„Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket; és utána vagy (gyakoroljatok) nagylelkűséget, vagy (kérjetek) értük váltságdíjat – amíg a háborúság véget nem ér. Így (van ez).”
(Kor. 47;4-ford Simon Róbert)
A hír önmagában nem jelentős. Csupán egy köztisztviselő kognitív szférájába enged bepillantást, de továbbgondolásra mindenképpen érdemes.
Miért hivatkozik a nemzeti hagyományok védelmében a hadba induló szónok, a művelődési tárca feje, éppen a síiták hagyományőrző gyakorlatára? Hiszen annyi mindenre hivatkozhatott volna az európai történelem elmúlt néhány évezredének hagyományőrző praxisából!
Haladó hagyományok
Említhette volna, mondjuk Aiszkhülosz vallássértési perét, megleckéztetését és száműzetését Szicília szigetére. Szólhatott volna IV. Antiokhosz Epiphanesz szeleukida uralkodóról, aki a hellén hagyományok védelmében gyalázta meg a jeruzsálemi templomot. Beszélhetett volna az antik pogányság tradíciókat védő buzgalmáról, melynek keretében szétvertek vagy kocsmává alakítottak egy-egy keresztény templomot. A hagyományok ápolásának szép példáját szolgáltatták Theophilosz és Kürillosz félanalfabéta kopt szerzetesei csakúgy, mint Hüpathia matematikusnő feldarabolásának esete. A hagyományok őrzésének tanújele volt Giordano Bruno máglyájának meghitt melege, Galilei cellája, Spinoza „nagy kitaszíttatása”, Shelleynek az egyetemről való kicsapása, megannyi pápai kiátkozás, autodafé, könyvégetés.
A kulturális tárca felettébb dicsérendő eltökéltségéről vall az a szándék, hogy a hazai művelődési és közállapotokat iráni példák nyomán próbálja fellendíteni. Nem kétlem, hogy kultuszminiszterünk jól ismeri a síita tanítás lényegét, teológiai nézeteit, s példázata tudatos választás eredménye volt, de a közönség számára talán nem fölösleges – szigorúan a szakirodalomra támaszkodva – összefoglalni a próféta igazi utódainak nézeteit.
Mohamed és Ali politikai pártja
Az eredetileg politikai pártként létrejött mozgalom Mohamednek a Koránban leírt öt legfőbb feltételét egy hatodikkal egészítette ki: ez a mindenkori imámhoz, a Hívők Urához, a Mohamed és Ali leszármazottjához és vér szerinti egyedül jogos örököséhez való feltétlen ragaszkodás követelménye, ugyanis elutasította az idegen dinasztiákból származó kalifák uralmát. A hit megvallásának követelménye sajátos formát ölt: a hívő hallgathat az óvatosság (taqíjja) elvére, azaz nem kell minden helyzetben vállalnia hitét, hanem bizonyos esetekben színleléssel, valódi meggyőződése letagadásával és elleplezésével kell önmaga és a mozgalom érdekeit óvnia.
Ali híveinek teológiája közvetlenül kapcsolódott össze a párt politikai helyzetével. A szunnita teológia hitfelfogása szabadelvű, türelmes és mértéktartó, a síita doktrína bigott és fanatikus. Ali pártjának a külvilággal való türelmetlen kapcsolata eltért az iszlám általában türelmesebb felfogásától. A vélt vagy valóságos üldözöttség érzése, a kisebbségi helyzet, a társadalmi célok megvalósíthatatlansága a nem muszlimokkal és a szunnitákkal szembeni fokozódó ellenséges érzelmekben nyilvánult meg.
A hatalom természete
A muszlim közösség vezetőjéről vallott szunnita és síita felfogás rendkívül jellemző. A szunniták szerint a kalifa a hívők felett álló végrehajtó hatalom megtestesítője, legfőbb bíró, a hadsereg irányítója, nem tanító tekintély, nem Allah kiválasztottja, s ezáltal nem tekinthető a lelki, erkölcsi, emberi tökéletesség megtestesítőjének. Trónra lépése csak politikai eseményektől, pl. megválasztásától függ, hatalma világi jellegű. A jeles bagdadi Abu al-Haszán al-Mawardi (974–1058) A kormányzat alapelvei című művében leszögezi, hogy a kalifa hatalma politikai, ő maga nem karizmatikus uralkodó, hanem a közösség által kijelölt vezető. Al-Mawardi a kalifa alkalmasságának ismérvei között említi a feddhetetlen erkölcsöt, a törvény ismeretét és annak szellemében való kormányzást. Határozottnak kell lennie az állam ügyeinek intézésében, és olyannak, aki hagyatkozhat gazdag tapasztalataira. Minden cselekedetével az igazságot kell szolgálnia, elfogulatlanul. Legfőbb feladata a közösség megóvása, az egyes ember életének és vagyonának védelme s a bűnösök megbüntetése.
