A VII. kerületen keresztül vezető új közlekedési tengely gondolata közel százéves. Az Andrássy út kiépítését követően nyújtotta be az Erzsébetvárosi Polgári Egylet az újonnan építendő – „konkurens” – sugárút tervét, amelytől a kerület polgársága azt várta, hogy általa a környék visszanyeri korábbi jelentőségét – és a telkek értéke emelkedik. A Madách tér 1930-as felépítése óta a torzó folyamatos kihívást jelent a várostervezők számára, ám a Madách-kapu mögötti zsákutca folytatása komolyan csak a hetvenes–nyolcvanas években merült fel újra, amikor a Belső-Erzsébetvárosban megkezdett háztömb-rehabilitációk napirendre tűzték a környék átfogó „rendezését”.
A jelenlegi Madách sétány-koncepciót a Fővárosi Tanács felkérésére a Tervezésfejlesztési és Technikai Építészeti Intézet tervezőcsoportja készítette Pomsár János építész vezetésével a nyolcvanas évek végén.
Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy mivel a központi rehabilitációs program pénzügyi forrásai kimerültek, a belső városrészek felújítása csak vállalkozási alapon folytatható, tehát úgy, ha telek és ingatlanvagyon részleges értékesítéséből származó nyereséget sikerül valamilyen konstrukció keretében a megmaradó épületek felújítására fordítani. Ez adott új értelmet az útnyitásnak. A Pomsár János készítette terv koncepciója – amely gyalogossétányként kívánja realizálni a régi sugárút-elképzelést – azt feltételezi, hogy mivel a fejlesztendő övezet a Belváros tőszomszédságában fekszik, a befektetőket meg lehet majd győzni arról, hogy ez a terület néhány éven belül a terjeszkedő Belváros szerves része lesz. A területet aluljárórendszer köti majd össze az V. kerületi oldallal, a Madách tér alatt süllyesztett parkolókat építenek. A tervezett sétány a Dob utca és a Király utca között hosszanti irányban áttöri a Rumbach Sebestyén utca és a Csányi utca közötti tömböket, illetve keresztirányú átjáróudvarokat – köztük az építészetileg egyedülálló Gozsdu udvart –, majd a Csányi utcától az épületek udvarain át vezet az Erzsébet körútig. A Gozsdu udvar – amely a sétány kereszttengelye lesz – az első emelet magasságában üvegtetőt kap, földszintjén és a pincékben kétszintes üzletek lesznek. A bontási övezet 90 ingatlant – 61 épületet és 29 üres telket – érint, helyükön 29 új épületet emelnek majd. A területen lévő 4000 lakás közül a project mintegy 1200 lakást érint valamilyen formában. Mintegy 719 lakásból kell elköltözniük a jelenlegi lakóknak: a bontások következtében 459 lakás szűnik meg, a megmaradó épületekben a revitalizáció során a lakásállomány további 260 lakással csökken. A 459 lakást részben a sétány nyomvonalán, részben a Csányi utca és a nagykörút közötti épületekben, illetve a Dob utca „kiegyenesítése” és árkádosítása kapcsán kell lebontani. A bontandó lakások közül 26 szükséglakás, 112 komfort nélküli, 53 félkomfortos, 263 komfortos és 5 összkomfortos lakás. A sétányt 5–8 emeletes beépítés szegélyezi, az új, illetve átépített épületekben bankok, üzletek, hivatalok kapnak majd helyet. Az érintett terület szinte teljes egészében hivatali, üzleti negyed lesz.
A Madách sétány tervezője szerint a project kifejezetten környezet-, városbarát, minimális bontásokkal valósítja meg tulajdonképpeni célját, teszi lehetővé azt, hogy vállalkozói alapon felújítsák a városrészt. Bizonyos értelemben ez igaz is, hiszen az elmúlt évtizedek valamennyi alternatív Madách sétány-terve, illetve befektetői ajánlata jóval több épület lebontásával számolt.
