Skip to main content

Nyugalomban az erő

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az MDF VI. országos gyűlése


„Szia Gizi!” – üdvözölte az első hölgy a másodikat. – „Megyünk a Fradi–MTK-ra!” A metróból már együtt léptek ki. Ugyanoda tartottak, ahová a tudósító…

Nagyvárosban, aszfalton, sőt, föld alatt is megél hát a folklór. Különösen, ha éltetik, és karbantartják a célpontjait. Ezek a sportkedvelő hölgyek tudták, mit keresnek…

De nem biztos, hogy meg is találták, amit kerestek! A vélt kék-fehérek, vagyis hát dr. Antall, dr. Bethlen, Szabad professzor úr meg a többiek, ugyancsak álcázták a színeiket! Hatalmas zöld drapériába vonták az elnöki díszpódiumot. Rajta fehér hasítékok, ünnepi feliratokkal, a nehéz helyzetekben elmaradhatatlan Széchenyi-idézettel. Drágák a magyar percek, ne pazaroljuk vitára őket! Mint ismeretes, éppen ezen huzakodtak hosszú heteken át a fórumbeliek. Hány perc jusson mégis a választási polémiára, jóllehet, az elnökség szerint, egyetlen másodperc is sok reá…

A leláncolt Koppány

Mindössze egy aprócska kék-sárga eurozászló emlékeztet, hogy nem mindenki zöld-fehér, hogy egy másik csapat is bujkál a sportcsarnokban, hogy mérkőzésre szólít majd a síp.

Azután pedig épp hogy pályára léptek a kapitányok, Csurka István és dr. Antall, már le is fújták a mérkőzést. Meg sem indult, és már vége is volt! A sportbarát hölgyek alighanem kis csalódást éreztek. A fórumbeli többség azonban felszabadult. Nem akarta ezt az ütközetet. Nem baj, hogy emez a fejét tapossa amannak, az meg ennek sarkát harapdálja! Az sem baj, hogy mindez immár nyíltan, az újságokban folyik. Csak szeressék továbbra is egymást!

Segítették is, persze, a köznépi ítélkezést. Még éppen időben megkapta a békítgető jó tanácsokat. A lázadó Koppányit, Csurka Istvánt pedig a rossz hírek érték utol. Akikben reménykedhetett, Für és Lezsák, teljesen elpártoltak tőle. Mint új magyar Rosenkrantz és Guildenstern siettek törvényes uruk védelmére. „Nyugalom, Pistám! Stabilitás!” – figyelmeztették. „Nemzetpolitikai felelősség!” – egészítette ki Vigh Károly bácsi, Bajcsy-Zsilinszkyt is felidézve. Még a nyugodtnak igen ritkán mondható Fónay Jenő is csak annyit mondott „nemzetstabilitás!” Azután Csoóri, a világszövetség, Duray, Tőkés püspök… Dévénytől messze Zágonig, Királymezőtől hős Szigetvárig egyet szóltak a magyar hangok: „Nyugalom, Pistám!”

Stabilitás, édes öregem! Erő, egység, kamerád!

Talán már ennyi is elég lett volna neki… De Csoóri, Lezsák még gonoszul hozzátették: „Literátor vagy te, komám, nem politikus! Vonulj Szigligetre, az íróházba!”

Ez fájhatott a legjobban! Még egy-két bősz csapás, azután földre hullott a nehéz buzogány… Pedig jól indult a csata, a toborzás! Valaminek közbe kellett jönnie!

Koppány úr az óta sem nagyon érti, csak a levegőeget bámulja szomorúan… Kifogyott a fegyverzetből, legyőzték… Az a pár ember, akit betett a főnökségbe, nem sokat fog rajta segíteni! Sőt, majd elárulja, ha úgy adódik…

Ebben a harcban, kivételesen, nem a józan ész és a demokrácia húzta a rövidebbet. De, persze, még húzhatja! Teljesen azért nem volt eredménytelen a hosszú csurkai menetelés. Jól elvitte jobbfelé a Magyar Demokrata Fórumot. Nem kell már a Jurta Színház vagy különféle zsebpártocskák környékén kutatnia, aki jobbradikálisokat keres. Elég, ha csak a kormányzó pártig jut el. S egyáltalán nem úgy néz ki, hogy őket nevelnék át a mérsékeltek vagy liberálisok. A jobbradikálisok füstölik ki, futamítják meg a többieket.

