…levél várt itthon, régi kiadóm neve a borítékon, nahát, még létezik, él, élni fog?, úgy tudtam, csődbe ment, felszámolás alatt áll, felszámolási biztost neveztek ki az élére, mesélte valaki, vagy az újságban olvastam, lehet, hogy megmenekült, újra munkához lát? S a levélben – expressz ajánlva – a jó hír, hogy számítanak rám, írjak nekik, már konkrét megrendelést is adnak:
„Megújuló kiadónk elhatározta, hogy antológiát jelentet meg jeles napjainkról: karácsonyról, szilveszterről (nagyhétről és), húsvétról, március 15-ről, Szent István ünnepéről, október 23-áról és a halottak napjáról. Számos írót felkérünk; írják meg, mit jelentenek számukra ezek a napok. Kifénylenek-e a hétköznapok közül…”
…s én már tudom is, mit akarok megírni, mit akarok évek óta megírni, egy nő mesélte nekem, egy Amerikában élő, nercbundás nő, azon a hajón ismerkedtünk meg a Rajnán, először azt hittem, német, persze, fiatalabbnak látszik a koránál, fel vannak varrva a ráncai, a haja melírozottan festve… Azt kell megírnom, s már hallom is: „Miért hívták úgy a priccset, hogy kóje? Ez valami tengerészeti kifejezés – gondoltuk”, már tolakszik is fel bennem egy sor mondatfoszlány, képek válnak ki mély lerakódottságukból, lapozódnak, mintha a rajnai szellő játszana velük egy masszív fehér műanyag asztalon; óriástölcsér fagylalt piros sztaniolpapírját bontogatom. A hegyormokon várak vagy várromok…
„…kifénylenek-e a hétköznapok közül; érzik-e, miért és hogyan érzik jelentőségüket vagy sugárzásukat?” (Itt az alany nem világos, de mindegy, olvassuk tovább:) „S ha nem, miért nem. És ha rossz érzéssel vagy kétségbeesetten gondolnak rájuk, annak mi az oka. Egyszóval: a saját élményüket, közérzetüket, hangulatukat, asszociációkat és gondolataikat írják meg…”
De én nem a saját élményeimről akarok írni, én annak az asszonynak a karácsonyi emlékeit szeretném leírni, aki azon a rajnai sétahajón egyszer csak felállt az asztala mellől, odasétált hozzám, angolul szólított meg, odaülhetne-e. Magyar volt, nem is kell mondanom, felvidéki, Huszt környéki; az már inkább Kárpátalja. „Azért gondoltuk, hogy a kóje valami tengerészeti szakkifejezés, mert a parancsnokunk tengerész volt” – mesélte. „Matróz, akinek ellőtték a fél lábát! Ezen néha még nevetgéltünk is egymás közt, mert képzelje: még nevetgélni is támadt kedvünk, fiatalok voltunk, csupa erős, egészséges fiatal lány, s próbáltuk elképzelni, hogyan lehetséges az, hogy valakinek egy hajón ellőjék a fél lábát.”
– Hát, ha kalóztámadás érte a hajót! – vágta ki valamelyikünk, egy másik meg rámondta:
– Vagy ha ő volt a kalóz!
Ezen aztán elképzelhetetlenül sokat tudtunk vihogni, úgy is hívtuk a háta mögött: „a kalóz.” A nő rendelt valami konyakos gyümölcsszörpöt nekem is, jobb volt, mint vártam: szúrósan édes íz, karcosan omlós…
„… Egyszóval: a saját élményüket, közérzetüket, hangulatukat, asszociáció(i?)kat és gondolataikat írják meg, a magukhoz méltó igénnyel és őszinteséggel – kér tehát a levél. – Természetesen meghatározatlan a remélt írások műfaja is. Lehet: vers, novella-rangú igaz történet, »szöveg«, vallomás, esszé, öninterjú, dialógus és bármilyen ötvözet. Fontos, hogy írás legyen. Kedves Ember Mária, nagyon örülnénk, ha szerepelne tervezett antológiánkban. A karácsonyi és szilveszteri témájú írását (vagy írásait)…”
Már a megoldást keresem. Nem saját élményemet írnám meg, nem a közérzetemről, hangulatomról adnék számot (hangulatjelentést?!), de a karácsony körén belül lehetséges asszociációk egyike, ha már az a nercbundás nő a melírozott hajával a rajnai hajón megajándékozott vele, a „karácsony a lágerben”-téma, s bár nem az enyém, az enyém is lehetne, rám bízatott a sors által, egy véletlen találkozás által, az a nő úgysem fogja megírni, még elmondani sem tudta igazán jól, a „mental cruelty” kifejezést használta, azt a két szót, amit minden válóperben gondolkozás nélkül alkalmaz a válni kívánó nő és ügyvédje, afféle divatkifejezés, pattern, a férj lelki kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, amikor nem látta be, nem mérlegelte, nem méltányolta… Ó, istenem, ezek az amerikai lelki bigyók, melyeket szellemi szupermarketekben árusítanak, méghozzá árleszállítva!… Az idegen hölgy talán olvasott a tekintetemben, mert elhallgatott, némán húzta le a szívószálon át a színes őszibarack-narancs-cukrozottgyümölcs-gombolyag tetejéről a színtelen lét, s én már alkudozom magammal, egyezkedni, egyeztetni próbálom elképzeléseimet a papirossal, ha lehet „novella-rangú igaz történet”, miért ne lehetne éppen ez, esetleg megírhatnám dialógus formájában is, mint kettőnk párbeszédét, nem is volt ott senki más, csak a nemzedékek, évszázadok fáradságos szezonmunkájával teraszosra kiképzett hegyek, rajtuk a szőlők sora, az a gondosan kapált, ápolt zöld, amiből a rajnai borok lesznek.
