Mink András

Nyomtatóbarát változat

A hatalom szorító cipője

Az előző országos gyűlés utáni sajtótájékoztatón Csurka István még magabiztosan zárta mondandóját: két év alatt kitapostuk a hatalom cipőjét, ezután járni fogunk benne. Azóta kiderült, hogy a magabiztosság korai volt. A hatalom cipője több helyen szorít. Mindenekelőtt megváltozott a belpolitikai környezet. Az SZDSZ magához tért a ’91 őszén tetőző válságból, a Fidesz látványos népszerűségi adatokkal hökkentette meg híveit és ellenfeleit, a Kónya-dolgozatban meghirdetett és az országos gyűlés által programmá emelt keményebb politika, ami akkor még az MDF radikálisait is kielégíteni látszott, több helyen kátyúba jutott ’92 nyarára. A Torgyán-ellenes puccs kudarcba fúlt, a Kisgazdapárt – maga mögött hagyva a parlamenti frakciót – végleg kivált a koalícióból. Az elégedetlen MDF-tagság előtt kulcskérdéssé emelkedő médiaügy elnevezésű szálka belpolitikai gerendává terebélyesedett azáltal, hogy Göncz Árpád rendre megtagadta a kormányzati törekvések szentesítését. Az ugyancsak szívügynek tekintett igazságtételi törvényt az Alkotmánybíróság elvetette. És mindezek tetejébe tovább csökkent az MDF és a kormány tekintélye és támogatottsága, amit a nyári időközi választásokon elszenvedett megalázó vereségek (Békéscsaba, Kisbér) tettek nyilvánvalóvá. A dolgok ilyetén állása késztette arra augusztusban Csurkát, aki az előző országos gyűlésen is a kompromisszumkeresés homokozójának elhagyására biztatta a kormányzatot, hogy immáron nyíltan szembeszegüljön Antall erőtlennek ítélt politikájával, és radikális fordulatot sürgessen. Az új hang nyitott fülekre talált a csalódott és elégedetlen tagság körében, és az MDF-ben is felrémlett a kisgazdásodás veszélye: vagy enged a kormány és a pártvezetés a „népi” nyomásnak, és ezzel az ország veszedelmes pályára kerül, vagy a tagságot maga mögé felsorakoztató „vezér” kiviszi a pártot a kormány alól.

A veszély nem volt lebecsülendő, annál is inkább, mert az MDF vezető politikusai feltehetően különböző megfontolásoktól indíttatva, de maguk is kivették a részüket a „csurkizmus” erősödésében.

Az előkészítés


Egyesek a nyilvánvaló ideológiai szimpátia okán, mások a párt szétesésétől tartva, megint mások pedig azért, mert a Csurka-tanulmány nyomán szerveződött média- és Göncz-ellenes tüntetésekről úgy gondolták, hogy azok képesek olyan benyomást kelteni a szavazók körében, mintha az ország népe, az utca, minden sanda ellenzéki propaganda ellenére a kormány mögé állna. Egyetlen tekintélyes MDF-politikus sem fordult nyíltan szembe az egykori alelnök törekvéseivel. A felemás, vállveregető vagy egyenesen felmagasztaló elhatárolódások viszont azt a benyomást erősítették a párttagságon belül, hogy Csurkának alapvetően igaza van. Csurka pedig, érezve erejét, döntött: nem áll meg félúton, és nem hagyja magát „megszelídíteni”. A Magyar Fórumban sorra jelentek meg a kormány tagjait bíráló cikkek, és a kampány az utolsó héten valamiféle defetista radikalizmusban csúcsosodott: a választásokat a kormányzó párt mindenképpen el fogja veszíteni, ezért a pártot függetleníteni kell a kormánytól, különben a kormány bukása magával rántja az MDF-et, az MDF nélkül pedig odavész a „valódi” rendszerváltás és a nemzet szent ügye.

