Hétfőn mindenesetre megtette ezt a kormány, sőt – ami még nagyobb szó – az MSZOSZ szövetségi tanácsa is. Utóbbi azzal a feltétellel fogadja el a megállapodást, ha a parlament is jóváhagyja az abban szereplő, egymással összefüggő intézkedéseket. Állásfoglalásában az MSZOSZ immár csak céloz az előzőleg kilátásba helyezett negyedórás országos figyelmezető akcióra; most azt tartják szükségesnek leszögezni, hogy nem kívánnak visszaélni „a szakszervezetek, a szervezett dolgozók reális erejével”, és kérik a Bicskén és másutt éhségsztrájkolókat, hagyjanak föl önpusztító akciójukkal, méltányolva az ÉT-n kivívott eredményeket.
A béke szelleme
A társadalmi béke szelleme leng most a közélet fölött, legalábbis a felsőbb szinteken; a megállapodás parlamenti fogadtatása is kedvező volt. Az alsóbb szintekről zavaró körülményként gyűrűzött be a kétnapos ÉT-tárgyalásra a vasutasok közelgő figyelmeztető sztrájkja (lásd erről összeállításunkat a 16. oldalon). Kiss Gyula munkaügyi miniszter szemrehányásokkal illette a munkavállalói oldalt, mondván: úgy tárgyalnak, hogy közben „az utcára viszik ki az embereket”. Horn Gábor elmagyarázta, hogy egy törvényadta érdekvédelmi akció még nem utcára vitel, egyébként pedig az ÉT plenáris ülésnek nem feladata foglalkozni ágazati kérdésekkel. Így végül a szakszervezeti delegáció sikerrel hárította el, hogy a megállapodás feltételéül szabják a vasutassztrájk leszerelését.
Amint korábban is írtuk, a tárgyalásokat a hat országos szakszervezeti szövetség kezdeményezte, és az ő előterjesztésük szerint is tárgyalták a hat pakliból álló (a foglalkoztatáspolitikára, az adórendszerre, a bérekre, a szociálpolitikára, a közalkalmazotti bérekre és a hat szakszervezet szeptember 10-i megállapodásának elismerésére vonatkozó) követeléscsomagot. A szakszervezeteket – már kit-kit a maga szempontjából is – aggasztották a kormány költségvetési tervezetéből kiolvasható rossz kilátások, tagjaik, tagszervezeteik mind nyilvánvalóbb elégedetlensége, és az is, hogy az ÉT-t eddig jószerével semmibe vették. Ezúttal azonban a kormánynak is érdekében állt a megegyezés, és Kupa Mihály feltűnően nagy mozgástérről és rugalmasságról tett tanúbizonyságot. Mutatja ezt az is, hogy – utólagos értékelése szerint – nem kevesebb, mint 36 (nettó 34) milliárd forintot mozgattak meg az ÉT-n (szakszervezeti értékelés szerint ennél többet), azaz ilyen sok költségvetési pénz elköltéséről állapodtak meg jóval szociálisabb szellemben, a bérből és fizetésből élők érdekeit inkább szem előtt tartva, mint amilyen felfogás a kormányt az eredeti költségvetési javaslat beterjesztésekor (Beszélő, október 10.) vezérelte.
Még mindig az áfa a kulcs
Miért volt most oly fontos a szociális béke? Nyilván mert fenyegetett a veszély, hogy a koalíció – a kereszténydemokraták, a kormánypárti kisgazdák, az MDF saját jobboldali ellenzéke – nem fogadja el a kétkulcsos áfát és a ’93-as költségvetést. Igaz, körvonalazódott már egy belső koalíciós megállapodás, amelynek jegyében egy 37 milliárdos „kompenzációs keret” egy részét az amiatt adódó adóbevétel-kiesés emésztette volna föl, hogy némely alapvető élelmiszerek továbbra is „0 kulcsosak” maradnak, azaz nem forgalmiadóznak. (Az archaikus kisgazda szociális érzékenység is érvényesült, amennyiben a zsírszalonna is fölkerült az alapvetőségek listájára.) De még ha e kompromisszum megnyugvást hozott volna is (ami távolról sem biztos), akkor sem felelt meg a pénzügyminisztériumi koncepciónak. Amint az ÉT tárgyalásán kiderült, Kupa Mihály semmi mástól nem tart annyira, mint az alapvető élelmiszerek adómentességétől: ez esetben ugyanis, fejtegette, a kereskedők, az áfás termékek árát figyelve, az alapvetőségek árát is megemelik; tehát a lakosság sem jár jobban, a költségvetés is elesik az adótól, és az infláció is ugyanakkora, mint áfa-elengedés nélkül.
