Mindig, még így vénülő fejjel is magával sodor a gyerekkori emlék. Bámulom a fa alatt az ajándékokat, s hallgatom az ismerős történetet a pásztorokról, „akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett”, s azon tűnődöm, hogy milyen rossz lehet nekik, se karácsonyfa, se pingpongütő, se töltött káposzta, se bejgli. Szolgálatban vannak. Most is ők jutnak eszembe, mikor Zsoltikára gondolok.
Zsoltika két öccsével együtt itt nőtt fel a fölöttünk lévő lakásban. Vidám, de koraérett fiúcska volt. A családban nincs apa, ne kérdezzük, miért. Zsoltika kisgyerek kora óta bekapcsolódott a családfenntartás ügyeibe.
– Milyen ügyes ez a Zsoltika! – paskolgattuk az arcát, mikor a halastól első keresménye gyanánt két pontyot hozott haza.
A mama mindig négykor ment el dolgozni. Telefonon ébresztette a fiúkat, Zsoltika reggeliztette őket, ő veszekedett velük, ha túlságosan álmatagon készülődtek, s délben újra csengett a telefon, hogy mit hol talál, miben, hogyan süssön-főzzön.
Aztán egyszer a mama elment az orvoshoz, mert már csaknem elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát. Asszonykéz nagyságú foltot találtak a tüdején, ijesztő hangokat hallottak a szíve felől. Hiába erőlködött, leszázalékolták. Zsoltika közben felcseperedett, ma tizenöt éves nagyfiú, és állatgondozói szakon tanul egy szakmunkásképzőben. Arról álmodozik, hogy állatorvos lesz. A múlt évben komolyan összevesztünk. Valahogy kiokoskodta, hogy a szakmunkásképzőt elvégezhetné levelezőn is, közben kereshetne.
– De micsoda dolog – érveltem –, hogy egy ilyen kis fiatalember már tizennégy-tizenötévesen dolgozni kezdjen?
Ő arról morgott, hogy egy rendes nadrágja sincs, hogy az anyja nem tudja kifizetni a rezsit. Csakugyan, a kilencezerháromszáz forint nyugdíj, a családi pótlék, a rendszeres nevelési segély és az éppen nemrégiben elapadt, állam által megelőlegezett ezernégyszáz forintos gyerektartás mindösszesen tizenkilencezer-hétszáz forintra rúg.
Zsoltika végigdolgozta a múlt nyarat, hogy letehesse majd a gépkocsi-vezetői vizsgát, és egy jobb cipőt vehessen.
– Értsd meg, kisfiam, nem tudom elindítani a fiúkat – mondta szeptemberben a mama, és a cipővásárlás után maradt pénzt elkérte. Zsoltika feltehetően megértette, mert nem mondott semmit. Minden hétvégén szolgálatban van, így dolgozza le a nyári kötelező gyakorlatot, hogy joga lehessen júniustól szeptemberig munkát vállalni. Harmadmagával kétszázötven szarvasmarhát gondoz. Reggel négykor kel, odavonatozik, etet, almoz, tehenet vakar, az ő dolga az állatmozgatás, kalodázás és a vemhes jószágok kiválogatása. Fél öt körül már készülődhet is haza az álmos vonattal.
Az idén, karácsony vigíliáján ő lesz az ügyeletes is. Hiszen társai már családos emberek…
Szentkarácsony éjszakáján, mikor a liturgiában a pásztorok és angyalok találkozásához érek, bizonnyal eszembe jut majd Zsoltika, róla a gyermekek jogai, arról igazságosabb új világunk, s meglehet, minderről még valami olyasmi is, ami Isten őrizzen, hogy kicsússzon a számon. De hogy is vetemednék bármi illetlenségre? A csendes éj, szentséges éjen, mikor a jóravaló pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe? Hiszen volt nekem gyerekszobám!
- Fül [5]