„Vessük csak össze a kamaszkor előtti kisgyerek tiszta, világos okfejtését a felnőtt összevissza, zagyva, elfojtott és hazug beszédével” – vezet be tanításába a modern lélektan atyja, Sigmund Freud. „Az átkos libidó felel a különbözetért!”
A nagy egységek, nemzetek, társadalmak megtekintéséhez persze nem ugyanaz a szemüveg való, ami a kisegyénhez. De mert a nagy is kicsikből épül, sok hasonlóságot találni. Ezt már Bibó is megírta. És nagyon igyekezett szegény – mondani sem kell, hiába –, hogy a zagyva, fojtott, hazug emóciókat kívül rekesszé, legalábbis szűrve, egyesével engedje át a politika kapuján.
De ez sem ilyen egyszerű! Mert tisztább, áttekinthetőbb politikai táblát itt senki nem csinált, mint Kádár János! Oly módon, hogy gyakorlatilag szüneteltette a magyar belpolitikát… A párt határozott, a hivatalnok végrehajtott, a lakosság elfojtott és nem beszélt. Még a szomszédnak sem, mert hátha továbbadja. Az idősebbek még emlékeznek, mennyit szenvedtünk ettől az állapottól…
Totem és tabu
Ma viszont már az szenved nagyon, aki a hosszú csend után vulkánként kitörő politikai érzelmek világában próbálna eligazodni. Azt azért meg kell itt említeni, hogy uralmuk vége felé – látván, hogy mily jámbor a nép, meg azt is, hogy mily nagy az adósság – Kádár és Aczél is tettek bizonyos érzületi engedményeket. Nem gázolták le azonnal a márciusi fiatalokat, finom szálakat szőttek saját bolsevik alkotmányuk, valamint a Szent István-i és pusztaszeri gondolat között. Elhíresztelték, hogy István, a rockopera nagy királya nem más, mint Kádár János…
Azt azonban, ami most hét végén Tatabányán zajlott, még ők sem gondolták volna! Hogy meglett utódpártiak, MSZP-sek, charta-sok, szociálliberálisok is bőrfejű kisnyilasokkal együtt dagasztják majd a sarat, versenyben kaptatnak felfelé a csúszós hegyoldalon… Hogy a másikat megelőzve jussanak az árpádi totemmadár, a turul védőszárnyai alá! Több ez már, mint politika, itt már a mítoszért, Emese ősanyánk, az ördöngös szüle kegyeiért vetélkedik a jobb- és a baloldal! Ez a helyszínen elég jelentős zűrzavart eredményezett.
A zűrzavar végén mégis a rend és a magasabb szempont győzedelmeskedett. A mítosz (mások szerint a rendőrség) tévedhetetlenségét mutatja, hogy elsősorban azok nem kerülhettek az őstotem színe elé, akik erősebben ambicionálták, hogy ott legyenek. A tabukat legelőször a megrögzött totemisták útjába kell állítani. A langyosabbak ritkán hozzák fejünkre a vészt. (Bár persze ők is hozhatják…) Mivel a magyar jobboldali bebeszélte magának, hogy közelebb áll az árpádi klánhoz és sasmadárhoz, mint a baloldali – honnét tudja? –, mitikusan és freudi alapon is indokolt, hogy csak azután merítkezzék meg az ősforrásban, miután a baloldali már kijött belőle…
Várost a jelképhez!
Lenne azért megfoghatóbb szimbolikája is az árpádi ércmadárnak. Ott ül a hegy tetején, elnéz a város felett, a messzi távolt kémleli… Egy igen csúf, kazalként összedobált, poros, füstös s ma már omladozó, nyomorgó város felett. (De nehogy sértsem a helyieket: itt, e kormos falak tövében pillantottam meg a legszebb leánykát, akit valaha is láthattam. Akár ha Dúl és Belár leányzói közül lett volna, hogy már én is ősmagyarul, turulnyelven lelkendezzek…) Tatabánya nem kimondottan csak szocialista iparváros. Csökött kapitalista múltunk, létező szocializmusunk és csökött félkapitalista jelenünk szörnyűségei összegeződnek mai állapotában.
„Itt nem szabad megállni! Tovább, tovább, ennél csak jobb lehet!” – ezt kéne hogy sugallja a hadi utat jelző ősmadár.