Aki netán azt hiszi, hogy egy jobbra vonult testületet csak úgy vissza lehet rendelni a középvonalra, mert így kívánja a politikai érdek, elárulja, hogy sosem próbált még éltesebb, hazafias szellemű urakat véleményük megmásítására ösztökélni…

Még maga dr. Antall József is keservesen megbánhatja, hogy nem használta ki a mostani nagy alkalmat, nem engedte, hogy megfosszák és mentesítsék a pártjától…

Szálláscsináló

„Jaj, én úgy bírom ezt a Józsi urat! Hát ez hozott ki minket a rabságbul! Hát ez az új magyar Mózes!” – parázslott egy eszemadta, tűzrőlpattant, bokorugró gömböc magyar menyecskéje, már a gyűlés vége felé.

Olykor bizony nagy árat kell fizetni a történelmi szerepvállalásért – állapíthatta meg dr. Antall József.

Mindenesetre nem szeretne népével negyven esztendeig a sivatagban bolyongani – mormogta.

Nem is, mert már a mostani három vagy négy esztendő is soknak tűnik. A modern embernek kisebb a kitartása, a toleranciája. Sehogyan sem viseli, hogy átkelvén a túlpartra – történészek szerint nem a tengeren, hanem a Keserű-tavakon keresztül –, nem mindjárt a Kánaánba, hanem ama bizonyos „Keserű Hátországba” érkezik.

Méghozzá azzal a gyanúval, hogy innét ő már nem is nagyon juthat tovább, itt rendezték be az ő szálláshelyét.

Dr. Antall József nem a magyar népet, hanem a tagadhatatlanul mélyen hátranyomott, önbizalmát veszített keresztény és konzervatív középosztályokat hozta ki történelmi fogságukból. Mára ez nagyjából elvégeztetett. Most jön a kellemetlenebbik, idegenebbik rész, a nép megszólítása.

A tudós történész természetesen behatóan tanulmányozta a Tiborc-problematikát. Mégis, itt már többször meg-megakad, nem megy olyan jól a beszéd, mint amikor a históriai kijövetelt ecseteli. S a következmény már nemcsak az odakinti tiborcoknál, a munkanélkülieknél, létminimum alattiaknál, Valencsik úrnál észlelhető, de bizony már a belső várban, az MDF-ben is. Nem egyedül Csurka produkálta ezt a mostani pártkonfliktust. Elégedetlen a pártnép, lázong a várjobbágy. Erre még a kívülálló is felfigyelt.

Ez, mondjuk, az MDF kizárólagos belügye lehetne. Ha nem érintené az általános stabilitást. Mit lehet azonban tenni?

Amikor még a testamentumi nagy Mózesnek is bajai voltak a beszéddel. Dadogott, a karjait rázta, nem jött belőle hang, amikor a nép színe elé kellett állnia. Ezért is vitte magával az ékes szavú Áront! Aki itt, minálunk, sajnálom, de Göncz Árpád, a köztársaság elnöke. Ő még ma is képes, szinte egymagában, a magyar pórnépet a demokrácia nevében megszólítani.

Most, hogy a lázadó Koppány kicsit talán lefegyverkezett, nem ártana helyrefoltozni az országos főméltóságok viszonyát. Egy országban, ahol a többség azért szívesen fogadna egy kis tekintélyt, iszonyú károkat okoz, ha a legfőbb méltóságok kizárólagosan egymás akadályozásával vannak elfoglalva.

Nem működik a rendszer – állapítják meg az emberek, s részben igazuk van.

Eltávozás

Beszámolómat a földalatti vasúttal s két fórumbeli hölgy megszólalásával kezdtem. Stílszerű, hogy egy fórumbeli úrral zárjam, aki úgyszintén odalent, a földalatti peronján szólott. Persze, két nappal később, a végeredmény ismeretében.

– Megmenekült a haza? – kérdeztem én az illető urat.

– Meg lehet írni: megmenekült! – válaszolta adatközlőm.

A nevét is elárulom, Lovas Pálnak hívják.

Őt szidják, ne engem, ha netán mégsem menekült volna meg a hon…
































































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon