1943-ból eltettem több marék fenyőtűt. Állatkertemben ez a zöldes-fakó anyag volt az alom. Víg Lóversenyt játszottunk totalizatőrrel, karton játéktáblán. Valamivel Szenteste napja előtt apámmal a pesti oldalról jöttünk haza, s a Rudas-fürdőnél a Gellért-hegy alatti járdát választottuk; nem a Duna-parti fürdőoldalt. Körülbelül mikor mi is abba a magasságba értünk, bevágott a gránát, s valakinek ott elvitte a kezét. Karácsony táján az Andrássy-palotába itt szemközt szintén lövedék csapódott, állatkertemmel játszván az ablak alatt kuporogtam – talán nagyanyámmal –, s az üvegszilánkok a fejünk felett átívelve vágódtak keményen a padlóba. Kibombáztak minket, aztán a polgártársi és a felszabadítói kifoszttatás kettős állapotába kerültünk. Lakásunk fele pár emeletet lejjebb omlott, játékainkat több társammal együtt a lejtős romhalomból kapartuk elő. Nagyapáméktól, akik egyre rosszabb lakáscseréket csinálva, végül egy társbérletben kötöttek ki a Haller utcában, Goethe és Schiller összes műveit örököltem, valamint egy bronz medvepárost, ők a Koala Kártyabajnokságban ma a Bronzék-Mikóka klub. Mikóka veréb volt, fél napot élt nálunk, a szél verte oda, így leltük, este szívszorító sikoltás – és egy folytatásos tévéjáték – közben a konyhában meghalt. Itt van eltemetve a volt Andrássy-palota helyén. A Víg Lóverseny elpusztult akkor, helyette unokanagybátyám játékállataival kezdtem kocka-dobásos versenyeket játszani. Ez a kedves rokonom – balgán? nem tudom – amerikai hadifogság elől tért haza Lengyel- és Oroszországon (!?, az akkori „Szovjetunió”) át. Hamarosan Recskre vitték. Másik unokanagybátyám okosabb volt, ő Nyugaton maradt. Mi is kimehettünk volna apámékkal 1944-ben Nyugatra, talán ma egy német író lennék, nem tudom. Mindegy. Bronzék ma egész jól állnak a Koala Kártyabajnokságban, melyet feleségemmel játszunk, itt igen sok halottunk nevét látjuk viszont állandóan – Szpéró, Samu, Éliás, Csucsu, Pipi Néni etc. Még eszembe jut a Karácsonyról, hogy Szpéró, mikor 1977-ben hozzánk került, nem kedvelte a karácsonyfát, sőt, „kiűzte” a szobából. Azóta a karácsonyfa nálunk az előszobában van, de ugyanolyan szép. Igen emlékezetes karácsonyfát láttam Párizsban 1990 telén, a vincennes-i ügetőpályán. Nagy-nagy fa… de ott minden nagy-nagy, legalább három emelet magas és hat szobányi széles az a raszterpontos eredménytábla, melyen a verseny legtávolabbi mozzanatait is színesben lehet követni. Sokszor mondom, egy alkalommal Vincennes-ben töltöm majd a karácsonyt, de nem hiszem, hogy képes lennék rá. Minek is. Fájna. Jobb elviselni, ami nem annyira fájdalmas mégse, mint ismeretlenek felé sietni. A vincennes-i karácsonyelőt egyébként Szent József karácsonyának neveztem el, mert a nagy fogadóhangárban már hetekkel azelőtt, hogy ott voltam (december 19-ig voltam akkor azért ott), ácsolni kezdtek friss illatú fa asztalokat, és gyertyafény s lacikonyhák illata mellett a francia tájegységek mutatkoztak be, reklámozták magukat szépséges tarkaságban. Jó, hogy apámék nem mentek el akkor Nyugatra 1945-ben… Szpéróékat aligha ismertem volna meg… mást csináltam volna, nem ezt… és a járt utat a járatlanért utólag sem (főleg nem) akarom elhagyni. Nekem a karácsonyi evidencia is a veréb-royalistaság nagyobb evidenciájának része, és a magam Királyságának szervese. Ez persze, mind belső és – hát érvényesítettem-e?! – szegény dolog. Szegény dolgok! De sok az, amim lett általatok. Mikóka felett fenyő áll, ez is ilyesmi, például.
- Karácsony [6]