Ahogy bevezették őket a barakkba, azt a pillanatot kellene megállítanom, az elképedés pillanatát, amint meglátták azt a furcsa faépítményt, amelynek alsó szintjére a cipőjüket kellett helyezniük, mellmagasságban lévő középső és jóval a fejük fölött húzódó felső szintjére ellenben alváshoz felmászniok, bebújniok. Hatan, nyolcan, tízen jutottak mintegy két méterszer két méter „rakfelületre”; a „népsűrűség” időnként változott. „És most képzelje el, ha éjjel ott valakinek ki kellett menni…” – mondta a nercbundás nő.
Borzasztó dolog ez, hogy ha valaki egyszer írásra adta a fejét, mint én is, az szinte gombnyomásra képes elindítani magában a gépezetet, mindjárt termőre fordítja a puszta megrendelés! A legszerényebb megrendelés… hiszen, mint a levél alján olvasom: „írásáért (írásaiért) a terjedelemtől függően 1000–3000 forint honoráriumot ajánlunk fel…” Micsoda?! Sőt: „… melyet a kézirat elfogadása után 3 hónapon belül fizetünk ki”, tehát még elfogadási processzus is van, még majd el is dönti valamiféle grémium (ugyan kik?), hogy a név szerint felkért szerzők „a magukhoz méltó igénnyel és őszinteséggel” rótták-e papírra, amit beadtak.
S mégis hiába, már lebeszélni sem tudnak, mert a fülemben valahol bent megéledt annak a nőnek a hangja, szerencsétlen, idegbeteg nőé – gondoltam akkor –, aki áldozatokra les, hogy lecsaphasson rájuk, beszélhessen nekik, bennem is hamar felfedezte a balekot, itt ülök a nehezen összeszedett nyugatnémet márkáimért befizetett sétahajón, már felraktam a lábam, még egy óriástölcsér fagylaltot is vettem piros sztaniolban, előttem a masszív fehér műanyag asztalon az utolérhetetlen német nyomdaipar olcsó tömegterméke, a Rajna völgyének hajtogatott térképe (Rheinlauf mit Beschreibung), végig fogom követni az utat, nincs szükségem senkire, Heine úr lesz velem, a Loreley-szikla mellett fogunk elhaladni, a túlsó parton Bacharach is jön, a bacharachi rabbi (díszkötésben, El Liszickij rajzaival), szegény Heine Henrik, ő is az írásaiból szeretett volna megélni, mint Ludwig Börne, Kisfaludy Károly meg én… Hogy képzelik azt, hogy „a terjedelemtől függően 1000–3000 forint”?! oldalanként? ívenként? Ha nyolcsoros remek? Ha tizenöt flekkes írói beszély?
– Mi még csak darócot se kaptunk. – A nő megcsóválta a fejét, mintha azóta is rosszallaná. – Elképesztő rongyok lobogtak rajtunk, akár a madárijesztőkön. Azokat irigyeltük, akik csíkosat kaptak, szabályos rabruhát… Egyszer elmasírozott mellettünk egy ilyen férficsapat, francia hadifoglyok… Azokon még az a pizsama is jól állt… Sokáig ábrándoztunk arról, hogy egyszer megint a mi munkahelyünk felé hajtják őket, de többé nem jöttek. A legszörnyűbb az volt, hogy minden nőnek lógott a melle… Jobbra-balra kilengett, amikor futni kellett… A melltartó hiánya, attól sokat szenvedtünk.
Elhatároztam, hogy nézem a tájat (a nehezen összekotort nyugatnémet márkáimért!), változatlanul maradtam hátradőlve, masszív fehér műanyag hokedlin nyugtatott lábakkal, oly tág itt a lélegzet, a széles, gyönyörű folyón, mi kék az ég! mi zöld a… hegy!, de hiába próbáltam künstlich, azaz nem csupán mesterségesen, hanem művészet révén is fenntartani magamban a lelkesedést az út iránt, amelyet én nyújtottam magamnak, kéretlen vendégem kezdte elfedni előlem. Máig sem tudom, hogy Loreley azon a magas sziklán, avagy azon a vízbe simuló földnyelven fésülgette-e arany haját, mert már a csapat fiatal nőt láttam, néhány fénykép fennmaradt, melyeken mindig igyekeznek összekulcsolni a karjukat a mellük alatt… Bacherachot sem érzékeltem, a „mord, ősi várost”, ott, ahol „a folyam két derűsen mosolygó partja elkomorul”; már a nő reszketve rebbenő kezét figyeltem, amint a harmadik konyakos gyümölcsöt rendelte magának a pincértől.
Az azért mégis disznóság, amit ezek írnak, tisztességgel még végig sem olvastam. „A karácsonyi és szilveszteri témájú írását (vagy írásait) 1993. február 28-ig szíveskedjék címünkre elküldeni. S a folyamatos szerkesztés érdekében kérjük, a megfelelő jeles napot követően 2 hónapon belül juttassa el hozzánk írásait. Az első kötetet az 1993-as Karácsonyi Könyvvásárra tervezzük, írásáért (írásaiért) a terjedelemtől függően 1000-3000 forint honoráriumot ajánlunk fel, melyet…” Ez már volt.
Hogy is van ez? Tehát írjak (írjunk) a karácsonyról, a szilveszterről, a – nem tudom, miért zárójelbe tett? talán a vallási tolerancia kedvéért kötelezővé nem tett? – nagyhétről és húsvétról, március 15-ről, Szent István ünnepéről, azaz augusztus 20-ról, valamint október 23-ról és (a?) halottak napjáról. Azaz dolgozzam egész évben az antológiának, „a megfelelő jeles napot követően” mindig két hónap áll rendelkezésemre, hogy a következő adagot megírjam, hiszen természetesen megértéssel kell lennem – mennyit mondták ezt nekem, várták el tőlem korábbi rendszerekben is! …No de mit fognak folyamatosan szerkeszteni?! Hétszáz magyar írónak a mindenkori jeles napot megéneklő… s a terjedelemtől függően 1000–3000 forinttal honorált… műveit?!
Nem kívántam volna én valamennyi ünnepnapról írni. Március 15-ről felvillant holmi régi naplójegyzet, október 23-ról, ha még eszembe jut valami, amit nem írt meg más. Vagy nem úgy írta meg… De azt a karácsonyt a lágerben, amit az az idegen, nem is különösebben rokonszenves, inkább tolakodó nő mesélt a hajón, hogy 1944. december 24-én délután, valahol a Nagy-Német Birodalomban, miután örömükre korábban hajtották be őket a munkahelyükről a táborba, mint máskor, hogy az őrszemélyzetnek is szentestéje lehessen, a lágerführer felsorakoztatta őket a barakkban, a kóják előterében, a már alaposan lefogyott, lógó mellű, sápadt, kiaszott fiatal lányokat. És így szólt hozzájuk, miközben combban bő lovaglónadrágján diszkréten fogta a reteszt, hiszen falába volt a „kalóz”-nak:
– Hiába örültök! – mondta. – Hiába örültök, hogy az idő halad, hiába remélitek, hogy egyszer kiszabadultok innen, és hazamehettek. Most jelentette a rádió, hogy Budapest ostroma megkezdődött. Budapest már csak egy füstölgő romhalmaz.
– Érti?! – kérdezte a nő, és kifogástalanul ápolt körmű kezével (egyébként kidolgozott kéz volt, sovány, inas) maga felé húzott egy marék levegőt, mintha a szavakat akarta volna megragadni. – Érti?! Ez egy szadista volt! Ez nem volt részéről más, mint mentái cruelty! Erre őt nem kötelezte Hitler!… És elérte, hogy mi a barakkban egész este sírtunk, egymásra borulva…
Már Köln felé úsztunk (Mainzból indultunk), amikor megkérdeztem, volt-e valami, amit különösen féltett Pesten. Azt gondoltam, talán rokonok, barátok. Esetleg épületek, mondjuk, ha ne adj’ isten operaénekesnő akart volna lenni: az Operaház.
Hívatlan asztaltársnőm csodálkozva nézett rám.
– Életemben nem jártam Budapesten – felelte. – A többiek sem. Mi onnan fentről, a Huszt környéki falvakból valók voltunk Viskről, Szaploncáról, Csőregrétről…
…a levél alján a miniszteri biztos köszön el tőlem, igazán udvariasan. De mióta rendel antológiához anyagot miniszteri biztos?… Nekem eddig csak egyszer volt dolgom eggyel: 1956 után, amikor feloszlatták az újságíró-szövetséget, kormánybiztost neveztek ki az élére (ez ugyanaz? Biztos?). Engem mindenesetre kizártak. Másokat is.
A kiadó címeként egy postafiók van megadva. Persze, hiszen a New York Palota kísértetkastély immár. No de ki levelezik egy postafiókkal? Még francia kozmetikumokat sem rendel szívesen láthatatlan vizavitől az ember. Kik a kiadó lektorai, ki fogja (fő) szerkeszteni az antológiát? Ki fog szemezgetni írásainkban, ki fogja elfogadni X-től a március 15-it, elutasítani Y-tól az október 23-it? Végül miért fogna fizetni és mennyit? Egy évi munkáért mindösszesen háromezret, ha a terjedelem elegendőnek találtatik?
Mily sok új kérdést ad fel az élet, ha netán sikerült életben maradnunk.
- Kultúra [6]