Beszélő: Ezt a lemondást te kezdeményezted, s ha te nem kezdeményezed, Hankiss nem mond le.
– Az én fejemben merült fel ez a gondolat először, ez kétségtelen. Az elmúlt napokban már nagyon sokszor elmondtam, hogy amikor beterjesztették azt a módosító javaslatot, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió ne legyen többé önálló költségvetési fejezet, akkor úgy gondoltam, hogy ez itt egy olyan határvonal, amit ha átlépnek, nincs értelme tovább csinálni a dolgot. Ha ennyi nyűglődés után a kiindulóponthoz képest is hátrébb kerülünk, akkor a további nyűglődés értelmetlen. No, ezt megszavazták, de akkor úgy tűnt, hogy mégis lesz valamilyen csonka médiatörvény, s akkor lemondhatunk úgy, ahogy arról már régen volt szó, a törvény elfogadása után. Törvény nem lett, én véglegesen döntöttem, elmondtam Hankiss Elemérnek, hogy mi a helyzet, ő, mivel a fegyelmi eljárás miatt más helyzetben volt, mint én, néhány napig tipródott, de azután azt mondta, hogy egyetért, együtt kezdtük a dolgot, zárjuk is le együtt.
Beszélő: Azt mondtad, nem akarsz beleesni abba a közkeletű csapdába, hogy egy vállalhatatlan helyzetben azzal az öncsalással maradj a helyeden, hogy még mindig jobb, ha te vagy ott, mint ha más. De hát ebben a csapdában az a csapda, hogy az illető nyal és véd, formálisan és nyilvánosan behódol, és informálisan védi a védhetőt. De hát téged nem fenyegetett az a veszély, hogy ily módon vezethetnéd tovább a rádiót. Technikailag, fizikailag még nem vált lehetetlenné, hogy önmagad feladása nélkül a helyeden maradj.
– Ez nem a szavakon múlik. Az, hogy a Magyar Rádió költségvetési szempontból közvetlen kormányfelügyelet alá kerül, az, szemben azzal a hazugsággal, hogy ez pusztán pénzügytechnikai kérdés, annyi beavatkozási lehetőséget biztosít, hogy én azt nem is akarom felsorolni, mert nem kívánok ötleteket adni. Ezek után megnyuvaszthatják, megnyomoríthatják a rádió és a televízió különböző részeit úgy, hogy nem tehetek ellene semmit.
Beszélő: Nem lehetett volna kivárni, hogy a kormány maga cáfolja, ha cáfolja, hogy nem akar mélyebben beleavatkozni a rádió ügyeibe? Nem lett volna célszerű kivárni a kázust, amikor a kormány fontos ügyben a költségvetésen keresztül beavatkozik?
– Különböző pontokat meg lehet jelölni, de ezek mind elmosódott, nehezen megragadható pontok lettek volna, az önálló költségvetési felügyelet megszüntetése egy tiszta, elvi jelentőségű pont. Szegény ember vízzel főz. Nekem se a kezemben nincs hatalom, sem a hátam mögött nincs hatalom, és kénytelen vagyok elvi vonatkoztatási pontokat keresni. Én tudom, hogy ez milyen nevetséges dolog a politikában, de én csak ehhez tudtam ragaszkodni, a kázus, ahogy Te mondod, az már egy sokkal gyöngébb pont. Mert mi a kázus? Egy ötvenezres ügy vagy egy félmilliós ügy, hol vannak ezek a határok? A dolgok csúsznak, folynak, ma lenyelek egy kis ügyet, holnap lemondok egy nagyobb miatt.
Beszélő: A rádió egyelőre szakmailag elég jó állapotban van, mindenesetre működik még általa a nyilvánosság kontrollja a hatalom fölött. Hogy ez meddig működik így, máig, holnapig vagy holnaputánig, az nem egészen mindegy. Van, aki azt mondja, aki időt nyer, életet nyer.
– És akkor nekem meg kellene várnom, amíg a rádió, amely ma szerintem is viszonylag jó állapotban van, lecsúszik a lejtőn, amire rátették? Asszisztáljak ahhoz a folyamathoz, amelyben minden tönkremegy? Az világos, hogy a kormány és köztem rossz a kapcsolat, ha ebben a helyzetben még eszköztelenné is válok, akkor miben bízzam. Figyeljem, hogy mikor elég rossz már a rádió, mikor mondhatom, hogy most már elmehetek?! Gondolod, hogy ennek a sodródásnak több értelme lenne, mint annak, hogy egy világos ponton, egy világos cselekedettel tiltakozik az ember, hátha felfigyelnek rá néhányan, hátha lehet még valamilyen hatása.
Beszélő: Azért az önálló költségvetés megszüntetése után ahhoz még valamit ki kellett volna találni, hogy a független tájékoztatás fontos keretei, műsorai, személyei kipusztuljanak a rádióból, ez nem következhetett volna be automatikusan.
– Várjam meg tehát, amíg még valamit kitalálnak, ahogy fogalmazol? Várjam meg, amíg én is fel leszek függesztve, és engem sem engednek be a rádióba? Az volna a kedvedre való? Nézd, mérlegelni kell azt, és ezt Hankiss Elemér is kénytelen volt mérlegelni, hogy nekünk azért az az ismertség, amelyet a körülöttünk felpörgő események eredményeztek, ad egy védelmet. De nem ad a munkatársainknak. Azokat légből kapott dolgokkal meg lehet hurcolni, lehetetlenné lehet tenni, vegzálni lehet. Ezek a lehetőségek az alkotmányos elvek sérelmével ugyan, de ma mégis a kormány kezében vannak.
Beszélő: No de azért sokkal könnyebb a szóban forgó munkatársakat lelökni a pályáról, vegzálni és meghurcolni, ha ehhez valakinek munkáltatói jogai vannak. Ilyen jogaid neked vannak, te mondtál le róluk, utánad olyan vezető jöhet, akin keresztül a kormány most már munkáltatói jogokkal élve, most már az alkotmányt nem sértve sokkal nyugodtabban vegzálgathat.
– Azt értsd meg, hogy azok a lehetőségeim, amelyekről beszélsz, azok már csak látszólag léteznek. Először is azért, mert ezeket, mondjuk, három hónap múlva elvehetik tőlem is éppúgy, mint Hankiss Elemértől, ilyen ürügyeket bármikor, bárhol találhatnak, az nem probléma. Addig pedig nem is kell semmi látványos dolgot csinálni. Egyszerűen a költségvetésen keresztül úgy lerohanhatják a rádió különböző részeinek és a munkatársainak az anyagi, gazdasági helyzetét, hogy egy szót sem szólhatunk. Erre gondoltam többek között, amikor azt mondtam, hogy a munkatársaimon csattanhat az ostor a kormánnyal rossz viszonyba került vezető miatt.
Beszélő: Mindegy az, hogy most kerülnek a munkáltatói jogok pártos kezekbe, vagy három hónap múlva? Mindegy ez, amikor a választási kampány tizenkét–tizenhárom hónap múlva beindul, a dolgoknak van tehetetlenségi erejük, eltart egy ideig, amíg megteszik a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy a rádiót kimozdítsák semleges pozíciójából, és az is időbe telik, amíg ezeknek az intézkedéseknek a hatása beérik. Nem múlhat itt két–három hónapon az, hogy mennyire lehet bedarálni a rádiót a választási-kampányig?
– Amit te mondasz, azok határozottan és keményen pártpolitikai megfontolások, én pedig nem egy pártpolitikai funkciót töltök itt be…
Beszélő: Ezek szerintem demokráciapolitikai megfontolások, hogy mennyire semleges a rádió választások idején.
– Én értem a te logikádat, de nekem némileg más logikával kell gondolkodnom. Én kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a politikai erőviszonyokban változás állott be, ennek a változásnak ilyen következményei lettek, s ezekre a fejleményekre, hogy tudniillik visszafelé gurul az a folyamat, amelynek az előrevitelére én vállalkoztam, nekem reagálnom kell, és én másképp reagálni és tiltakozni nem tudok. Szóban tiltakoztak elég sokan, nem volt semmi súlya. Mit tehetek én még, amikor koalíciós politikusok azt mondják, és bizonyára úgy is gondolják, hogy most már akkor nem is kell a médiatörvénnyel foglalkozni a választásokig. A rádió elnökének a szerepe az adott körülmények között már egészen más szerep, mint amire én vállalkoztam, s ez a másik szerep számomra elfogadhatatlan. Egyszerűen erről van szó.
Beszélő: Egy barátom, amikor a történtekről beszélgettünk, azt mondta, hogy a végvári harcok logikája szerint egy várat akkor is érdemes a végsőkig védeni, ha már minden védenivaló elpusztult benne, mert ha a várat föladják, akkor jöhet a következő vár, akkor a következő várra nehezedik a nyomás. Nem gondolod-e, hogy a lemondásotok abban erősíti meg a koalíciót, hogy más független vezetőkkel is érdemes végigcsinálni azt, amit veletek, mások idegeire is érdemes rámenni? Nem tartasz-e attól, hogy a rátok nehezedett nyomás most majd átirányul a következő várkapitányra. Mondjuk Kosáry Domokosra vagy mondjuk Göncz Árpádra?