Makrogazdaságilag az áfa-ügy újragondolása volt a kulcs az ÉT megállapodásához. Amikor pénteken az adóügyi csomagra került sor, a munkaadói oldal – a legkevésbé fölkészült, de ugyanakkor a legkevesebb belső konfliktussal is küszködő oldal – szóvivője azt kezdte fejtegetni, hogy az áfa-ügy nekik teljesen közömbös, mivel a vállalkozónak ez az adó csak „átmenő tétel”; aztán kisült, hogy mégsem ez az igazi vállalkozói álláspont, hanem az, hogy nem volna jó, ha a vállalkozók lerongyolódott vásárlóközönséggel találnák magukat szembe. Ezért – így a munkáltatók – csak fokozatosan, a kedvezményes kulcsot évről évre emelve kell meghonosítani a kétkulcsos áfát. Ekkor a pénzügyminiszter váratlanul előbb 6, majd 5 százalékos áfát ajánlott föl azon javaknál, amelyekre az eddigi kormányjavaslat szerint 8 százalékot vetettek volna ki jövőre; a feltétele az volt, hogy csak a gyógyszert vegyék ki az adózás köréből, és hogy a szociális intézkedések kerete ennek megfelelően (összesen 25 milliárddal) csökkenjen.
Ettől fogva voltaképpen ennek az 5 százalékos ajánlatnak a feldolgozásával foglalatoskodott az Érdekegyeztető Tanács. Megbízható hírek szerint előzőleg azt beszélték meg a kormányoldalon belül, hogy csak 6 százalékig engednek. Ám az 5 százalék a szakszervezeteknek se felelt volna meg: ez esetben nem jutott volna pénz a tanárok, egészségügyi dolgozók meg a köztisztviselők jövő évi bérének emelésére (amihez a hagyományos és a ligás pedagógus-szakszervezet és a költségvetésieket tömörítő SZÉF ragaszkodott), és nem lehetett volna kicsikarni kedvezményeket a személyi-jövedelemadózásban és az áfa terén (amely követelésekkel főként Nagy Sándor MSZOSZ-elnök tartozott elszámolni a hétfői szövetségi tanácsülésen). Még szombat este 7-kor úgy tűnt, hogy nem lesz megállapodás és a tárgyalásokat hétfőre halasztják, amikor hirtelen a zárt ajtók mögött felsírt a gyermek: kölcsönösen engedményeket tettek egymásnak a tárgyalópartnerek.
A vívmányok
5-ről 6-ra jutottak, azaz belenyugodtak a kedvezményes termékek 6 százalékos áfájába, a gyógyszer és (MSZOSZ-es nyomásra) a háztartási villamosenergia adómentessége mellett. Az szjá-ban lesz újra alkalmazotti kedvezmény (amit épp az idei adóból iktattak ki), a gyermekkedvezmény új konstrukciója pedig az évi 200 000 forint alatti keresetűeket segíti az 500 000 forint felettiek rovására. Az legújabb áfa-intézkedés nyomán (legalábbis Kupa Mihály önbeteljesítőnek szánt jóslata szerint) nem 16-19, hanem csak 14-15 százalék lesz az infláció; másfelől az ÉT-ben megtoldottak némelyest a nyugdíjakra szánt pénzeket is, így a megállapodás alulról súrolja a nyugdíj-értékállóságot. A családi pótlékot a szakszervezetek és Pusztai Erzsébet népjóléti államtitkár javaslatánál kisebb mértékben emelik ugyan, de ez még mindig több annál a semminél, amit a kormány a költségvetési törvényjavaslatában terjesztett elő. A közalkalmazottak és a köztisztviselők bérét május 1-jétől emelik, az erre szánt 10 milliárdból kiemelten részesülnek a pedagógusok, az egészségügyben, a közművelődésben és a kutatóintézményekben dolgozók, kisebb mértékű béremelést kapnak a helyi közigazgatásban, még kisebbet az „egyéb ágazatok”, azaz a központi költségvetés intézményeinek munkatársai. E vívmányokat (tudhatjuk meg a Magyar Hírlap keddi számából) részben a privatizációs bevételekből fedezik (20 milliárd forint), részben pedig a különféle tárcáknak (elsősorban a belügynek és a honvédelemnek) szánt keretek lenyesegetéséből (14 milliárd forint). Szociális szellemű átcsoportosításról van szó tehát, a nemzeti vagyon némi felélése árán, továbbá az apparátusok és a belügyi-hadügyi centralizáció rovására. A pénzügy – és ez is az érdekegyeztetés vívmánya – alaposan megkeverte a költségvetési kártyát, ami önmagában is növeli a költségvetés elfogadtatásának esélyeit.
