Mire ez a lapszámunk kedves olvasónk kezébe kerül, már új elnöke lesz az Egyesült Államoknak. Kiderülhet november 4-én, hogy ha nem is ünnepelni, de gyászolni azért még tudunk. És Bős körül is nyilván történik valami. Vagyis senkit sem érdekelnek majd a megelőző hétről szóló észrevételeim. Kár is akkor erőlködni! Inkább a magam hátralékait próbálom csökkenteni.
Új idők focija
Az elmúlt héten egy-két kimaradt szó miatt olyan benyomást sikerült keltenünk, mintha általánosságban is érzéketlenek lennénk, amikor dr. Antall a magyar luciferizmusról panaszkodik. Mintha maga a felvetés, a fogalom sem tetszene… (Egyszer állítunk, majd tagadunk, majd letagadjuk, hogy tagadtunk, majd megint úgy teszünk, mintha nem értenénk, majd azt színleljük, hogy értjük, míg viszont a másik nem érti, holott túlságosan is érti… Így terjeszkedik nemzeti luciferizmusunk, mígnem aztán eljön Nagy Szulejmán, és rendet vág a rendetlenségben.)
Hogyne osztanám már a miniszterelnök úr bánatát, mikor jómagam is a pokol kénköves közelségét érzem! Már maga a színtér, a politikai versenypálya, a pályabeosztás is úgy változik, úgy ugrál ide-oda a szemünk előtt, mintha csak odalentről ráncigálnák…
Messziről nézve talán még lenne egy baloldali térfél odavaló kapuval, s ugyanígy egy jobboldali is. Erre, jobbfelé futottak ki hajdan a háromszínű kormánypártiak. Hogy megmérkőzzenek az eurokék felsőben, eurosárga alsóban, narancsszín sportszárban díszelgő balfelőliekkel. Ez lett volna a főmeccs, erre váltottuk a jegyünket.
De szinte még el sem mozdult a gömb, már kezdődtek az óvások és reklamációk „Kékfehér kéksárgákkal nem játszunk – mondták a jobbfelőliek. – Legfeljebb zöldfehér alapon, piros nélkül.”
A zöldfehér már feketezöld, mindjárt barna is – replikáztak amonnan. A nagymeccs kellős közepén, merőlegesen az eredeti labdavezetésre, teljesen külön kispályás küzdelem vette kezdetét.
„Ezt már mégsem nézhetjük tétlenül, a szégyenkispadról” – rontottak ekkor a gyepre, akik eddig nem nagyon rúgtak labdába. Ők nem keresztben, inkább átlósan, egy harmadik kapura vezetik a labdát. És olyan rutinosan, összeszokottén melegítenek, hogy a vénebb szurkolók a homlokukhoz kapnak „Ezek fiam, az efcé vörös ördögök! A leányrózsaszín csak a tréningfelső rajtuk…”
„Jöjjenek csak, akár egyre hárman is! – vitézkedik újabban a termetes zöldfehér centerhalf. – Ez a sok kék, rózsavörös, meg narancs különben is egyazon klubot jelöl… Csak mi, zöldfehérek játszhatnánk már nemzetiszínű barnában…”
Ki látja még az eredeti tizenhatost; hová lett a kezdőkör?
Pedig ez még csak a szabadtér. Még nem szóltunk a pártokon, frakciókon, koalíciókon belüli, platformközi terem- és zsebfociról! S végképp nem bánatos önmagámról, amint kívül a pályán egyhangú unalommal még mindig ugyanarra az ódon, korhatagnak látszó kádári kapufélfára emelgetem a labdát…
Még mindig nem a mai keletű jobb- vagy baloldali vészekben, hanem a túlélő, idültté vált kádári konformizmusban és helytelen, ultramateriális megszokásokban látom az új demokrácia legfőbb hátráltatóját.
Pragmatisták
„Ilyen helytelen, ultramateriális csermaneki megszokás például a táplálkozás, a fűtés, a nyugdíj és a munkabér. Be kéne tiltani őket, mindjárt jobban menne az új magyar demokráciának meg a kormánynak!” – mondja erre a fiatal szocialista. Kicsit még kesernyésen az elszenvedett sérelmek miatt, de kicsit már ingerülten is. Mióta visszafutott a pályára, azóta ő is érzékenyebb.
