Beszélő: Mészáros úr, sehogyan sem érthető, hogy a Duna elterelése után milyen céljuk volt a szakértői vizsgálatoknak. Igazodtak-e a közben folytatott tárgyalásokhoz, vagy előre közölték önökkel, szakértőkkel a végcélt?
– Igazából nem volt végcél. Hadd idézzem pontosan a londoni megállapodást: létre kell hozni egy munkacsoportot, amely a helyszínen megvizsgálja a C változat létesítményeit, felméri e létesítményeknek, illetve befejezésüknek a szükségességét az árvízveszély szempontjából, beleértve a már megépített objektumok károsodásának veszélyeit is. Fel kellett mérnünk a létesítmények közvetlen hatását a környezetre, a hajózásra, és ugyanakkor lebontásuknak és az eredeti helyzet visszaállításának a lehetőségét is. Gyakorlatilag az Európai Közösség szakértői által megfogalmazott kérdésekre kellett választ adnunk, nekem személy szerint a környezetet érintő kérdésekre.
Minden tárgyalási pontnak volt egy szakértője, Bakonyi Péter és Gyurkó János vízépítőként, Tóth György a Magyar Állami Földtani Intézettől, hidrogeológusként, Hajóssy Adrienn és Liebe Pál mérnök a VITUKI-tól, geofizikusként működött közre. A tulajdonképpeni tárgyalásokon többnyire csak Vida Gábor volt jelen, minket, segédszakértőket csak akkor mozgósítottak, ha a tárgyalások megakadtak, és a felek a szakvélemény összeállításában nem tudtak dűlőre jutni.
Beszélő: Mi történt, ha például a szlovák küldöttség vezetői azt állították, hogy a létesítmények nem képeznek hajózási akadályt, mert úgy alakították ki a vízmozgási dinamikai viszonyokat? Hogyan tudta mindezeket az állításokat a magyar küldöttség ellenőrizni, hiszen tervekkel sem rendelkezett a létesítményekről, a számításokat sem tudta elvégezni a helyszínen? Egyáltalán, mi történt, ha két ellentétes vélemény alakult ki egy-egy műszaki kérdésben?
– Ha nem tudtunk közös véleményt kialakítani – és ilyen eset volt bőven –, akkor ezt magyar különvéleményként rögzítettük. És ott voltak az Európai Közösség szakértői, akik, mondjuk döntőbírói szerepet játszottak. Arról semmiképpen sem lehetett szó, hogy valamit az akaratunk ellenére vagy a szlovák fél akarata ellenére vegyenek jegyzőkönyvbe.
Őszintén szólva azt kell mondjam, alapvető kérdésekben nem tudtunk megállapodni, hiszen igen messze esnek az érdekeink egymástól, Szlovákia mindenképpen építeni akar, mi pedig szeretnénk a Dunát a régi medrébe visszavezetni. Mi azt mondtuk, le kell bontani! De a szlovákok nem azért csinálták meg a C változatot, hogy bármiféle magyar érvelés hatására azonnal megszüntessék, így kölcsönösen nem fogadtuk el egymás megállapításait.
Beszélő: Nem képzelhető el az, hogy a szlovákok a kifogásokat érvként használják fel, hogy tovább építsék az erőművet, hiszen a jelenlegi állapot egyértelműen veszélyes? Nem lehet, hogy taktikai okokból vállalkoztak a szakértői tárgyalásokra?
