1982. november 6-án a román politikai rendőrség Kolozsvárott őrizetbe vette és kihallgatta Szőcs Gézát. Egy nappal később nagyváradi kollégáik is akcióba léptek (Romániában nem számított hivatalos ünnepnek a Nagy Októberi… évfordulója): egyidejűleg tartottak házkutatást Ara-Kovács Attilánál és Tóth Károlynál, akiket szintén őrizetbe vettek. A vizsgálat hivatalosan csak 1983 tavaszán zárult le. Egy napon beidéztek mindnyájunkat, akiket az Ellenpontok szerkesztésében való részvétellel gyanúsítottak, és közölték velünk, hogy pontot tesznek az ügy végére. A nyomozók nem lehettek különösebben elégedettek, hiszen számos fontos mozzanat felderítetlen maradt – például az, hogy hol és hogyan sokszorosították a lapot.
A romániai közvélemény gyakorlatilag a SZER adásaiból értesült az Ellenpontok létezéséről. A lapot ugyanis voltaképpen nem terjesztették. Nem is nagyon lehetett volna, hiszen az első számok alig 5-6 példányban jelentek meg, és a későbbiekben, vagyis ’82 nyarától sem készült több 20-25 példánynál. Ennek ellenére – elsősorban a SZER ismertetéseinek köszönhetően – tudni lehetett, hogy megjelent az első romániai szamizdat, de a hír hitelességét valójában csak a kihallgatások és a házkutatások igazolták: korábban egy szamizdat létezése önmagában is meghökkentőnek és nehezen hihetőnek tűnt volna Ceausescu Romániájában.
A fentiek alapján talán megkockáztatható az a kissé paradox állítás, hogy az Ellenpontok valójában csak a kihallgatások idején, vagyis a lap tényleges megszűnte után jutott el ahhoz a nyilvánossághoz, amelyet a szerkesztők eredetileg megcéloztak, valójában csak ekkor tölthette be azt a szerepet, amelyet betölteni hivatott volt.
A nyolcvanas évek előtt a kisebbségi sérelmek megfogalmazásának lényegében két módozata volt Romániában. Az egyiket jogkövetőnek, a másikat metaforikusnak nevezném. A jogkövető magatartás, melynek eminens példája Király Károly Ceausescuhoz intézett levele, abból a feltevésből indult ki, hogy még az érvényben lévő román törvények is biztosítanak valamelyes jogokat a kisebbségeknek, ezek érvényesítésén kell tehát munkálkodni, mintegy szaván fogni a hatalmat. A metaforikus kifejezésmód főként az irodalomban volt jelen (például Sütő András drámáiban vagy Kányádi Sándor verseiben). Tegyünk úgy, mintha másról – mondjuk a perzsákról – beszélnénk, de a sorok között világosan kiolvasható legyen, hogy valójában miről kívánunk szólni. A metaforikus beszédmód természeténél fogva alkalmatlan arra, hogy egyedi jogsértéseket fogalmazzon meg, és ezt a hiányosságot csak részben ellensúlyozhatja a kisebbségi sors egészét, a kisebbségi érzületet megragadó (metaforikus, allegorikus etc.) ékesszólás.
E kétfajta magatartásnak számos közös eleme van. Egyik sem irányul közvetlenül a politikai rendszer egésze ellen, mi több, részben maga is érdekelt az intézményi status quo fenntartásában. Csak akkor fordulhatok panaszommal az RKP főtitkárához, ha létezik Román Kommunista Párt, és műveim csak akkor juthatnak el a szélesebb nyilvánossághoz, ha vannak folyóiratok, amelyek leközlik, színházak, amelyek bemutatják őket. Másfelől, sajátos módon, mindkét magatartás annak a kollektív értelmiségi illúziónak a terméke, mely Ceausescu 1968-ban váratlanul elkezdett – és 1971–72-ben éppolyan váratlanul lezárt – nyitási politikáját egy hosszabb távú, de különböző okoknál fogva „megakadt” politikai reformként, és nem a hatalmi pozíciók konszolidálásának átmeneti eszközeként tartotta számon. Ezt az illúziót azonban nehéz lett volna tíz év múltán is fenntartani. Bármennyire bátor tettnek számított is Király Károly fellépése, közvetlen eredményként csak a személye elleni repressziót könyvelhette el, intő példaként szolgálva e magatartás enyhébb változatának képviselői felé, akik a pártbürokrácia különböző pozícióiba beépülve igyekeztek – leginkább informális eszközök révén – kisebbségi érdekeket érvényesíteni (mint például Domokos Géza). A metaforikus beszédmód tartalékai szintén kimerültek, és a már említett illúzióvesztésen túl fontos szerepet játszott ebben a háború utáni legjelentékenyebb erdélyi filozófus, Bretter György és (egykori) tanítványainak – Tamás Gáspár Miklósnak, Molnár Gusztávnak, Ágoston Vilmosnak – részben szintén álcázott ideológiakritikája is, amely erőteljes kétellyel viseltetett a metaforizálás mint a kisebbségi érzület reprezentatív megfogalmazásával szemben. (Talán nem véletlen, hogy az Ellenpontok alapítói maguk is közel álltak a Bretter-iskolához.)
Az Ellenpontok, más kelet-európai és különösen a magyar demokratikus ellenzék példája nyomán, Romániában elsőként szakított a fentebb vázolt metaforikus beszédmód, valamint a hatalmon belüli érdekérvényesítés hagyományával. (Anélkül, hogy kétségbe vonta volna Sütő, Király vagy mások fellépésének morális súlyát.) Az Ellenpontok nem a „szocialista jogrendben” rejlő lehetőséget fürkészte, és nem akarta szaván fogni a hatalmat, mert idézőjelek nélküli jogokat akart, és mert nem tartotta sokra a hatalom szavát, ahogyan magát a hatalmat sem. (Ezt a szkeptikus-kritikus magatartást, ha nem is motiválta, minden bizonnyal megkönnyítette, hogy a szerkesztőknek, Tóth Károly kivételével, nem volt állásuk, nem volt tehát félteni való pozíciójuk sem.) Másfelől az Ellenpontok megpróbált túllépni a metaforikus beszédmód kötöttségein is. Szerzők és szerkesztők számára talán ez volt az egyik legnagyobb kihívás: úgy megszólalni, mintha szabadok lennének; nevén nevezni a dolgokat; legyőzni az öncenzúrát. Ez a hang mindenképpen újszerű volt a romániai közvélemény számára, és némiképpen idegen is. Sokan úgy érezhették, így nem lehet megszólalni, az öncenzúra ilyen nyilvánvaló és radikális felszámolása talán még kisebbségi érdekeket is sérthet. Az idegenkedés részben érthető, hiszen bő négy évtizeden át a romániai magyar értelmiség legbefolyásosabb képviselői szinte kivétel nélkül úgy vélték, és baráti körben is azt hangoztatták, hogy a mindenkori politikai status quo megkérdőjelezése leginkább a kisebbség helyzetének további romlását eredményezné. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy több jeles személyiség kerek perec megtagadta az Ellenpontok szerkesztésében való közreműködést. Ily módon az sem meglepő, hogy a lebukás nem váltott ki osztatlan együttérzést és rokonszenvet. Erről Szőcs Géza mesélhetne a legtöbbet…