– Többféle interpretáció lehetséges, többek között olyan is, amely szerint más független vezetők helyzete ettől éppenséggel megkönnyebbedik. De nekem egyébként messzemenően elegem van abból, hogy politikusok és újságírók az első és a második világháború összes avatag katonai kifejezését a lövészároktól kezdve a totális háborúig a rádió és a televízió ügyeire alkalmazzák. Neked most sikerült még avatagabb kifejezést előhozni, a végvári harcokat, de ismét csak azt mondhatom, hogy én nem egy háborúban való részvételre vállalkoztam. Én nem azt vállaltam, hogy hadat vezessek, hogy végvárakat védjek. Ezek az egymásnak feszülő politikai erőcsoportok szempontjai. Ezekkel a háborús hasonlatokkal egy fordított Clausewitz-szindrómát állítanak elő, hogy tudniillik a politika nem más, mint a háború folytatása más eszközökkel.
Beszélő: Ha igazad van abban, hogy itt egy olyan ponthoz jutottunk, amelyen túl a független tájékoztatás védelme illúzió, akkor a te logikád szerint le kellene mondani minden érintettnek, aki ezt a helyzetet elvileg elfogadhatatlannak tartja, a független riportertől Göncz Árpádig.
– A független riporter esete sem a miénk, és Göncz Árpád esete sem a miénk. Mi nem vagyunk politikusok, mi nem politikai funkciót kaptunk, mi nem a választópolgártól és nem a parlamenttől kaptunk meghatalmazást, nekünk nincs politikai erőnk, minket, nem tudom, hanyadszor ismétlem, egy meghatározott feladat végrehajtására kértek fel, s ez a feladat immáron nem teljesíthető. A rádiósoknak sincs miért lemondaniuk, mert őket sem arra a feladatra szerződtették, mint minket, nekik egyszerűen az a hivatásuk, a szakmájuk, amit csinálnak, s csinálják azt a saját tehetségük, erkölcsük és egyéniségük szerint úgy, ahogy a körülmények engedik. Nem a politizálás vált értelmetlenné, nem a rádiózás vált értelmetlenné, hanem az, amit mi vállaltunk.
Beszélő: De ha te azt gondolod, hogy a független rádiózás lehetősége elúszott, továbbá azt, hogy csak egy független rádiónál lehet méltó munkát végezni, akkor miért ne gondolja ezt, és miért ne kövessen téged a rádiós, ha akármennyire is a szakmájáról van szó?
– Sokan sokfélét gondolhatnak természetesen. Akikre te utalsz, azok zenei műsorokat szerkesztenek, hírműsorokat szerkesztenek, kommentárokat írnak, és ezt továbbra is lehet csinálni, miért ne. Rám az tartozott, hogy tiltakozzam az ellen, amit a politika malmaiban őröltek, tehát, hogy valaki nyert, és valaki veszített. Nekem figyelmeztetnem kellett, hogy olyan pontot lépünk át, amelyen túl a független rádiózás lehetőségei elpárologni látszanak, de nem biztos, hogy el is párolognak, mert lehetséges, hogy az egymásnak feszülő politikai erők ebből mást tudnak kihozni. Te mindenáron az általam vitatott katonai terminusokban adod elő a dolgot, és oda akarsz kilyukadni, hogy mi defetisták vagyunk. De én semmit nem akartam győzelemre vinni. Azt persze tudom, hogy a kormánytényezők talán mindegyike az erejét akarta bizonyítani a rádión, de ezen nincs mit bizonyítani. Kezdettől fogva írásba adtam volna a kormánynak, hogy politikailag ők az erősek, nem pedig a Magyar Rádió. Az erőpróba értelmetlen, itt nincs győzelem vagy vereség ebben az összefüggésben, nincs tehát háború, amelyben én lehetnék a defetista.
Beszélő: Mindeddig úgy tettünk, mintha befejezett tény volna az, ami miatt lemondtál. De mi van akkor, ha az Alkotmánybíróság jogérzéke is azt diktálja, amit a tiéd, és visszaállítja a rádió és televízió költségvetési önállóságát. Akkor a régi feltételek mellett, az eddigi eszközökkel vezethetnéd tovább a rádiót, ha le nem mondtál volna. Miért nem vártad meg az Alkotmánybíróság döntését?