– Ha valaki végigolvassa azokat az anyagokat, amelyek ott készültek, akkor biztosan nem erre következtet. De ha még csak valamilyen „ideiglenes” megoldáshoz akarnák is felhasználni a véleményeket, azzal is vigyázni kell, hiszen az „ideiglenes megoldások” is eltarthatnak jó pár évig. Mindenesetre a szakértői jelentést mindhárom fél aláírta, a mellékleteket, ha jól tudom, csak az Európai Közösség. Mégis azt kell mondanom, nem hiszem, hogy a biológusok fognak dönteni. Attól tartok, nemcsak a szlovákok ragaszkodnak eszelősen ahhoz, amit megcsináltak, de az Európai Közösséget sem érdekli például a Szigetköz jövője meg a biológiai állapota. Őket két dolog foglalkoztatja: hogy hajózni lehessen, és hogy ne legyen komoly konfliktus a két ország között. Talán jelzésértékű, hogy ökológus, illetve biológus egyáltalán nem volt a szlovák küldöttségben, tehát szlovák részről vízépítőmémökök álltak szemben magyar ökológussal, biológussal.
Beszélő: Martonyi János a brüsszeli tárgyalások után a szakértői vélemény legfontosabb pontjának azt tartotta, hogy közösen megállapították: az elterelés nem visszafordíthatatlan folyamat, a létesítmények lebonthatók.
– Kétségtelen, amit ember épített, azt le is lehet bontani. Nyilvánvaló azonban, hogy ez óriási munka, hiszen többtonnás összekötözött tömbökről van szó. Hatalmas műszaki előkészítés, rendkívüli hozzáértés és nem kis költség szükséges hozzá. De van más megoldás is, egy kis kanyarral vissza lehet például vezetni a Dunát a régi mederbe, és akkor nem kell bontani. Nem tudnám megmondani, hogy ez a passzus közös véleményként szerepel-e a jegyzőkönyvben.
A másik lényeges kérdés a vízutánpótlás, annak a bizonyos 95%-nak a visszavezetése. El sem tudom képzelni, hogy a szlovák tárgyalófél ezt Londonban hogyan írhatta alá. Hangsúlyozom, számomra – aki műszaki dolgokhoz nem értek – megfejthetetlen, hiszen nincs olyan műszaki létesítmény, amelyen keresztül ez a 95% visszajutna a régi Duna-mederbe.
Beszélő: Elégedettek lehetnek-e a magyarok egy olyan ígérettel, amelyről tudják, hogy nem lehet végrehajtani?
– Éppenséggel meg lehet oldani, csak azt a bizonyos elzáró gátat kell elbontani. Hogy a szlovákok erre nem hajlandók – az más kérdés. Nekünk tárgyalási alapként el kellett fogadnunk, hogy a szlovák fél biztosítja ezt a vízmennyiséget. Szó sem lehetett róla, hogy feltételezzük, hogy hátsó szándékaik vannak. De gond van magával a vízmennyiséggel is. Tegyük fel, hogy megkapjuk a 95%-ot. Egy biológus azonban nem tud csak így gondolkodni. Nemcsak a vízmennyiség fontos számunkra, hanem a vízminőség is. A Duna a szigetközi szakaszán szubalpin típusú folyam. Ez nem ugyanaz, mintha ugyanazt a vízmennyiséget tározott vízként kapjuk. Aki ismeri a tavakat, az tudja, hogy megkezdődik az algásodás, a szállított hordalék leülepedése. Nagyon könnyű műszaki dolgokkal operálni, nagyon frappáns dolgokat lehet mondani köbméterekről, haszonról, kárról. De a környezetvédelem kicsit más dolog, itt esetleg hosszan elnyúló károsodásra lehet számítani, és ezek legfeljebb becsülhetők. Tehát, ha a hajózás és az energiatermelés folytatódik, és tegyük fel, megkapjuk ezt a 95% mennyiségű – hangsúlyozom, duzzasztott, tározott – vizet, egyáltalán nem biztos, hogy mint biológus nagyon boldog leszek.
Beszélő: Már öt, sőt, tíz évvel ezelőtt is kiderült, hogy az eredeti tervek megvalósítása igen súlyos károkat okoz. Ennek a bizonyítására eddig is 18 folyóméternyi tanulmány állt a rendelkezésünkre. Most arról lenne szó, hogy ökológiai engedményeket tegyünk, valamilyen műszaki kompromisszumot kössünk – a politikai realitásoknak megfelelően?
