A jog persze – sajnos – aligha választható el a politikától: Balsai igazságügy-miniszter – egyébként jogászember – a bős–nagymarosi erőműről szóló szerződés előkészítőit is háborús bűnösökként állítaná bíróság elé. Az azonban, hogy egyesek politikai – sőt pártpolitikai – érdekeik szolgálatában vissza akarnak élni a joggal, nem teszi fölöslegessé – ellenkezőleg: szükségessé teszi – a jogi és morális probléma higgadt megvitatását. Ezt teszi cikkünk szerzője, a büntetőjog kutatója, aki meggyőződéses liberális létére (ellentét ez?) híve az igazságtételnek.
„Liberális”, „baloldali”, „progresszív”, „haladó értelmiségi”, „a pluralizmus elkötelezettje” … Azonos jelentésű kifejezések? Ki tudja.
Talán nem is fontos. Szükséges viszont, hogy a szemantikai zűrzavar ne fedje el a lényeget, vagyis azt, hogy mi is a tartalma annak az eszmerendszernek, amely a felvilágosodással születhetett, és amely megosztottságukban is összetartja híveit, illetve elválasztja őket szellemi, politikai ellenfeleiktől. Úgy gondolom, végső soron a hatalom természetéről, szerepéről, az egyén szabadságáról, illetve a kettő viszonyáról vallott felfogás a meghatározó. A liberális (haladó, pluralista, az emberi jogokat védő…). „Hiszek egy”-ének része, hogy „Hiszek az egyén mindenekfölötti értékében és jogában az élethez a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez… Hiszem, hogy a jog lett az emberért, és nem az ember a jogért, hogy az állam szolgája és nem ura az embereknek…” (John D. Rockefeller Jr.)
A „felvilágosult” (nevezzük egyszerűen így) eszmerendszer tagadói viszont a hatalom korlátlanságát, az egyén alárendeltségét, a kisebbségnek a többséggel, az állampolgárnak az állammal szembeni többé-kevésbé teljes kiszolgáltatottságát hirdetik.
A liberális büntetőjog rendeltetése
Vitatkozó és érvelő társadalmakban a két tábor időről időre bizonyítani próbálja alapelveinek létjogosultságát, a politika, a kultúra, a jog legkülönbözőbb területein. A magyar társadalom megosztottsága a rendszerváltozás óta a legélesebben az „igazságtétel”, pontosabban a büntetőjog eszközeivel történő igazságtétel kapcsán tapasztalható. A képlet egyszerű: aki magát liberálisnak (progresszívnak, az emberi jogok hívének…) vallja, az efféle igazságtételt, azaz a múlt rendszer oltalma alatt álló bűnelkövetők megbüntetését elvi alapon ellenzi. Míg a „retrográdnak”, tekintélyelvűnek, az emberi jogok semmibe vevőinek bélyegzettek az igazságtételt szükségesnek tartják. A közügyekről gondolkodó polgár szellemi, ideológiai hovatartozását mintha lakmuszpapírként igazolná, hogyan vélekedik erről (és egyedül erről) a kérdésről. A választóvonal meghúzatott liberális és tekintélyelvű között, a kitörési kísérlet reménytelennek tűnik.
Én mégis megpróbálkozom annak bizonyításával, hogy a liberális, az emberi jogok híve, vagyis a mindenkori kiszolgáltatott állampolgárnak a mindenkor eszközgazdag hatalommal szembeni védelmezője nem ellenezheti elvi alapon az igazságtételt. Ehhez először is végig kell gondolni a jog, pontosabban a büntetőjog rendeltetését az emberi jogok eszmerendszere szemszögéből. Álláspontom szerint a liberális jog kereteit az az alapelv határozza meg, hogy az ember szabad, mert szabadnak született, s ezt a jogát csak a másik ember szabadsága, azaz az élethez, testi épséghez, méltósághoz, biztonsághoz való joga korlátozhatja. A liberális büntetőjog rendeltetése tehát nem több és nem is kevesebb, mint az állampolgár védelme. Ezt a célt úgy kívánja elérni, hogy a másokat sértő vagy veszélyeztető cselekményeket pontosan körülírja, megtiltja, és elkövetőikkel szemben büntetést helyez kilátásba. Annak, hogy a kilátásba helyezett büntetést valóban ki is szabják és végrehajtsák (szigorú garanciákkal körülbástyázott eljárásban), az a jelentősége, hogy meggyőződéssé váljon: a bűnt büntetés követi, a jogszabály „fenyegetését” tehát komolyan kell venni. A büntetőjog védelme az állampolgárt (a potenciális áldozatot) minden potenciális elkövetővel szemben megilleti. Az állampolgárt tehát mindenkivel szemben védeni kell, aki őt megölheti, megverheti, meglophatja. A liberális felfogás lényeges eleme, hogy e védelem az egyént – pontosan kiszolgáltatottsága miatt – a hatalommal, saját államával szemben is meg kell hogy illesse.
