilálását, teljes elválását, mert csak így képzelhető el a népiségtől követelt tökéletes összeforrása minden németnek, aki mint igazi német, beletartozik ugyanazon német »Volkstum« egységébe. (…)
Német gondolatok mindenkor könnyen szálltak át határainkon…”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]