Csurka népszerűsége fokozott óvatosságra késztette Antall Józsefet. Mindenekelőtt az országos gyűlést januárra, a költségvetés megszavazása utánra halasztották. Ezzel ráadásul elhúzták a kampány idejét, időt adva a tagságnak arra, hogy a kezdeti lelkesedésből kijózanodva kissé elbizonytalanodjon. Antall az utolsó pillanatig kivárt, ezzel elérte, hogy nem ő, hanem ellenfelei vitték nyílt kenyértörésre a dolgot, majd a méltatlanul hátba támadott szerepéből tromfolhatott. A gyűlés előtti utolsó napon színre lépett a két alapító atya, Lezsák és Für, hogy a teljesen megzavarodott híveket megnyugtassa: Csurka a nemzet lelkiismerete, a szent ügy apostola, de a nemzet érdeke most azt kívánja, hogy a párt fölsorakozzon Antall és a kormány mögött. Ezt az állásfoglalást két olyan ember hitelesítette, akikről egyrészt a tagság joggal gondolta, hogy lélekben Csurka vonalával rokonszenveznek, másrészt akik személyükben demonstrálták a folytonosságot Lakitelek „szelleme” és a miniszterelnök politikája között. Csak ezek után lépett színre Antall, hogy a gyűlés pénteki nyitó napján megjelenő hosszú interjúban sokkolja a küldötteket: amennyiben Csurka elképzeléseit támogatják, lemond miniszterelnöki posztjáról.

Technikai tus – az első nap

Mindezek után a választás kimenetele nem lehetett kétséges. Ennek ellenére az országos gyűlés nyitónapján teljes erővel folyt tovább a küldöttek szisztematikus megdolgozása. Antall József az elnök jogán tartott megnyitójában meglepően lendületes beszédben határozottan értésére adta a megszeppent küldötteknek, hogy nincs kompromisszum, őt senki nem kényszerítheti olyan politikára, amelyik ellentétes parlamentáris, demokratikus elveivel. Ezúttal nyoma sem volt a körülményes, maszatoló körmondatoknak. Antall után Markó Béla, majd Duray Miklós, a határokon túli magyarság megkérdőjelezhetetlen tekintélyei intették felelősségteljes higgadtságra a gyűlést, majd Szabad György hosszas jogi procedúrával folytatta a „fotelkúrát”, a hallgatóság ellankasztását. Az események „természetes” folyásának biztosítása többek között néhány szembetűnő eljárási baki elkövetésébe sodorta a rutinos elnököt. Mindenekelőtt megszavaztatta a jelenlévőkkel a levezető elnökség összetételét, holott a később felolvasott ügyrend szerint, amelyhez szintén a küldöttek jóváhagyása volt szükséges, erre csak az ügyrend és a napirend megszavazása után kerülhetett volna sor. A levezető elnökök megbízható Antall-hívek lettek. A küldöttek az utóbb megszavazott ügyrendből aztán megtudták, hogy a felszólalások sorrendjét a levezető elnök határozza meg. (Ez is a folytonosságot bizonyítja; a lakitelki alapítók már az 1988-as emlékezetes Jurta-beli fórumokon is olyan ügyesen kavarták a szólásra jelentkezők céduláit, hogy a szekértáboron kívüliek jobbára csak a késő délutáni órákban juthattak szóhoz.) Ugyancsak fél négy körül tudhatták meg azt is, hogy az elnökségbe való jelölés végső határideje: négy óra. Ezt a küldöttek, miután még a napirend elfogadásán sem jutottak túl, később öt órára módosították. Némi nehézségek és szórványos ellenállás közepette végül elfogadták a napirendet is, amely szerint csak a különböző testületek beszámolója után kerülhet sor a politikai vita megkezdésére. Ezek a beszámolók elsősorban Lezsák, Für és Kónya mondandója, lényegében az antalli politikát dicsérő, finoman burkolt kortesbeszédek voltak, és élét vették a tagságtól elszakadó kormányt, frakciót és Bem téri apparátust hevesen támadó bázisdemokrata bírálatoknak. Ezek után került sor a politikai vitára, amelynek koreográfiája szerint mindenekelőtt a magukat népnemzetinek valló szónokok, köztük Grezsa Ferenc, az Apák és fiúk című emlékezetes pamflet szerzője, határolták el magukat Csurka utolsó három hetétől, a pártegység, a nemzet iránti felelősség és a taktikus magatartás jegyében. Mire Csurka a késő estébe nyúló vitában szóhoz jutott, már lemondó keserűséggel mondhatta: „Szép egyedül.” Az este folyamán mindössze a szerény szónoki képességekkel megáldott Zacsek Gyula állt ki hűséggel mellette. Ilyen előzmények után a miniszterelnök zárszavában már megtehette, hogy ne is közvetlenül a küldötteknek, hanem a Csurka-kampánytól megrettent apparátusoknak, a hadseregnek, a rendőrségnek címezze a stabilitásról szóló mondanivalóját.