Aki lő: ember
Amennyiben úgy gondoljuk, hogy ha az egyik állampolgár öli meg a másikat, az gyilkosság, ha viszont a hatalom lövi agyon, az „politika”, akkor pontosan az emberi jogok lényegét tagadjuk meg, ugyanis nem teszünk mást, mint hogy megvonjuk a büntetőjog védelmét az állampolgártól azzal szemben, akinek a legkiszolgáltatottabb: ez pedig saját állama. Más szavakkal: amennyiben a hatalom által elkövetett gyilkosságot, kínzást, tömegmészárlást nagyvonalúan elintézzük azzal, hogy „ez már egy másik szféra, ez már politika”, s úgy gondoljuk, nem elegáns dolog, ha a rendszer bukása után annak politikai magatartása miatt szankciót alkalmazunk a bukott hatalommal, illetve embereivel szemben, akkor ezzel azt jelentjük ki, hogy a diktátor bármiféle tényleges jogi felelősség nélkül bármit elkövethet.
Arra az előkérdésre tehát, hogy egyáltalán értelmezhető-e a jog világában az a mészárlás, amely 1956-ban történt, azért kell igennel válaszolni, mert ellenkező esetben elvi állásfoglalásunkkal teljes kiszolgáltatottságba taszítjuk a mindenkori állampolgárt a mindenkori diktatúrával szemben. Mivel az igazságtétel-vita kapcsán jogelvek formálódnak, tudomásul kell vennünk, hogy az elvekről vallott felfogásunk nem csupán hátratekintő, hanem előremutató is.
No de hogyan beszelhetünk „a hatalom” felelősségre vonásáról, amikor a büntetőjog nem csoportokat, szervezeteket, hanem kizárólag egyéneket büntethet. A hatalom – a diktatúra is – emberekből áll. Az emberek önként vállalnak szerepet benne. Aki lő: ember. Aki lövet: ember. Amennyiben kényszer, fenyegetés vagy vissza nem utasítható parancs hatására cselekszik, akkor aki kényszerítette, fenyegette, aki a parancsot adta: ember. Hogy közülük kit terhel büntetőjogi felelősség, ugyanúgy bírói megítélés kérdése, mint az, hogy a soktagú kórházi teamből ki felel a műhibáért, a beteg haláláért.
A jogszabályok összessége és jog
Egy biztos: a materializmus törvényszerűségei kizárják, hogy egy tömegmészárlás véletlenszerű legyen.
S majdnem ilyen törvényszerű, hogy amennyiben fegyvertelen tüntetők állnak szemben a hatalom fegyvereivel, akkor – az erőviszonyokat figyelembe véve – a gyilkosok „győznek”, és hatalmon maradnak. E ponttól kezdve nem lehetnek azonosak a felelősségre vonás elvei az „átlag gyilkossal” és a hatalom megbízásából, a hatalom részeseként gyilkolóval szemben. Arra az államra ugyanis, amely politikai ellenfeleit százával lemészárolja, jellemző, hogy minden hatalmat kezében tart: így a bűnüldözést, az igazságszolgáltatást is. Még a lehetősége sem áll fenn tehát annak, hogy a büntetőjog parancsa értelmében a bűnt büntetés kövesse. Ha egy ügyészben fel is merülne, hogy megindítsa a büntetőeljárást, az apparátus „kézi vezérlője” azonnal leállítja. Megkezdődik tehát az idő múlása a bűncselekmény után, de ez a puszta időmúlás nem értelmezhető az elévülési idő megindulásaként. Annak ugyanis előfeltétele, ha nem a készség, de a képesség arra, hogy a bűnüldöző apparátus működésbe léphessen. Amennyiben ennek a lehetősége is kizárt, mert a diktatúra bizonyos emberek bizonyos cselekményeinek körében „befagyasztja” az igazságszolgáltatást, az elévülés egészen a „kiolvadásig” meg sem kezdődhet.
Ezt az összefüggést lehet ugyan törvényi szintre emelni és a pozitív jog szabályi közé iktatni, de felesleges. A diktatúrákra ugyanis az is jellemző, hogy bármely jogszabályt egy tollvonással megsemmisítenek. S ha ehhez szégyenlősek lennének, a pozitív jog akkor is segítségükre siet: szükség esetén azonnal kegyelemben részesítik magukat, a létező törvény alapján, s ezzel – amennyiben a jogállamiságot teljesen formálisnak tekintjük – máris szabadulnak a későbbi felelősségre vonástól.
