Kitörött a szabadság, tehát, gondolná az ember, mindjárt kitör a tanszabadság is. Felfakadnak a lefojtott tanári és tudósi energiák, előkerülnek a fiókokból a félkész tankönyvek és segédletek, néhány nagyszerű pedagógus most közkinccsé teheti mindazt, amit eddig féllegálisan terjesztett. A tudós hölgyek és urak pedig előrukkolnak a nemzetközi tudományosság élvonalába illeszkedő elemzésekkel, megmutatják, „mi a pálya”.
Nem így történt, ezt ma már – nem kis rezignációval – megállapíthatjuk. Ami a tankönyveket és a kézikönyveket illeti, rosszabb a helyzet, mint valaha: mint nemrég értesülhettünk róla (ÉS, 1992. november 30-i szám, Pala Károly cikke), a minisztérium (az IRODA) minden kecmec nélkül félretolta a korábban használatos (és annak idején komoly kultúrpolitikai botrányt kavart) irodalomtankönyveket, nem adatta ki őket a Tankönyvkiadóval (vagy ez a kiadó saját iniciatívája lett volna? – hadd kételkedjünk ebben), de nem tolonganak az alternatív irodalomtankönyvek sem. Szóval: gyenge a felhozatal.
Pedig szükség lehet bizonyos segédkönyvekre is. Nem is a tankönyvről beszélek, hanem olyan kézikönyvszerű munkákról, amelyeket a diák kézbe vehet, ha valaminek alaposabban utána akar nézni, vagy amiből tisztán iskolai célra a legfontosabb ismereteket áttekintheti. Meg is jelent Alföldy Jenő tollából egy Irodalmi fogalomtár című munka, mit tesz isten, épp a Tankönyvkiadónál, elköltheti rá, aki mulatni akar, az új 200 forintosát – több szót ne is vesztegessünk rá. LOM. Fércmű a javából.
Azután van egy kicsit még veszélyesebb termék, Lami Pál és Rónai Béla könyvecskéje, amely a hangzatos Lant és toll: Irodalmi alapismeretek diákoknak címet viseli (kiadta a DFC Kiadó, szakmai támogató a Németh László Gimnázium, a vevő visszakap 12 forintot az új 200 forintosából). A kötet „10–14 év közötti gyerekek és szüleik, pedagógusaik” számára íródott; első része amolyan összefoglaló, a második pedig száznál is több rövid íróéletrajzot tartalmaz. Ha rejtvényújság lennénk, magas jutalmat tűzhetnénk ki arra a kérdésre, hogy vajon mi lehet ennek az irodalmi kézikönyvnek az első fejezete. A helyes megoldás: a vallás.
Külön elemzést érdemelne ez a szerkesztetlen, kusza és meggondolatlan ötoldalas fejezet (ettől megkíméljük az olvasót). A leghosszabb – és ez nagyon jellemző – a verstannal foglalkozó rész; itt a szerzők végre kitaposott úton haladhatnak didaktikai céljuk felé, nincs is kényelmesebb, mint a felsorolás meg a taxonómia.
Az íróéletrajzok – mondjuk így –: zavarbaejtőek. Rögtön az első szerző, Ady, állítólag „Tudattalan felismeréseit homályosan, sejtetően formálta verssé” – és a többi értékelés sem fut jobb formát. (Pedig, mint a kiadó figyelmeztet, ez a könyv „az előregyártott értékítéletek helyett a maguk tapasztalatára és tudására” támaszkodó pedagógusoknak szól.) A válogatás ízlés (és értékrend) dolga, ezt ne is vitassuk; de nagyon különös azért a külföldi szerzők szerepeltetése. Van Stendhal, de nincs Balzac; van Walter Scott, de nincs Byron; van Saint-Exupéry, de nincs Thomas Mann, Joyce, Kafka, sem Baudelaire, Rimbaud. Ha a szerzők szerint ezek nehezen megközelíthető szerzők egy 10–14 éves diák számára, akkor egyidejűleg úgy vélik vajon, hogy a nebuló harapni fog Kodolányira, Féjára, Sinka Istvánra, Széchenyire vagy Szentkuthyra? (Ők benne vannak.)
De a végső kérdés, s ez már nemcsak a kisportrékra, hanem az egész könyvre vonatkozik, hogy: minek? Kit érdekel? Valóban azt hiszik a szerzők, hogy ezzel segítenek „a gyermekeknek, akik egyszerűen leírt, pontos válaszokat várnak kérdéseikre”? Hát tényleg ilyen kérdéseik vannak a gyerekeknek? Vagy: ilyen kérdéseket kell sugallni nekik?
És egyáltalán: ki törődik a könyvek végfelhasználóival? Nem az volna a legfontosabb, hogy az irodalmi szövegek és, igen, az irodalomról szóló művek is a könyvespolcra (és ne a sulicuccok fiókjába) kerüljenek, olvasmánynak, lapozgatásra, nézegetésre? A tankönyv sem a pedagógusnak kell elsősorban: tételezzük fel, hogy ő tudja mindazt, ami abban benne van, legfeljebb alkalmazkodhat ahhoz, ami diákjának (tankönyvként) a rendelkezésére áll. A jó tanár soha nem „a tankönyvet tanítja” – mi az ördögnek is tenné, az úgyis ott van, leírva –, hanem irodalmat tanít, tudván, hogy a tankönyvben ennek-annak utána lehet nézni. De milyen irodalmat? Kalandra fel! Szemben a NAT-tal!
De nem is kell hősnek lenni. A Matúra-sorozat például (egyelőre) a szokásosan is vitathatatlan Nagy Műveket veszi sorra; csakhogy lehetőséget ad arra, hogy ezeket a szent szövegeket izgalmas, esetleg eretnek módon értelmezzék a szöveggondozók s nyomukban a tanárok és a diákok. (Más kérdés, hogy ki hogyan él ezzel a lehetőséggel.)
A legfontosabb az, hogy a tanár és a diák szöveget kapjon a kezébe, hozzáférjen a művekhez magukhoz. Az S. O. S. nevű cég például észbe kapott, és máris elképesztő mennyiségű kötelező és ajánlott irodalmat dobott a piacra. Jól tette. A Diákkönyvtár-sorozat is működik, megint. De ezzel kicsi kockázat jár – nemcsak piacilag-anyagilag, hanem szellemileg is: nem piszkáljuk a kánont; nem törődünk az értelmezés kínos kérdéseivel; és nem kell vonzóvá tennünk a könyvet, örüljön az a diák, hogy egyáltalán hozzájut.
Ami az értékrendbe való belenyúlást illeti, az kétségkívül a legkényesebb, különösen, hogy a Veres András–Szegedy Maszák Mihály és társaik, valamint Madocsai László által tíz éve összállított gimnazista-szöveggyűjtemények – hogy a tankönyvről ne is beszéljünk – nagyon is megelőzték a korukat. Nehéz ezekkel szemben ellen-szöveggyűjteményeket állítani. Ami viszont az értelmezést és a vonzóvá tételt illeti, itt már vannak kezdeményezések, ha felemásak is. Néhány hónappal ezelőtt volt alkalmam szólni az Ikon Kiadó Matúra-sorozatáról, amely klasszikus műveket tesz közzé, alapos jegyzetekkel, bő szöveges és képes illusztrációs anyaggal és az elemzést segítő kérdésekkel. Az Édes Anna (és az Anyegin) nagyszerűen sikerült: olvasmányos, áttekinthető, sok apró meglepetéssel és némileg szeszélyes, rendhagyó formában. A sorozat Bánk bánja sokkal szürkébb.
Most még erőteljesebben kell fogalmaznom: a Matúra ötlete zseniális, de további két kötete, Az ember tragédiája (Kerényi Ferenc) és a Rómeó és Júlia (Géher István) – más és más okból – kevéssé vonzó. Persze, hogy érdemes megvenni mindkettőt, nélkülözhetetlenek is ahhoz, hogy a nebuló a mű minden részletével tisztában legyen – de ezeket aligha fogják önfeledten forgatni, lapozgatni. Géher nagyszerű elemző, és elragadó stílusban ír, de úgy hatol előre saját elemzésének érvényesítése érdekében, akár egy TANK, amolyan „rávezető” kérdésekkel irányítva az olvasást. Kerényinek meg nincs túl sok mondandója a szövegről – vagy túl sok van, s ezért nagyon visszafogja magát –: az egyetlen, amire komoly hangsúlyt fektet, az a tárgyi és szómagyarázat. Óriási ziccert hagy ki, amikor nagyvonalúan eltekint a Tragédia jelentős kritikai utóéletétől, izgalmas értelmezéseitől – sikerült porossá varázsolnia a sorozat egyik legtöbbet ígérő kötetét.
Ezeknél tehát sokkal érdekesebb a sorozat, amely középiskolások számára szolgál szöveggyűjteményül. Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium copyrightjával a Holnap Kiadó adja ki azt a sorozatot, amelynek A középkor irodalmából című kötetét megnéztem (1 magyar forintot kap vissza a vevő az új 200 forintosából). Ezek igazi, könyvespolcra való KÖNYVEK, van hozzájuk kislexikon és irodalomjegyzék, feladatok (de csak kevés, és csak alig iskolás), az egyes blokkokat klasszikus irodalom- és művelődéstörténeti szövegek vezetik be. A diákok talán elbírnának több eligazítást is (legfeljebb átugorják) a lelőhelyékről, a hozzáolvasás lehetőségeiről, egyes homályos helyek magyarázatáról, és sajtóhiba is van elég, de a válogatás igen jó (kiegészíteni persze a végtelenségig lehetne).
Ha már elviselhető minőségű új tankönyvek és kézikönyvek csak nem akarnak megszületni, ez lehet a jövő útja. De kizárólag akkor, ha ellenantológiák és ellen-ellen antológiák is lesznek majd, amelyek a diák olvasók kegyeiért versenyeznek – színvonalban, olvasmányosságban, szépségben.
Alig várjuk.
- Kultúra [6]