„Szia Gizi!” – üdvözölte az első hölgy a másodikat. – „Megyünk a Fradi–MTK-ra!” A metróból már együtt léptek ki. Ugyanoda tartottak, ahová a tudósító…
Nagyvárosban, aszfalton, sőt, föld alatt is megél hát a folklór. Különösen, ha éltetik, és karbantartják a célpontjait. Ezek a sportkedvelő hölgyek tudták, mit keresnek…
De nem biztos, hogy meg is találták, amit kerestek! A vélt kék-fehérek, vagyis hát dr. Antall, dr. Bethlen, Szabad professzor úr meg a többiek, ugyancsak álcázták a színeiket! Hatalmas zöld drapériába vonták az elnöki díszpódiumot. Rajta fehér hasítékok, ünnepi feliratokkal, a nehéz helyzetekben elmaradhatatlan Széchenyi-idézettel. Drágák a magyar percek, ne pazaroljuk vitára őket! Mint ismeretes, éppen ezen huzakodtak hosszú heteken át a fórumbeliek. Hány perc jusson mégis a választási polémiára, jóllehet, az elnökség szerint, egyetlen másodperc is sok reá…
A leláncolt Koppány
Mindössze egy aprócska kék-sárga eurozászló emlékeztet, hogy nem mindenki zöld-fehér, hogy egy másik csapat is bujkál a sportcsarnokban, hogy mérkőzésre szólít majd a síp.
Azután pedig épp hogy pályára léptek a kapitányok, Csurka István és dr. Antall, már le is fújták a mérkőzést. Meg sem indult, és már vége is volt! A sportbarát hölgyek alighanem kis csalódást éreztek. A fórumbeli többség azonban felszabadult. Nem akarta ezt az ütközetet. Nem baj, hogy emez a fejét tapossa amannak, az meg ennek sarkát harapdálja! Az sem baj, hogy mindez immár nyíltan, az újságokban folyik. Csak szeressék továbbra is egymást!
Segítették is, persze, a köznépi ítélkezést. Még éppen időben megkapta a békítgető jó tanácsokat. A lázadó Koppányit, Csurka Istvánt pedig a rossz hírek érték utol. Akikben reménykedhetett, Für és Lezsák, teljesen elpártoltak tőle. Mint új magyar Rosenkrantz és Guildenstern siettek törvényes uruk védelmére. „Nyugalom, Pistám! Stabilitás!” – figyelmeztették. „Nemzetpolitikai felelősség!” – egészítette ki Vigh Károly bácsi, Bajcsy-Zsilinszkyt is felidézve. Még a nyugodtnak igen ritkán mondható Fónay Jenő is csak annyit mondott „nemzetstabilitás!” Azután Csoóri, a világszövetség, Duray, Tőkés püspök… Dévénytől messze Zágonig, Királymezőtől hős Szigetvárig egyet szóltak a magyar hangok: „Nyugalom, Pistám!”
Stabilitás, édes öregem! Erő, egység, kamerád!
Talán már ennyi is elég lett volna neki… De Csoóri, Lezsák még gonoszul hozzátették: „Literátor vagy te, komám, nem politikus! Vonulj Szigligetre, az íróházba!”
Ez fájhatott a legjobban! Még egy-két bősz csapás, azután földre hullott a nehéz buzogány… Pedig jól indult a csata, a toborzás! Valaminek közbe kellett jönnie!
Koppány úr az óta sem nagyon érti, csak a levegőeget bámulja szomorúan… Kifogyott a fegyverzetből, legyőzték… Az a pár ember, akit betett a főnökségbe, nem sokat fog rajta segíteni! Sőt, majd elárulja, ha úgy adódik…
Ebben a harcban, kivételesen, nem a józan ész és a demokrácia húzta a rövidebbet. De, persze, még húzhatja! Teljesen azért nem volt eredménytelen a hosszú csurkai menetelés. Jól elvitte jobbfelé a Magyar Demokrata Fórumot. Nem kell már a Jurta Színház vagy különféle zsebpártocskák környékén kutatnia, aki jobbradikálisokat keres. Elég, ha csak a kormányzó pártig jut el. S egyáltalán nem úgy néz ki, hogy őket nevelnék át a mérsékeltek vagy liberálisok. A jobbradikálisok füstölik ki, futamítják meg a többieket.