– Mint ökológus így nem tudok engedményeket tenni. Az a meggyőződésem, hogy a Szigetköz úgy szép és úgy jó, ahogy azt elterelés előtti állapotában ismertük. Tudom, sokan mondják, már akkor is voltak problémák, és így tovább. Igen, de még mindig százszor jobb volt, és talán könnyebben lehetett volna azon az állapoton segíteni, mint egy teljesen megváltozott állapotot tudomásul venni. Persze előbb-utóbb valamiféle egyensúlyi állapot bekövetkezik, lesz valami a Szigetközzel. Más lesz. Tájidegen növényzet alakul ki, nem odavaló. S a biologikumon túlmenően, úgy gondolom, azért kell úgy megőriznünk a környezetet, ahogy van, mert ott emberek is élnek, mégpedig nem a természet ellenében, hanem a természettel, a környezettel összhangban.
Talán a legnagyobb baj a szakvélemény-készítésekkel, hogy az ökológiai, biológiai vélemények nem voltak és ma sem objektívek, és nem is politikamentesek. Minket már 1989-ben megkerestek azzal, hogy készítsünk állapotfelmérést a Szigetközről. Ezt akkor elvállaltam, de csak azzal a feltétellel, hogy nem várják tőlem, hogy pro vagy kontra elkötelezzem magam a vízlépcső kérdésében. Nem szeretném úgy „igazítani” a véleményemet, hogy valamilyen műszaki megoldásnak megfeleljen. Mostanra nem maradt más hátra, jöjjenek a jogászok, hátha jogi érvekkel valamiképpen el lehet mozdítani ezt az egész ügyet a holtpontról.
Beszélő: Miközben az építkezés folyik tovább, olyan megállapodások születtek, amelyeket legfeljebb a magyar fél tart be, de mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármibe is beleszóljunk. Az előtt a döntés előtt állunk, hogy feladjuk az eddigi elveket, és megpróbáljuk kihasználni azt a kevés lehetőséget, amit egy kompromisszum jelent.
– Ami engem illet, ebbe én biztosan nem tudok belenyugodni. Ha azt szeretném, hogy a Szigetközben az élővilág megmaradjon, akkor nincs miről alkudozni. Legfeljebb tudomásul kell vennem egy politikai döntés következményeit.
Beszélő: Úgy érzem, túlságosan is nagy a titokzatoskodás az egész ügyben. Az önök által készített szakvéleményt a mai napig nem hozták nyilvánosságra, pedig ez a közvéleményre tartozó dolog. Úgy tűnik, mintha megint a fejünk fölött készülnének szerződést kötni. A parlament 1991-es áprilisi határozata lassanként mintha nem is létezne.
– Nem tudom, miért van ez a titoktartás. Nem tudom megítélni, hogy a nagyobb nyíltság mennyiben rontaná a tárgyalási pozícióinkat. Én a magam részéről semmiféle titkot nem látok, és kerek perec el is mondom a véleményemet a Szigetközzel kapcsolatosan. Az a véleményem, ha az elterelés előtti állapotokat nem tudjuk biztosítani, akkor igenis szembe kellene nézni a biológusokkal, az ökológusokkal, ezzel az országgal, és elsősorban a szigetköziekkel, és be kell vallani: baj történt, rosszul sikerült a dolog, erre és erre számítsanak. Mert éppen azok, akik ott élnek, ők tudják legkevésbé, hogy mi történik velük és a fejük felett. Egyvalamit azonban határozottan állítok, és ha kell, eskü alatt is vallom: mi, szakértők, akik a tárgyaló küldöttségek mellett részt vettünk a munkában, azon iparkodtunk heteken keresztül, szinte éjjel-nappal, hogy az elterelés előtti állapot helyreálljon. Nemcsak a magunk igaza miatt, hanem azért, hogy akik ott élnek, úgy élhessenek, ahogy megszokták. Ez alapvető emberi joguk.
- Környezet [6]