Új utakat keres a magyar film. A régi utak fordulatait s hangulatát jól ismerő néző kicsit tanácstalan. Ez már a februári filmszemle legérdekesebb elsőfilmjeinek fogadtatásakor is érződött, s most, két fiatal, nemrég indult rendező majdnem egyidejű premierjén is bizonytalanul szemléljük az új ösvények bosszantó vagy lelkesítő horizontját.
Sopsits Árpád már előző, a hagyományos, dokumentumihletésű, realista fogantatású filmjével, a Céllövöldével is nemzetközi sikert aratott. Most tökéletesen más formanyelv és szemléletmód igézetében, de ugyancsak eredeti (számomra bosszantóan „korszerű” vonásait is feledtető), tehetséges munkával jelentkezett. A Video Blues fő érdeme a videokép (s általában a mozgókép) által sugárzott hazugság és igazság testvérparadoxonának szellemes vizsgálatában rejlik, nem a feledhetően hatásosra hegyezett sztoriban. A két új bemutató közül az ő filmje az értékesebb: önálló, hosszabb méltatást érdemelne. Moziegerünk azonban csöppet sem bánja, hogy most a másik premierről szólhat.
Szórakoztató blődlit, afféle „krampusz-crazyt” lát a néző, ha jegyet vált az elsőfilmes Pajer Róbert Ördög vigye című mozijához. Az úgynevezett „crazy-film” világszerte tisztes műfajnak számít: legjobb darabjaiban realista hangulatú indítás után követhetetlenül logikátlan, szürreális világba csöppenünk: itt minden megtörténhet, s a bukfencező lidércnyomás látszólagos (vagy igazi) zagyvaságát a humor minősége tartja össze. Az Ördög vigye, melyet a rendező mellett a Video Bluest is jegyző Fábry Sándor és Garaczi László írt, némileg egyenetlen, vegyes minőségű humorral szolgál.
Az alaptörténettel kár sokat bíbelődni, az alkotók sem tették: legjobb, ha mordulás nélkül elfogadjuk. Budapestre érkezik, Psota Irén személyében az Ördög: Kishonti Ildikó játssza nem kevésbé ördögi segédjét. Céljuk, feladatuk, hogy a halált megszüntető életelixírt elrabolják, s az elixír feltalálóját megöljék. Számomra érthetetlen okokból ez rendkívül nehezen sikerül nekik. Az Ördög előbb szánalmasan alkudozik a feltalálóval, aki egyszerűen elzavarja. Később a munkával egy csökkent értelmű, bár nem teljesen hülye vízvezeték-szerelőt bíznak meg. Ez a jóember a film utolsó percéig kéreti magát. Van két csontig idióta bűnöző haverja: sok röhögtető kaland után végül ők járnak sikerrel.
Az Ördög megjelenése szürke hétköznapjainkban ősrégi séma, remekművek és ponyvák tárgya. Pajer és alkotótársai – s ez sem hibáztatható szándék – inkább a ponyvák világát, hangulatát, vidító légkörét akarják idézni. Ironikusan teszik, sokfelé kacsintva, bűntelen vagy piti bűnökkel terhes semmi életünk és a felülmúlhatatlanul nagy Gonosz ellentétében olykor még valódi mindennapjainkat is ábrázolva. Valószínűleg nekik, rendezőnek, íróknak, színészeknek is eszükbe jutott Bulgakov remekműve, a Mester és Margarita, mert alig lesz olvasottabb néző, akiben a párhuzam fel ne ötlene. A párhuzam azután, akár akarták a filmkészítők, akár nem, bennem legalábbis tovább szövődött. Ez a film ugyanis, a maga általában szellemes, bár slendriánul egymásra hányt és férceit bohóckodásaival elég ötletesen világítja meg életünk nagy semmijét.
Ide, az 1992-es Budapestre ugyan hiába jöhetne az igazi, a fő, az örök Ördög, mondjuk Bulgakové. A Sátánnak ellenfél kell, a Sátán diadalmas harcra vágyik: meghódításra érdemes emberekre, Istentől tán már elhagyott, de Istenre még emlékező világra. A semmiben, a középszernél silányabb, kiürült, értéktelen közegben nagyon unatkozna. Bizony, gyorsan itthagyna csapot-papot, s menne szörnyű diktatúrákban vergődő tájakra, járomban sínylődő nagy tehetségek megnyerésére, hatalmas szenvedélyek dúlta lelkekkel mérkőzni.
Az igazi Ördög – mondom, az tenne így – mert a filmbeli olyan ügyetlen, olyan tétova, olyan hebehurgya, hogy valószínűleg csak alördög, segédmunkatárs, kiskrampusz. Beleillik a semmi tájába. Méltó párja a két idétlen betörőnek, a még náluk is hülyébb, csak fölényesebb rendőrtisztnek meg botcsinálta hősünknek, a lakótelepi tucatfeleségét a figyelő gyerekszemek miatt csak sötétben meghágni merő (s ezért szenvedő) gyagya vízvezeték-szerelőnek. Időnként, hogy a vonakodó mamlaszt végre munkára serkentse, a Sátán gyönyörű ifjú nő képében kísérti meg. Szinte természetes, hogy ez sem sikerül: a férfi nem meri megkorbácsolni az erre vágyó nőstény bestiát. Igen, a lomha, langyos lakótelepi mocsár beszippantja az Ördögöt is.
Vagy talán, egy igazi Ördög tán fel tudná rázni a semmit? Igen: ő a látszatsemmiben is megtalálná a maga méltó küzdőtársait, nagy ellenfeleit. Woland meg Azazello meg Behemót és a többiek tán nemcsak a sztálini birodalomban, de a margarinpuha diktatúra utáni piszkosszürke Magyarországon is nagy eszmékre, bozontos tehetségekre, mennyek és poklok kapuit döngető szerelmi indulatokra bukkannának. Pajer, Garaczi és Fábry Sándor ördögei, nevezzük most már végképp valódi nevükön e pokolbélieket: helyettes krampuszok.
Ha mindez valaminő elmarasztalásnak hangzik, rosszul fogalmazok. Nem: a film igazat és csakis az igazat mondja. A semmi világába krampuszok valók, a csökkent eszmék és csökkent értelmek, a lankadó gerjedelmek és lottyadt vágyak univerzumába buta ördögsegédek jöhetnek csak látogatóba. Ez a viszonylag igénytelen, ám szellemes, szórakoztató film – melyben nemcsak Psota Irén, de Kishonti Ildikó, Bezerédi László, Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György egyaránt kedvvel mókázik – szomorkás látlelet is: mondom, tán szándéktalanul az.
Ha alkotói egyszer legyőzik magukban a most még talán nagy önbizalom mögé dugdosott kisebbrendűségi érzetüket (hogy ugyanis „hol vagyunk mi még a Sátántól”), s elhiszik, hogy igényesebb humorral (tán a tehetség isteni szikrájával) igenis megidézhető Lucifer és Belzebub –akkor mozivásznukon majd előbukkannak ők is, a rettenetes szellemű szörnyetegek – méltóvá nemesítve szürke mindennapjainkat.
- Kultúra [6]