Fölény
Klebelsberg Kunót ünnepli az ország. Legalábbis azok, akik tudják, hogy kicsoda volt, s ráadásul a nevét is ki tudják mondani. Klebelsberg valóban jelentős alakja a két világháború közötti korszak művelődéspolitikájának. Kérdés azonban, hogy az ünneplés heve milyen magasságba röpítheti az amúgy is fennen szálló lelkeket. Nemzetünk fehér embere, Surján doktor például szükségét érezte, hogy a Horthy-rendszer hivatalos eszmerendszerének fontos elemét, a (magyar) „kultúrfölény” gondolatának ma is vállalható formáját hangsúlyozza. Ne vitassuk most meg, hogy a Kárpát-medence mely nációjában teremnek jobb kórboncnokok! Csak csendesen repessünk a büszkeségtől, s csitítsuk keblünk hánykódó halmait. Mert könnyen lehet, hogy szomszédaink egyáltalán nem kívánnak velünk versengeni, vagy egyszerűen nem kórboncnokságban indulnak.
Tudjuk ugyan, hogy amit ők csinálnak: nacionalizmus. Amint általában mindig mások nemzetfelfogása nacionalista. Ugyanezen retorika persze a liberálisoknak azt veti a szemére, hogy nem tartják fontosnak a nemzeti kötődést. Különösen most, amikor a nemzeti gondolat újjászületésének vagyunk tanúi Közép-Európában is. Nos, ami a szabadelvűek felé „nemzeti reneszánsz”-nak hangzik, az máskor az „elvadult nacionalizmusok” címkéjét kapja.
Hogy ebben nincs semmi ellentmondás, azt e heti szövegünk mutatja be. Szerzője (1834–1902) az angol politikai gondolkodás – hazánkban kevéssé ismert – mestere. Tudjuk róla, hogy William Gladston barátja volt, s 1892-ben ütötték lorddá. Elveit ő maga így jellemzi: „A politikai jogok közvetlenül a vallási kötelezettségekből származnak, s ezt tartom a liberalizmus valódi alapjának.” Terjedelmes életműve sem akadályozhatja azonban meg, hogy nálunk továbbra is fából vaskarikának minősítsék a liberális katolicizmust. Gyanítható: szerzőnk munkássága továbbra is ismeretlen marad.
„A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus…”
„A [kereszténységet követően] a szabadság új felfogása egy államon belül különböző fajok számára teremtett helyet. A nemzet most már nem az volt, amit a régmúltban jelentett, pl. egy közös ős leszármazottait vagy egy adott régió múltjának sajátos művét – hiszen ezek csak fizikai és materiális magyarázattal szolgáltak. A nemzet morális és politikai teremtmény, nem csupán a földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem olyasvalami, ami a történelem során az állam működése révén fejlődött ki. Az államból ered, de nem áll afölött. Egy állam az idők során megteremthet egy nemzetet, de hogy egy nemzet államot alkosson, ez ellentmond a modern civilizáció természetének. (…)
Csak az állam által létrehozott nemzet az, amellyel szemben politikai kötelezettségeink vannak, s ezért ez az egyetlen, amelynek politikai jogai lehetnek. A svájciak etnikailag franciák, olaszok vagy németek; de egyetlen nemzetnek sincs követelése velük szemben, csak a tiszta politikai értelemben vett nemzetnek. (…)
Az a rendszer, amely nem támaszkodik a nép karakterére és hajlamára, nem akarja, hogy az emberek saját ügyeiket intézzék, hanem azt szeretné, ha a felsőbb utasítások engedelmes végrehajtói lennének. A nemzeti hovatartozás figyelmen kívül hagyása ezért a politikai szabadság megtagadását jelenti.
A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus modern elmélete. Azáltal, hogy az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel, az ugyanezen határok között élő többi nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó nemzetek egyenlőek legyenek, mert abban a pillanatban megszűnne nemzeti lenni, s ez lététnek értelmét kérdőjelezné meg. Ezért attól függően, hogy az a csoport, mely a közösség minden jogát magának vindikálja, a civilizáció és humanitás milyen fokán áll, az alávetett fajokat kipusztítja, szolgaságba hajtja, törvényen kívül helyezi vagy függőségbe taszítja. (…) Az az állam, mely nem képes különböző fajok követeléseit kielégíteni, maga fölött mond ítéletet; az az állam, amely azon igyekszik, hogy semlegesítse, magába olvassza, vagy elűzze őket, saját életerejének forrását pusztítja; az az állam, amely nem fogadja be őket, az önkormányzat legfontosabb feltételeitől fosztja meg magát. A nacionalizmus elmélete ezért történelmi visszalépésnek tekinthető. (…) Nagy történelmi jelentősége mégis két okban keresendő.
Először is: kimératermészetű. Az az állapot, amelyet célul tűz maga elé, elérhetetlen. Mivel a nacionalizmus célja soha ki nem elégíthető, és ki nem meríthető, mindig újra előtérbe kerül, megakadályozva, hogy a kormány valaha is visszakerülhessen abba a helyzetbe, amelyben a nacionalizmus létrejött. Ezért szükségszerűen hozzájárul annak eléréséhez, amit elméletben, elítél – ahhoz, hogy különböző nemzetek egy független közösség tagjaiként legyenek szabadok. (…)
Másodszor: a nacionalista elmélet a forradalmi doktrína végét és lehetőségeinek kimerülését hirdeti. A szociális elmélet az egyén létét szeretné biztosítva látni, ha már a modern társadalom a munkás vállára oly szörnyű terheket rak. Ez nem csupán az egyenlőség elvének továbbfejlesztése, hanem menedék az igazi nyomorúság és éhezés elől. Bármilyen félresikerült is az eredmény, követelése, hogy a szegényt mentsék meg a pusztulástól, jogos volt. De a nacionalizmus nem a szabadságot vagy a prosperitást célozza, inkább feláldozza azokat, hogy a nemzet váljék az állam keretévé és mértékévé. Pályáját anyagi és erkölcsi romlás kíséri, csak azért, hogy egy vadonatúj agyszülemény az isteni mű és az emberiség érdekei fölé emelkedhessék.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]