Aki netán azt hiszi, hogy egy jobbra vonult testületet csak úgy vissza lehet rendelni a középvonalra, mert így kívánja a politikai érdek, elárulja, hogy sosem próbált még éltesebb, hazafias szellemű urakat véleményük megmásítására ösztökélni…
Még maga dr. Antall József is keservesen megbánhatja, hogy nem használta ki a mostani nagy alkalmat, nem engedte, hogy megfosszák és mentesítsék a pártjától…
Szálláscsináló
„Jaj, én úgy bírom ezt a Józsi urat! Hát ez hozott ki minket a rabságbul! Hát ez az új magyar Mózes!” – parázslott egy eszemadta, tűzrőlpattant, bokorugró gömböc magyar menyecskéje, már a gyűlés vége felé.
Olykor bizony nagy árat kell fizetni a történelmi szerepvállalásért – állapíthatta meg dr. Antall József.
Mindenesetre nem szeretne népével negyven esztendeig a sivatagban bolyongani – mormogta.
Nem is, mert már a mostani három vagy négy esztendő is soknak tűnik. A modern embernek kisebb a kitartása, a toleranciája. Sehogyan sem viseli, hogy átkelvén a túlpartra – történészek szerint nem a tengeren, hanem a Keserű-tavakon keresztül –, nem mindjárt a Kánaánba, hanem ama bizonyos „Keserű Hátországba” érkezik.
Méghozzá azzal a gyanúval, hogy innét ő már nem is nagyon juthat tovább, itt rendezték be az ő szálláshelyét.
Dr. Antall József nem a magyar népet, hanem a tagadhatatlanul mélyen hátranyomott, önbizalmát veszített keresztény és konzervatív középosztályokat hozta ki történelmi fogságukból. Mára ez nagyjából elvégeztetett. Most jön a kellemetlenebbik, idegenebbik rész, a nép megszólítása.
A tudós történész természetesen behatóan tanulmányozta a Tiborc-problematikát. Mégis, itt már többször meg-megakad, nem megy olyan jól a beszéd, mint amikor a históriai kijövetelt ecseteli. S a következmény már nemcsak az odakinti tiborcoknál, a munkanélkülieknél, létminimum alattiaknál, Valencsik úrnál észlelhető, de bizony már a belső várban, az MDF-ben is. Nem egyedül Csurka produkálta ezt a mostani pártkonfliktust. Elégedetlen a pártnép, lázong a várjobbágy. Erre még a kívülálló is felfigyelt.
Ez, mondjuk, az MDF kizárólagos belügye lehetne. Ha nem érintené az általános stabilitást. Mit lehet azonban tenni?
Amikor még a testamentumi nagy Mózesnek is bajai voltak a beszéddel. Dadogott, a karjait rázta, nem jött belőle hang, amikor a nép színe elé kellett állnia. Ezért is vitte magával az ékes szavú Áront! Aki itt, minálunk, sajnálom, de Göncz Árpád, a köztársaság elnöke. Ő még ma is képes, szinte egymagában, a magyar pórnépet a demokrácia nevében megszólítani.
Most, hogy a lázadó Koppány kicsit talán lefegyverkezett, nem ártana helyrefoltozni az országos főméltóságok viszonyát. Egy országban, ahol a többség azért szívesen fogadna egy kis tekintélyt, iszonyú károkat okoz, ha a legfőbb méltóságok kizárólagosan egymás akadályozásával vannak elfoglalva.
Nem működik a rendszer – állapítják meg az emberek, s részben igazuk van.
Eltávozás
Beszámolómat a földalatti vasúttal s két fórumbeli hölgy megszólalásával kezdtem. Stílszerű, hogy egy fórumbeli úrral zárjam, aki úgyszintén odalent, a földalatti peronján szólott. Persze, két nappal később, a végeredmény ismeretében.
– Megmenekült a haza? – kérdeztem én az illető urat.
– Meg lehet írni: megmenekült! – válaszolta adatközlőm.
A nevét is elárulom, Lovas Pálnak hívják.
Őt szidják, ne engem, ha netán mégsem menekült volna meg a hon…
Hivatkozott cikkek
- Beszélő [7]