Basszuskulcs, mondta nekem a minap Kálmán barátom. Képzeld, bemondta a tévé, hogy minden szerelem max. három évig tart. Merthogy a hormonok. Be lett bizonyítva. Kísérletileg. Első reakcióm az volt, hogy kár, ezek szerint mégsem örök, a második, hogy tulajdonképpen érdekes kísérlet volna beleszeretnem Kálmánba, a harmadik pedig az, hogy na tessék, romantika, szóval már megint a XIX. század csapdájába estünk. Hogy egy csomó mindent, amit gondolunk, azt valamiképpen a romantika gondoltatja velünk, ha pedig önvizsgálatot tartunk, és belátjuk, hogy tényleg, az előbbit csak a romantika gondoltatta velünk, és tulajdonképpen a fordítottja igaz, akkor, ha még jobban belegondolunk, rá kell döbbennünk, hogy az utóbbit is csak a romantika gondoltatta velünk.
Vegyük csak Kálmán barátom példáját. Nyilvánvaló, hogy a romantika találta ki a szerelmet, meg azt, hogy a szerelem örök, meg persze azt is, hogy a szerelem mulandó, de a romantika találta ki a mulandóság ténye fölötti fennkölt borongás divatját is, mely divatnak Kálmán barátom oly előszeretettel hódol. És akkor még nem is beszéltünk a hármas számról, ami az egyik legszimbolikusabb szám, és erről többek között a romantika tehet – bár ez a részemről csak amolyan intuíció, és már kérem is az elnézést, hiszen az intuíció is romantikus találmány.
Hétköznapjaink tele vannak romantikával. Itt van mindjárt az életünk, például, ami olyan, mint egy romantikus fejlődésregény: a hős nekivág, vágyódik, rálel, önkiteljesít, elbukik, kár érte!, pedig micsoda tehetséges csaj (pasi) volt. Itt vannak aztán a gyerekeink, akikre meg úgy gondolunk, mint „ártatlan kis teremtésekre”, szemben hétköznapi bűnöket cipelő önnönmagunkkal. Vagy mint afféle „nemes vadakra”, akik még közel járnak az „ősforráshoz”; akik még tiszta szemmel látnak, még ha fejtűl lefelé is. Általában a romantikának köszönhetjük, hogy a világ jelenségeire hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint megannyi konyakmeggyre: benn a lényeg, künn a flanc. Hallgatom a rádiót. Magyarország egyik ünnepelt szeretetapostolával készít interjút a riporternő, a hangja csupa lélek. „Igazán szeretni csak a ravatalozóban tudunk”, jelenti ki az apostol, őszinte meglepetésére mindazoknak, akik megfordultak már ravatalozóban. Vagyis, állítja, az igaz szeretet az önsajnálat talaján tenyészik. Vagy talán inkább úgy érti: igazán szeretni csak szeretteink hiányában tudunk, csak ha már elhagytak vagy megmurdáltak a drágák, merthogy a szeretet az egy érzés, amely lelkünk legmélyén buzog csöndesen, és a hétköznapi életben nem lel megfelelő kifejezési formát, de hát hogyan is lelhetne, ha egyszer, ami bévül van, az bévül is marad. „Szeretlek, mi közöd hozzá?” – sóhajt a költő. Vagyis tök rendben van, ha a Kálmán rendszeresen csépeli, szívatja, lehülyézi a Mancit. Ha nem engedi el hulahopp-klubba, nem és nem, és nem vesz neki napocskás bikinit. És, ha letelt a három év, kirakja ázni az esőbe szegényt.
- Kistotál [6]