A történelmet nem az anyagi erők, nem a szellem, az eszmék, még csak nem is az érdekek, hanem az indulatok mozgatják Legalábbis errefelé, Kelet-, Közép- és Dél-Kelet-Európában, a rendszerváltások óta. Jó lenne persze, ha ez a helyzet nem állandósulna. Mielőtt még az iskolákban is a szorongás, vérbosszú és túlnyomásos agyvelő elsődlegességét tanítanák, vissza kellene kanyarodni az Ész, vagy ha ez sok, az érdek országútira…
Fizetési meghagyások
Az is pórul jár azonban, aki nem hisz, vagy nem akar hinni az irracionálisban. Ilyen ember volt Mihail Gorbacsov, aki magasabb szerkezeti elképzelésekkel és tervrajzokkal a fejében, mindörökké egy lépéssel lemaradva követte a lába alól kisikló birodalmát…
És tulajdonképpen a leköszönő amerikai elnök, George Bush is ilyen tragikus hős. Pedig nála, mint írják, alkalmasabb elnöki személyt emberemlékezet óta nem találtak. A lehető legjobb családi háttér, kiváló iskolák, prezidensi megjelenés, megnyerő modor, beható reálpolitikai előismeretek, még a CIA igazgatóságáról…
Talán épp e kiváló indíttatás miatt nem hihette, hogy egy akkora birodalom, mint a moszkvai, nem évek, évtizedek alatt, és nem rendezetten, rugalmasan hátratolatva, hanem ész nélkül, rozsdás csörömpöléssel, kapkodva és tolvajkodva, hónapok alatt képes összeomlani. A volt Jugoszlávia szerkezeti egységét is túlbecsülte. Rég kiöltözött, belügyes hordák és borotválatlan komitácsik vitték már az ügyeket, miközben ő még mindig a hátsó irodákba zárt össz-szövetségi elnököknek üzengetett. Az iraki kérdést annyira magasabb szempontból, annyira professzionálisan oldotta meg, hogy most a kurdok, a síiták, a szunniták, de még a kuvaiti közemberek is egyaránt az ő nevét átkozzák…
A fél világ a lábaihoz omlott, ő pedig ijedten hátrahőkölt, és a zsebeihez kapott. Meghirdette, persze az új globális szisztémát és világrendet. De már eleve kényszeredetten, inkább csak hogy mondjon valamit. Eközben mindenki, akinek még pénze van, Nyugat-Európa, Japán, az arab világ, igyekszik kimenteni magát…
Mígnem aztán a hazai számlák is befutottak. Nemcsak nekünk, keletieknek került sokba a kommunista világuralmi kísérlet. Amerikának is pénzébe került a megbuktatása. Reagan elnök, aki egyszerre pártolta a gazdagokat, a szegényeket és a katonákat, nemcsak Brezsnyevet nem, de a dollárt sem nagyon kímélte…
Legújabb világrend
„Neil Kinnock, a munkáspárti brit vezér az előzetesek alapján azt hitte, hogy ő győz majd! Csakhogy nem ő győzött ám! Hanem Major, a konzervatívok, a mieink!”
Lehet, hogy nem pontosan így, de lényegében ezt mondotta Surján doktor úr ez év tavaszán Gödöllőn, a kereszténydemokraták kongresszusán. „Így is van!” – bólogatott a sorok írója mellett üldögélő, egyházfias küllemű idősebb úr.
Kicsit talán még szokatlan, hogy magyarhoni egyházfiak, jó bibliás idevalósiak a brit toryk sikereiben osztozzanak. De nagyon helyes! Valahogy el kell kezdeni, be kell épülni az európai és a még azon is túlmenő hálózatokba.
Akkor viszont azon se mulassanak, ha azt állítom, hogy most Amerikában a magyar ellenzék javára és dicsőségére szavaztak.
Nem is annyira a „liberálisok” megdicsőülését mondanám. Végeredményben a legtöbb amerikai republikánus is eleget tesz az itteni, kisjánosi liberális minimumnak.