A síita mozgalom államjogi nézetei szerint a Hívők Ura uralmával korlátlan vallási és politikai hatalmat gyakorol. Hatalmának forrása nem evilági tényezőkben, választásban, a hívek közötti személyét illető megegyezésben keresendő, hanem az isteni akarat megnyilvánulásában.
A hatalom jog szerinti birtokosai a próféta egyenes ági leszármazottai, Ali és ivadékai. A vérségi szempont a személyi alkalmasság legfőbb garanciája is egyben. Ibn Wádih al-Jaqubi (megh. 891) elbeszélése szerint Mohamed ezt tanította: „A legnagyobb kincs Isten Könyve… A másik kincsetek az én ivadékaim, az én házamhoz tartozók.” A vallási folklór, a népi vallásosság elemeinek sajátos keveredése hívta életre Ali-Isten vallóinak csoportját (Ali-iláhi), akik a próféta vejét nyíltan istenítették.
Az imám belső természeténél fogva tökéletes, ítélkezésében tévedhetetlen, kijelentéseinek bizonyító ereje nagyobb, mint az érzékelésé, a tapasztalásé. Ezért nincs szükség arra, hogy szavainak igazságát a hittudósok aprólékos vizsgálatának vessék alá. Tudása rejtélyes, a jövő ismerete csak neki adatott meg, de ebben a hívő vakon megbízhat. Az imám bűntelen, felette áll minden emberi gyarlóságnak, gyengeségnek, de nem passzív alkat, hanem cselekvő részese a párt küzdelmének. Ő az, aki harcolva lép fel a mozgalom céljai érdekében, és vezeti híveit a vallási tévelygésben elvakult sokasággal és a hamis kalifákkal szemben.
A síiták hanyatlása
A síita tanítás nem állta ki a gyakorlat próbáját, s az „Abbászida forradalmat” követő nehéz időkben csaknem elenyésztek. Belső pártküzdelmek, egymástól elhatárolódó síita szekták próbálták a mozgalomhoz kötődő tömegek növekvő szociális elégedetlenségét optimista üdvtörténeti távlatokkal ellensúlyozni. A társadalmi igazságtalanságokat a síita felfogás alapján álló népmozgalmak s vezéreik a megváltás jelszava alatt igyekeztek orvosolni.
A síita muszlimok az igazság kizárólagos vallói (al-adlíjja), a mélyebb tudás birtokosai. Szervezeteik szigorú konspirációs szabályok szerint működnek, és propagálják tanaikat a nép körében. A vezető hittudósok tekintélye, a tan teokratikus centralizmusa nagyobb mértékű differenciálódást idézett elő a hívek között, és a hierarchikus viszonyok erőteljes kirajzolódásához vezetett.
A síiták olykor a régi, szigorú és már elvetett felfogást fogadták el, elutasítván az újításokat indokló közmegegyezés (idzsmá) érvényességét.
Az Alihoz és leszármazottaihoz való ragaszkodás mély nyomot hagyott a síita vallási irodalomban, melynek egyik legkedveltebb témája „a próféta nemzetségének megpróbáltatásairól” szóló hagyományok feldolgozása. A síita gondolatvilágban központi helyet kap a próféta veje. Párthívei is arról ismerhetők fel, hogy „testük a nélkülözésektől lesorvadt, ajkuk a szomjúságtól kiaszott, s szemük a szakadatlan sírástól csepegő”. „Egy ember sem igazhitű, amíg Istent, a prófétáját, minden imámot és saját korának imámját el nem ismeri, míg őrá magát nem bízza, míg magát neki teljesen oda nem adja.”
Az üldöztetés felmagasztosulása
Az üldözésekre való erősen eltúlzott mértékű emlékezés s a politikai-vallási célok keresztülvihetetlensége miatt támadt pesszimizmus sajátos irodalmi formát teremtett; a hit mártírjairól, azok szenvedéséről és haláláról szóló mártirológiumok műfaját. E szellemiség értelmében a próféta valamennyi utódának csak szenvedésben, üldöztetésben volt része, ezért gyanús az, ha valakit a családból nem ér bántódás.
A mindennapi vallásosságban nagy jelentőségre tett szert a szentek és vértanúk tisztelete, a ő sírjaik fölé emelték a legfontosabb síita mecseteket. A síita mozgalom legfontosabb ünnepe a gyász, a vértanúk emléknapja, melynek fő színhelye Kerbela, ahol több tízezres tömeg jelenlétében idézik fel 680. október 10. drámai eseményeit, amikor Huszain felkelő seregét a kalifa túlerőben lévő csapatai megsemmisítették.
A távlatok tehát adottak. Ha azonban akad olyasvalaki, akit mindez kevésbé lelkesít, annak biztatásként ajánlom figyelmébe a Korán túlvilágról szóló tanítását: a paradicsomban a hívőt „borral folyó patakok” és „szerelemmel szerető, nagy szemű hurik” várják. Csak az a kérdés, hogy mit szólnak majd ehhez a konzervatív urak a koalícióban.
- Belföld [6]