Nincs más lehetőség, mint felismerni és elfogadni, hogy „a jog” nem állhat csupán a pozitív jogszabályok betűinek összességéből, hanem részei bizonyos jogelvek is, amelyek nélkül a formális jogszabályok nem értelmezhetők. Ilyen jogelvként kell felismerni (és még csak nem is megalkotni) azt a szabályt, hogy a totálisan koncentrált diktatúrák megbízásából, annak részeseiként elkövetett legsúlyosabb bűncselekmények elévülési ideje a diktatúra bukásáig nem kezdődhet meg. Véleményem szerint ez abból is következik, hogy az élethez való jog mint alapvető jog – ahogy az Alkotmánybíróság is kimondta – abszolút, korlátozhatatlan jog. A jog elmélete tehát nem legitimálhat olyan jogállapotot, amelyben az emberi élet védelmét egy bizonyos körben intézményesen megvonják – azáltal tudniillik, hogy a büntetőjog védelmi funkciója a törvényben kilátásba helyezett büntetési igény mesterséges „elévültetésével” funkcióját veszti. Márpedig olyankor, amikor a diktatúra olyan „jól működik”, hogy az emberölésre megállapított általános elévülési időt túléli, ez történik. Ez az igazságtétel jogi elfogadhatóságának egyik lehetséges megközelítése.
A genfi egyezmények hatálya
A háborús és emberiség elleni bűncselekmények körében a „civilizált nemzetek közössége” továbbment ennél az elvnél. Nem csupán annyit mondott, hogy az igazságszolgáltatás lehetetlenülésének ideje alatt az elévülés nem indulhat el, hanem azt, hogy ezek a cselekmények egyáltalán nem évülhetnek el.
Első lépésben – többek közt az 1949. évi genfi egyezményekben – azt állapították meg, hogy a háborúnak, illetve a fegyveres konfliktusnak nem természetes velejárója a polgári lakossággal szembeni erőszak, kegyetlenkedés és egyéb olyan cselekmények, amelyeket a fegyvertelen, védtelen emberek kiszolgáltatottsága és a háborús helyzettel történő visszaélés motivál. Az ilyen tettek – amelyeket később az 1968. évi New York-i egyezmény visszaható hatállyal elévülhetetlennek nyilvánított – nem a politika vagy a diplomácia, hanem a büntetőjog hatáskörébe tartoznak.
Ezek közé sorolták egyebek mellett az 1961. évi magyar büntető törvénykönyvben „Háborús kegyetlenkedés” elnevezéssel szereplő bűncselekményt, amely alapján, „(1) Aki háború idején a nemzetközi jogszabályok megsértésével a védtelen polgári lakosságot, a menekülteket, a sebesülteket, a betegeket, a fegyveres erő azon tagjait, akik a fegyvert már letették, továbbá a hadifoglyokat embertelen bánásmódban részesíti, 5 évtől 12 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés 10 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztés vagy halál, ha a bűntett halált okozott.”
A genfi egyezmények, amelyekben a szerződő felek e magatartások megbüntetésére vállaltak kötelezettséget, 1954-ben kerültek kihirdetésre, s váltak belső joggá Magyarországon. Ugyanakkor tény, hogy maga a Btk. 1956-ban még nem olvasztotta magába ezt a nemzetközi kötelezettségvállalást. Kétségtelen azonban, hogy a polgári lakosság elleni erőszak tilalma a vázoltak alapján már egyértelműen része volt a nemzetközi jognak, de ezenfelül a magyar jogrendszernek is. Márpedig mind a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, mind az Európai Emberi Jogi Konvenció lehetővé teszi a büntető jogszabály visszaható hatálya tilalmának feloldását abban az esetben, ha az elbírálandó cselekmény bűncselekménynek minősült „a nemzetek közössége”, illetve „a civilizált nemzetek által elismert általános elvek” szerint.
Bármelyiket is fogadjuk el az ismertetett két igazságtételi modell közül, a végeredmény azonos: külön jogalkotás nélkül is, a hatályos törvények jogalkalmazói értelmezésével megállapítható, hogy – legalábbis az 1956-os vérengzések elkövetői vonatkozásában – az igazságtételnek nincsen jogi akadálya.
Nem kell tehát féltenünk sem a jogállamiságot, azaz a jog biztonságát, kiszámíthatóságát, sem az emberi jogokat a „visszamenőleges igazságszolgáltatástól”. Ezek a garanciák ugyanis arra hivatottak, hogy az önkénnyel szemben jelentsenek védelmet.
Hiszek abban, hogy „A jog, amely dacolni képes az önkénnyel, amely hatalmasoknak és gyengéknek egymással szemben egyformán védősánca, még nem önkény azért, mert az önkénnyel elbánik”. (Horváth Barna Joguralom ás parancsuralom, Budapest, 1936, 7. oldal)
(A szerző büntetőjogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar adjunktusa)
- Vita [6]