Tiszta, világos kávéház
Egy kis apródnövendék, bizonyos Apagyi, akit Ottlik Géza korszakos regényéből ismerünk, nem veszi be a cselt, a szolgálati szabályzatot. Nem húzza be a hasat, mert az kellemetlen, nem tartja a szekrényrendet, „ne bolondozzon már”, vigyorog a felettesre, mikor az alaki szempontból fegyelmezi. Végül aztán a nagypapa, egy öreg parasztbácsi, ki is hozza a cőgerájból…
Sértő vagy nem, ez a gyerek jutott eszembe, amikor a szombati Magyar Hírlapban Orbán Viktor hosszú interjúját olvastam.
„Még azt mondják, Horn Gyula, ha győz, bevezet az európai csodába, megnyitja végre a külperspektívát! Ne bolondozzanak már! Mi sem vagyunk különbek, mint a térség, a szerbek, románok, szlovákok, litvánok. Nincs erőnk, hogy leküzdjük a komszonacionalista gravitációt! Ezt gondolja majd a Nyugat, így néz ki a nagy külpolitikai csoda” – mondja Orbán, és folytatja: „Él valahol, túl a ködös nyugati partokon egy nagy jótevő, egy született miniszterelnök, aki örökké csak reánk, süketekre, bénákra, vakokra, porból lettekre gondol… És eljő egy nagy napon, ha kérjük… De hát minek ment el Németh Miklós, ha akkora nagy messiás és próféta? Jöjjön csak, méltó lesz a fogadtatás! Könnyen úgy járhat, mint próféta a saját hazájában.”
De még mindig nem hagyja abba Orbán. „Él nálunk egy szegény ember, bizonyos doktor Antall, aki mindig csak a sovány örökséget, az adósleveleit meg a mostoha sajtót panaszolja. Hát miért nem csinál végre leltárkönyvet, miért nem mondja érthetően, mi rosszat sóztak őrá az elődök, és mi rosszat tett hozzá ő maga?”
Mást is mond még a Fidesz-vezér, de ennyi is elég. Egy frissítőén arrogáns, ingeniózus fiatalember! Ez talán még kihoz bennünket a cőgerájból…
Regnum Marionum
Mert mások meg azon szorgoskodnak, ne jussunk ki belőle. Közéjük számítom kritikusaimat is. Jól letoltak, amiért egy hónapja azt indítványoztam Hornnak, Gálnak, Nagy Sándornak a béke és, yes, a szocializmus nevében, kisebbítsék hatalmi szenvedélyüket, lépjenek vissza, forduljanak az élet frivolabb örömei felé. Mivel nem reméltem meghallgatást, egyszersmind azt is indítványoztam a kedves olvasónak, Horn és Csurka közül leginkább Orbánt válassza!
Csurka mindössze átrobajlott a demokratikus játékszínen, és már nincs is itt, már jobbra el! Horn Gyula viszont, meglehet, a fogát csikorgatva, tartós tábort ütött. Hogy lehet ezt nem látni? – ripakodtak rám a kritikusaim.
Sajnálom, de összeragadtak, és együtt weimarizálják a Magyar Köztársaságot. Túl hosszú a kádári árnyék, túl sok múltbeli díszletet tokiak a színpadra, túlságosan ismerősek még a maszkok és a jelmezek. Sápadt és gyenge még a polgári demokrácia, ez a nagy baj.
A rekommunizációs kilátások, különösen ha prominens kádáristák vezénylik, még sorok íróját is éjfekete depresszióba kergetik. Pedig ő baloldalinak tartja magát. A jobboldal meg úgy tekinti, hogy zsákot húznak a fejére, és a vérpad felé taszigálják. És bizony radikalizálódik, szervezkedik, fejleszti az izommunkáját.
Külön-külön még Horn is, Csurka is elmegy valahogyan. Együtt nem! Ennek már megjelentek a szellemi bizonyítékai. Ahová csak néz az ember, varázslói mesterkedést, csepűrágást, vendéghajat, művi nosztalgiakeltést, amnéziát és hipnózist talál.
Thomas Mann jól megírta, mit kell tenni ilyen esetekben. A fiatal Mario a pozitív példa! Akinek szeme nyílik, elméje tisztul, zsebéhez kap és… bumm!… máris övé az ország!
Honi Mariónknak, mert emerről kis Cipolla, amarról meg nagy Cipolla doktrinálja, bűvöli és varázsolja, egymás után kétszer is intézkednie kell… Na persze, csak metaforikusan…
- A hét üzenetei [6]