Alighanem belső elégtétellel olvasta a szókimondó Tanács István írását a szombati Népszabadságban.
Szálljanak most már le róluk a moralisták, inkább nézzenek maguk alá – írja Tanács. Eleddig a komszocialisták az egyetlenek, akik maguktól belátták, hogy nem megy nekik. Feladták a teljhatalmat, tisztes ajánlatot tettek az elitek egyezkedésére. Ezek után először a liberálisok döfték beléjük a kést. De legalább elölről, frontálisan. Később, az MDF már folytatólagosan, hátulról döfködte őket. Miközben persze egymás torkát is elkapták a győztesek, az egymással kötött paktumokat is felrúgták. Miközben, a morális és történelmi átkokat leszámítva, semmi olyant nem tudnak mondani, ami a nép hasznára volna… Úgyhogy le a magas lóról, vissza a napi gyakorlathoz, a reálisan megköthető pártszövetségekhez. Egy nappal korábban és a Magyar Hírlapban hasonlót írt Vitányi Iván is.
A mai demokratának igen kevés oka van, hogy magasan hordja az orrát, ezt el kell ismerni. Mégsem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, akit egyfajta, inkább históriai megbotránkozás tölt el, ha magyar szocialistát lát. Úgy értem, éltesebb, rangosabb, kádárviselt szocialistát. Fiatalokra, hölgyekre, késői pártjövevényekre és a kevéske elvből szocialistára mindez nem vonatkozik.
Nem is elsősorban a 301-es parcellára, Nagy Imrére, Angyal Istvánra, Maléterre, másokra gondolok. Bár szerintem ők voltak az utolsó magyar szocialisták. Ami utánuk jött, az már csak ellenforradalmi segédszolgálat Moszkva világuralmi törekvéseihez. Túlságosan sokáig húzta, túlságosan jól sikerült ez az ellenforradalom, ez az igazi szomorúság. Túl eredményesen megoldotta, hogy emlékünk se maradjon a szabadságról és emberi méltóságról, hogy magunkat – Isten képmásait, ha igaz – ne is merészeljük megkülönböztetni tápcsatornánkkal kapcsolatos gondjainktól… Kései és gyáva berzenkedésünk még mindig több a semminél. Nyomorultul bár, de mégis az emberi méltóság lázong, legalább a jobbágyság egy része felszabadul… Ha nem is veri háromszor vissza Lúdas Matyi, de legalább perli az elorzott madarát…
Harmadik kiút
De már itt az új Döbrögi, az utórendi, későetatista úri pimasz! Ma már ő a vész! – int Vitányi Iván. Neki még el is lehet hinni, hogy nem kizárólag hatalomvágyból vagy az elásott kincsek őrzése miatt szocialistáskodik.
De a többi nagyok, Horn, Gál Zoltán, Nagy Sándor, mitől kevésbé utórendiek? „Gyere muzsik, megyünk keletnek! Pardon, nyugatnak! Nem baj, gyere csak utánam! Amikor a nevem mondják, gondolj a pocakodra!”… Ez is döbrögizmus, ez sem az igazi demokrácia még…
Bethlen István képviselő úr, akit mint eredeti grófi grófot igen jó alappal gyanúsíthattunk neofeudális, későroyalista ambíciókkal, hazatérve nem az utórendiséget, felsőházat, úri kaszinót, hanem Ámort, a szerelmet választotta.
Sok mindent megoldana, ha Horn, Gál, Nagy Sándor urak is ezt a kiemelkedő példát követnék! Nem pedig, mint Csepelen Horn Gyula, azzal nyugtatják a publikumot: már csak másfél évet kell kibírni, aztán jövünk mi, született későetatisták Vége lesz a szenvedésnek, nem kell tovább hallgatni ezeket az ötvenhatos szövegeket…
Egyeseknek ez persze jó hír. Másoknak, Csurkának, Pongrátz Gergelynek, de nemcsak nekik, nagyon rossz újdonság. „Eredj csak át a borbélyhoz, fiam!” – sóhajt fel az aggódó jobboldali atya, amikor ráébred, milyen kevés van már hátra. És mennek is a jobboldali kismatyik a nullásgép alá, ezt azért látni kell…
Ezért is ajánlgatom én mindenkinek, hogy Horn Gyula és Csurka közül Orbán Viktort válassza…
- A hét üzenetei [6]