Az ÉT-ülésen többnyire a kormány és a munkavállalói oldal csatázott egymással, ámbár a foglalkoztatáspolitika és a minimálbérek terén a két klasszikus partner is fölmutatott némi antagonizmust. A munkaadók nehezményezik, hogy – az idei terheket újabb 2 százalékkal megtoldva – 7 százalékos munkanélküli-járulékot kell fizetniük jövőre. E nehezményezés sajátságos módon ütközött ki az aktív foglalkoztatási eszközökre (átképzésre, munkahelyteremtésre, regionális fejlesztésre) szolgáló Foglalkoztatási Alap vitáján. Intézményrendszerünkben ez az alap kínálja a szakszervezetek számára az egyetlen lehetőséget ahhoz, hogy (részint a munkaerő-piaci bizottságban, részint a regionális érdekegyeztetés során) érdemben befolyásolják a foglalkoztatáspolitikát. A szakszervezetek arra törekedtek, hogy – ha lehet – még többet fordítsanak jövőre aktív foglalkoztatáspolitikára, mint az idén (a kialkudott 18 milliárd végül is éppen az idei összegeknek felel meg), és ezért a munkanélküli-segélyezésre szolgáló Szolidaritási Alapból is át akartak szívni némi pénzeket a Foglalkoztatási Alapba. Tiltakozott ez ellen a munkaadói oldal: miért lőcsölnek a vállalkozókra akkora munkanélküli-járulékot, ha e vállalkozók bőrére behajtott pénzekből megtakarítások keletkezhetnek? A legjobb foglalkoztatáspolitika a vállalkozás! – bizonygatták. E vitában végül a munkavállalói álláspont kerekedett fölül.
Minimálbérügyben kompromisszum született. A szakszervezetek 9700 forint követeléssel indultak, a munkaadók a mostani 8000-et potom 600-zal toldották volna meg. A megállapodás szerint február (tehát nem január!) 1-jétől lép életbe a 9000 forintos minimálbér, a szegény, átalakulással küszködő ipari és fogyasztási szövetkezetekben augusztustól, a mezőgazdaságban (ahol jelenleg a 7000 forint is törvényes) pedig csak decembertől élvezhetik a minimálbér-emelés áldásait a minden kritikán alul kereső munkavállalók.
A hatok sikere
A költségvetés ügyét körüllengő szociális béke is fontos, de talán ennél is maradandóbb politikai vívmány, hogy a kormány végre elismerte a hat szakszervezet szeptember 10-i megállapodását. Visszavonja eleddig „lebegtetett” törvényjavaslatát (Beszélő, november 7.), és rövid időn belül a hatok egyezségének megfelelő törvényhozást kezdeményez a szakszervezeti vagyon felosztásáról és a társadalombiztosítási választásokról. Igaz, Schamschula György, a munkaügy politikai államtitkára – e politikai gesztus legfőbb ellenzője – nem vett részt az ÉT-tárgyalásokon. Végig ott ült viszont Bátonyi Sándor, vezetője a Schamschula szövetségeséül szegődött Szolidaritás szakszervezetnek. Neki szegénynek tűrnie kellett most a vereséget. Kiss Gyula miniszter is hevesen ellenállt, mígnem kollegája, Kupa Mihály nyomásának engedve egyezett bele e fontos politikai döntésbe, így adva föl az eddigi kormányálláspont kétértelműségét.
- Belföld [9]