– Ha egy ilyen alkotmánybírósági döntés megszületik, akkor én azt üdvözölni fogom, akkor egy helyesebb és jogszerűbb állapot jön létre, de ki tudja, hogy ez mikor következik be, ha bekövetkezik. Az Alkotmánybíróságnak eddig nem volt ideje még a kérdés napirendre tűzésével sem foglalkozni. Az alkotmánysértő 1974-es kormányhatározat megsemmisítési eljárását novemberi határidővel függesztették föl. A minden bizonnyal igen elfoglalt Alkotmánybíróságnak azóta sem volt ideje, hogy erre a kérdésre visszatérjen, s már a határidő lejárta után ez az eleve alkotmányellenes kormányfelügyelet még ki is bővült. Egyszóval, én azt nem tudom kiszámítani, hogy ebben az ügyben mikor dönt az Alkotmánybíróság, mindenesetre remélem, hogy a döntésünkkel elő tudjuk segíteni az Alkotmánybíróság pozitív döntését.
Beszélő: Most már aztán hiába dönt az Alkotmánybíróság pozitívan, ha már olyasvalaki ül a helyeden, akin keresztül egyébként is bele lehet nyúlni a rádió ügyeibe.
– Igen, ez lehetséges, a dolgok sohasem tiszták és egyértelműek, de hát megette a fene azt a rendszert, ahol már csak személyi biztosítékok vannak, ahol már csak a személyes bátorságra lehet számítani. Az már a dögvész.
Beszélő: Az, hogy a költségvetés kormány alá vetését lemondási oknak tekinted, nem lehet esetleg pusztán a racionalizálása annak, hogy a személyes tűrőképességed, az idegi megterhelhetőséged jutott el valamilyen határpontra?
– Nem tudom, hogy mennyire érdekesek ezek a személyes vonatkozások, de erre azt válaszolhatom, hogy nekem már két évvel ezelőtt is elegem volt ebből az egészből. Ez egy fölöttébb kínos és kényelmetlen dolog, hogy nekem itt hivatali körülmények között kell dolgoznom. De vállaltam, és most is csinálnám tovább, a türelmem és az erőm nem fogyott el, de itt egyszerűen egy lenyelhetetlen, elfogadhatatlan változás történt, amelynek a jelentőségét, kardinális voltát a politizáló közvélemény, úgy érzem, nem mérte fel eléggé.
Beszélő: A televízióban, ha jól emlékszem te mondtad, ha nem jól emlékszem, akkor Hankiss Elemér, hogy a történtekért nagyobb részben a koalíciót, kisebb részben az ellenzéket terheli a felelősség. Te miben látod az ellenzék felelősségét?
– Úgy vélem, hogy az elmúlt esztendőben voltak olyan pillanatok, amikor az ellenzéknek lehetősége lett volna az adott helyzetnél jobb megállapodást kicsikarni. Tavaly tavasz óta mindig, amikor politikusokkal, ellenzéki politikusokkal beszéltem, unos-untalan azt hajtogattam, hogy a törvény előkészítése mellett a rádió és a televízió új vezető garnitúrájáról legyenek elképzeléseik – első, második, harmadik, negyedik helyen. Sok emberben gondolkozzanak. Ez a figyelmeztetésem hosszú hónapokon keresztül teljesen süket fülekre talált. Az ellenzék rendkívül későn, a legutolsó utáni pillanatban jutott csak el oda, hogy partner legyen egy ilyen személyekről folyó tárgyaláson. Bizonyára nem ez volt az egyetlen főtevékenységében, de én a saját tapasztalatom alapján erről tudok.
Beszélő: A jövő történésze, akinek a szemében kicsit összeugranak majd ezek a rendszerváltásos évek, alighanem igen érdekesnek fogja találni, hogy éppen akik a független szellem legfontosabb menedékházait őrizték, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Kosáry Domokos, azok 1990-ben még a tekintélyüket adták az Antall-kormány első sajtószabadság-ellenes akciójához az emlékezetes Magyar Nemzet-botrány idején, amikor a kormány jelöltjét ajánlották tulajdonosul a szerkesztőség jelöltjével szemben. Hogy emlékszel most vissza az akkori szerepvállalásotokra?
– Nekem az óta sem volt időm igazán megérteni azt a helyzetet, és megismerni a kulisszatitkokat, csak azt az érzést tudom felidézni, ami akkor elfogott, hogy tudniillik, nem kellene nekünk ezzel foglalkoznunk, és azután elég gyorsan ki is derült, hogy belőlünk akkor bohócot csináltak. Nekünk a kapacitálást vissza kellett volna utasítanunk, de nem ezt tettük, hanem engedtünk a sürgetésnek és azoknak az információknak az alapján, amelyet a rendelkezésünkre bocsátottak, s amelyek, mint kiderült, hiányosak voltak.
Beszélő: Hamisítottak voltak…
– Vagy hamisítottak voltak. Leírtunk egy álláspontot, jelezve, hogy az információink nem elégségesek a megalapozott véleménynyilvánításhoz, de ez kétségtelenül butaság volt, és joggal helyteleníthető lépés volt a részünkről.
Beszélő: Köszönöm!
- Belföld [6]