Inkább az új elnök, Bill Clinton „pánfideszizmusa” az, ami szembeötlő. Eltekintve, hogy mint a nyugati ember általában, Clinton elnök is tíz évvel fiatalosabb a koránál, és ennek is tulajdonítható, hogy jó néhány elektorát hangulatos szaxofonjátékával szerezte (mikor jut el idáig dr. Antall József?), az egész programja is a posztkommunista világérzést, a csata utáni táj hangulatát fejezi ki. A régiekkel, idősekkel, korábbi szokásokkal ellentétben nem az armageddoni ütközetre, nem a végítéletre, hanem az elkövetkező négy esztendőre készülődik. A gazdaságot szeretné fellendíteni, kiegészítve némi humanitárius és emberjogi előrehaladással.
A régi, hidegháborús és antidemokratikus szerkezetek erejüket veszítették, az újfajta antidemokratikus szerkezetek még nem kaptak lábra igazából. Nincs már régi rend, és nincs még új sem. Abból, amit Clinton elnök mondott, nem is igen lesz, túl kevés ez egy új globális szisztémához.
De nekünk nem is a „rend”, a szisztéma a fontos, hanem a szabadság!
A berlini csata
Bölcsen is tesszük, ha maradék bizalmunkat Amerikába fektetjük – tanácsolják művelt, okos európai megfigyelők. Mert itt, az öreg kontinensen immár az utolsókat rúgja a híres európai szellem, kultúra, felvilágosult eszmekör és erasmusi humanizmus. Az antik, zsidó és keresztény hagyomány addig élhet, amíg a nagyvilág szegényei, számkivetettjei, menekültjei oltalmat és egyenlő elbírálást találhatnak a szárnyai alatt. Amikor, mint most, az üldözésük, kirekesztésük és kiutalásuk kerül előtérbe, az európai tradíció sem húzza tovább. ÁM még kíváncsi rá, az olvasson indiai, latin-amerikai szerzőket, náluk még talál valamit…
Azért, mint az elmúlt németországi hétvége is mutatta, ennyire még nem rossz a helyzet. Folynak még a humánus világ utóvédharcai, és nem is csak a spirituális dimenziókban. Berlinben is az történt, hogy elnököstől, kancellárostól, gyakorlatilag az egész német politikai elit belevetette magát az indulatok tengerébe, az utcai ütközetekbe, tojásharcokba.
És ennek így is kell lennie, ha alapvető értékek körül dúl a harc. Bizonyos tanulságokat a magyar politikusoknak is ki kellene olvasniuk ebből a berlini vasárnapból. A lecke annyira világos, hogy nem is érdemes többet beszélni róla…
Csókos vendég
Egyebekben a hozzánk készülődő Borisz Jelcin sem félénk kisasszony – politikusként került a legnagyobb maradványbirodalom élére. Nem koktélpartikon, hanem a nyílt utcán, a puccsisták ellenében bizonyította férfias hatalmi eltökéltségét. Ez utóbbit jelenleg is bizonyítja. Miközben a külső megfigyelők és elemzők, akárcsak az elmúlt tél előtt, most is a jelcinisták közeli bukását jósolják, a tagbaszakadt elnök sem tétlenkedik. Egymás után tiltja be és oszlatja fel a különféle, kétes rendeltetésű paramilitáris és félrendőri testületeket. Ha a végén nem marad más ellensége, mint akik november 7-én Lenin mellett tüntettek, akkor aránylag nyugodtan nézhet a tél elébe. Ezek az öregbolsevik csoportosulások egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik képesek megdönteni minden nagyoroszok elnökét…
Akármi is azonban az otthoni helyzet, nálunk békét és megnyugvást lelhet Borisz Jelcin. A gazdasági tárgyalások sem ígérkeznek túl nehéznek, mivel egyik fél sem óhajt, nem is igen tud fizetni…
Ebben, hogy nem fizetünk, különösen, hogy ők, az oroszok nem fizetnek, nincsen semmi szokatlan. Teljesen újszerű viszont, ahogyan majd üdvözlik egymást az állami emberek. Elmarad a szörnyűséges russzokommunista szokás, az agg férfiak ölelkezése. Kivéve a végjelenetet, Borisz Jelcin ugyanis magával hozza és ünnepélyesen visszaadja híres mesterünk, Csók István elrabolt festményét…
- A hét üzenetei [6]