A tandíj hallgatói körökben eleve elítéltetett, mint a kormányzat újabb csalárd pénzszerzési akciója. Az információval jobban ellátott képviseleti szerv, a Közgáz Hallgatói Tagozatának nyilatkozata nem tükrözi a hallgatók merev elutasítását, ami a képviselők és képviseltek viszonyában nem is olyan szokatlan.
„A tandíj bevezetése önmagában nem elfogadható, egy olyan rendszer kialakítására viszont, amelyben értelme van és elfogadható a tandíj, nem elég háromnegyed év. Ezért a Közgáz hallgatósága kéri, hogy a kormány – amennyiben nem áll el a tandíj bevezetésétől – fogalmazza meg az új rendszer alapelveit, elemeit és az átmenet lépéseit, és biztosítsa, hogy mindez a hallgatók tudomására jusson” – áll a nyilatkozatban.
Hoz-e valamit a tandíj, vagy csak visz?
Hogy mely elemek tehetik a diákságnak elfogadhatóvá a tandíjat, arról Rózsás Péter hallgatóitagozat-tag ezt mondja: „A tandíj elméleti előnyei közül azt látom legfontosabbnak, hogy hozzájárulásáért cserébe a diák fogyasztóként léphet föl az egyetemmel szemben. Fontos továbbá, hogy csökkentse az állami újraelosztás szerepét, és legalábbis ne csökkentse az esélyegyenlőséget.”
Az Ofész (Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség – az 1990 őszi diákmegmozduláskor alakult csúcsszerv) a kormánnyal folytatott tárgyalásokon azt képviselte, hogy a tandíjat, ha bevezetik, közvetlenül az érintett oktatási intézmény kapja meg, felhasználásáról maga döntsön. Ugyancsak az Ofész kérésére vették be a megállapodásba azt, hogy az így befolyt összeget az egyetemek és főiskolák csak közvetlen költségeik fedezésére használhassák. A Közgáz így várhatóan havi 6 millió forintos bevételhez jut majd a 2000 forintos tandíjakból. Az egyetem évi 900 milliós költségvetésének ez mintegy 6 százalékát jelentené (csak tízhavi tandíjjal számolnak). A hétfőn aláírt Ofész–kormány-megállapodás rendelkezik arról is, hogy a tandíjak felhasználásába beleszólási jogot kell biztosítani a hallgatóknak is. A Közgázon az Egyetemi Tanács egyharmadát adó hallgatói tagozat azonban eddig is részt vett az egyetem költségvetésének megvitatásában és elfogadásában. A Közgáz életében tehát a tandíj nem hoz strukturális változást, az eddig is erős érdekképviselettel rendelkező hallgatóság nem kerül erősebb tárgyalási pozícióba, s a tandíjból befolyó összeg nem igazán jelentős.
Ha a tandíj egyforma a különböző egyetemeken, akkor minél nagyobb egy egyetemen az oktatás egy hallgatóra jutó költsége, annál kisebb arányban jelenik meg költségvetésében a tandíj. Ezzel párhuzamosan csökken a diákok érdekérvényesítő pozíciójára gyakorolt jótékony hatása. Az eddig gyengébb érdekérvényesítő képességgel bíró diákönkormányzatok pozíciói persze javulhatnak.
Lehet-e itt hitelből tanulni?
Piaci kamatokkal nyújtott hitelt a pályakezdők többsége aligha tud visszafizetni. A hitelkonstrukcióra vonatkozó eddigi elképzelések nem nagyon kecsegtetnek azzal, hogy a felsőoktatásban csökken az állam újraelosztó szerepe. Szigorú kamat- és visszafizetési feltételek mellett ugyanis egykettőre elolvad a kormány által biztosított garanciaalap, kedvezményes kamatok és visszafizetési feltételek mellett pedig nem lesz olyan bank, amely a hitel folyósítását állami kompenzáció nélkül elvállalná. Az alacsony kamat- és a hosszú futam-, illetve türelmi idő piaci költségeit valakinek állnia kell, és ez a valaki csak az állam lehet.
Szociális támogatás
A hallgatók és a kormány közötti megállapodás értelmében a befolyt tandíj nem fordítható a hallgatók szociális támogatására. Hiába csökkentené a tandíj az adóalapot, ez éppen a legrosszabb anyagi körülmények között élőket támogatja a legkevésbé. A család jövedelmi helyzetétől függő szociális támogatás a Közgáz tapasztalatai szerint költséges adminisztrációt kíván, és nagy hibaszázalékkal működik. Elképzelhető, hogy a legjobb megoldás a családi pótlék kiterjesztése a felsőoktatásban tanuló hallgatókra.
Összefoglalva
A tandíjas oktatási rendszert, számos előnyös tulajdonsága ellenére, ma Magyarországon nem szabad bevezetni. Potenciális kedvező hatásait nem lehet kiaknázni. Ugyanakkor igazán jó kompenzációs lehetőség híján inkább csökkenti, mint növeli az esélyegyenlőséget.
A diákérdekek erőteljesebb érvényesülése elég ahhoz, hogy orvosolja az egyetemek és főiskolák legnagyobb baját, azt, hogy a tanári karok túlméretezettek, és szakmailag gyakran nem megfelelők. Az egyetemenként különböző tandíj más nehézségeket vet fel. Ha az oktatás költségei szerint állapítják meg, akkor a hallgatók esetleg az intézmény rugalmatlanságát, rossz gazdálkodását fizethetik meg. A diplomák értékét, vagyis a kereső életben elérhető hozamát, a karrierben mérhető különbségeket pedig egyelőre egyáltalán nem tudjuk mérni. Megkockáztatnám, hogy egyelőre nem is lehet.
- Belföld [6]