A gondos előkészítés meghozta gyümölcsét. Antall elsöprő többséggel megőrizte pártelnöki tisztségét, és mellé egy olyan elnökséget kapott, amelyben feltétlenül megbízható hívei és azok, akik legalábbis most egyértelműen kinyilvánították támogatásukat, jelentős többségben vannak az elkötelezett Csurka-hívekkel szemben. Az MDF egységben, a kormány a helyén maradt. Az alapszabály módosításának átverése, amely megerősíti a párt vezető testületeinek a befolyását a helyi szervezetek felett, és amelyet a harmadik napon a fáradt küldöttek vita és a szöveg ismerete nélkül szavaztak meg, már csak hab a tortán. Ennyi az MDF VI. országos gyűlésének eredménye. Nem kevesebb – és nem több.

Politikai győzelem?

Vitathatatlan, hogy Antall szervezésben és időzítésben messze felülmúlta ellenlábasait ezen a hosszú hétvégén. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nélkülözhetetlen. Kétséges viszont, hogy valódi, hosszú távra szóló politikai sikert is aratott volna. A két politikus közti távolság egy jottányit sem csökkent. Talán Antall volt az egyetlen, aki nem méltatta ellenfele gondolkodói „nagyságát”. Ez a szólam, miként a hasonlóan sűrűn emlegetett új lelemény, a nemzeti liberális kontra népi-nemzeti szembeállítás helyett kigondolt, a politikai-világnézeti ellentéteket elkenő mérsékelt-radikális vagy megfontolt taktika kontra szent indulat, természetesen főleg a küldöttek kényelmére szolgált, hogy lelkiismeret-furdalás és meghasonlás nélkül vethessék el Csurka nagyon is konkrét javaslatait, ugyanakkor elegáns visszavonulási lehetőséget is biztosított volna számára. Nos, Csurka nem élt ezzel a lehetőséggel, és egyetlen tételét sem vonta vissza, nem úgy, mint legutóbb, augusztusi tanulmánya megjelenése után. Miért is tette volna, hiszen, mint tapasztalt színpadi szerző pontosan érezte a közönség ösztönös reagálásait. Nem kerülhette el a figyelmét, hogy míg nevének puszta említése is ovációt vált ki, a politikai vitában egyetlen „nemzeti liberális” szólalt fel, Bethlen István, aki elnökségi tagságával fizetett ezért a „merészségért”. A többiek még a harmadik napon is óvakodtak színre lépni, pedig akkorra már minden eldőlt. Ugyancsak nem kerülhette el a figyelmét az, hogy bár az utolsó napra a kormány bírálata a Bem téri apparátus elítélésévé szublimálódott, az erre való utalással mindig átütő sikert ért el a szónok. És az sem, hogy Antallnak – a küldöttek bizalmát megnyerendő – különösen a médiaügy és az igazságtétel kapcsán kölcsönöznie kellett az ő szótárából.

Az országos gyűlés valódi politikai mérlege tehát felemás. A miniszterelnök elkötelezte magát a jogállam és a demokrácia elvei mellett, a politikai nyilatkozat pedig, feladva a mindenkivel összeveszni eddigi politikáját, nyitást sürget a társadalom minden csoportja felé. Kérdés, hogy ez a halovány és általánosságokban mozgó irányváltás mennyire vehető komolyan, amikor a párttagság jelentős része láthatóan érzéketlen volt az ilyen békülékeny szólamok iránt, viszont lelkesen üdvözölte az adócsaló újgazdagok és az álmunkanélküliek megregulázásának ígéretét. Ha pedig a nyitás politikáját a kormányzati sikerek és a népszerűségi mutatók nem fogják visszaigazolni, az eróziót indíthat el a párt felső köreiben, a következmény pedig az MDF további radikalizálódása.

Csurka azzal igyekezett megnyugtatni az újságírókat: az MDF érdekei azt kívánják, hogy legközelebb csak a győztes választások után vesszenek össze. Szerény jóslatom szerint legközelebb a vesztes választások után fognak összeveszni. De akkor nagyon.

• Belföld