Az elképzelést ellenző építészek nem elsősorban a bontásokat sokallják, bár szerintük így is túlságosan sok építészeti és kulturális érték megy veszendőbe (a Gozsdu udvar kettévágása, illetve átalakítása mellett lebontanak egy görögkeleti imaházat és egy ortodox kóser mészárszéket). Az ellenzők magát az alapkoncepciót bírálják: úgy vélik, oktalan és szükségtelen dolog a várostörténeti lomtárból elővenni egy olyan elképzelést, amelynek korabeli célja – nagy forgalmú közlekedési tengely nyitása – mára már túlhaladottá vált. Úgy vélik, hogy a beavatkozás brutális, mivel a keresztirányú tömbök, udvarok, utcák hosszanti átvágása olyannyira szervetlen, hogy a project városépítészetileg lényegében az eredeti beépítés teljes tönkretételét jelenti. A sétány megvalósítása képtelen közlekedési helyzetet teremt, hiszen a rendkívül szűk Dob utca és Király utca, valamint a kis áteresztőképességű rávezető utcák nyilvánvalóan nem tudják majd megoldani az új üzleti negyed, illetve az építendő földalatti parkolók megközelítését. A sétány eltüntet egy nagy hagyományokkal bíró, jellegzetes városrészt, nagymérvű lakosságcserét eredményez, és általa zárványszerű city jön létre egy jórészt szegény és idős emberek által lakott kerületben.
1990-ben a VII. kerületi tanács vezetői kieszközölték, hogy a Fővárosi Tanács egyik utolsó ülésén jóváhagyja a tervet. Ezt követően létrehozták a Madách sétány Kft.-t azzal a céllal, hogy az megvalósíthatósági tanulmányokat készítsen, illetve felmérje a lehetséges befektetői érdeklődést.
Az önkormányzati választási kampány időszakában még nem volt nyilvánvaló, hogy a Fővárosi Tanács rendelete jogilag semmire sem kötelezi a megválasztandó kerületi önkormányzatot, ezért a sétány – más-más előjellel – valamennyi párt választási kampányában szerepelt. A SZDSZ a telekspekulációk veszélyére hivatkozva gyanakvó volt, az MDF viszont teljes mellszélességgel felvállalta a projectet. A pártonkívüli Pomsár János felkérésükre indult az MDF-listán kizárólag azzal a céllal, hogy képviselőként előmozdítsa a sétány megvalósítását. A pártok még a választások előtt „társadalmi bizottságot” hoztak létre a sétánnyal kapcsolatos tanácsi döntések „ellenőrzésére”. Így előzetesen ismerték és egyetértőleg tudomásul vették a Madách sétány Kft. szerződését is.
Az új képviselő-testület megválasztását követően azonban gyökeresen megváltoztak a főváros és a kerületek kapcsolatának, illetve a lakásprivatizációval és területfejlesztéssel kapcsolatos döntéshozatalnak a jogi és politikai feltételei: az 1991. évi XXIV. és XXXIII. törvények megteremtették a kerületi önkormányzati szuverenitást, ugyanakkor elenyészett a lakásellátási felelősség korábbi évtizedekben soha nem kodifikált ígérete. A kerületi regionális fejlesztési elképzelések elől elhárultak az akadályok. A Madách sétánnyal kapcsolatos mostani vita a századelő Madách sugárút-vitáinak groteszk felújítása, a jelen városfejlesztői száz év múltán csúfot űznek elődeikből.
Akkor, a századfordulót követő évtizedekben az Erzsébetvárosi Polgári Egylet a terület vélt fejlesztési érdekeit képviselve lobbyzhatott a fővárosi döntéshozóknál az új sugárút megnyitása érdekében. Nem sok sikerrel: a városatyák a város egészére nézve nem találták kívánatosnak a terv megvalósítását.
Ma a kerület döntéshozói dönthetnek a Madách sétány megvalósításáról, ha azt a kerület szempontjából kívánatosnak tartják. A főváros vezetői, esetleg lobbyzhatnak a kerületi döntéshozóknál, ha a kerületi politikusok egyik-másik döntését a város egészére nézve nem találják kívánatosnak. A jelek szerint azonban nem sok sikerrel…
Az erzsébetvárosi képviselő-testület vitáiban valóban nem lelni nyomát a Madách sétány mellett és ellen felhozott szakmai érveknek, de ennek az az oka, hogy az önkormányzatokkal kapcsolatos törvények megszületését követően lényegileg változott meg a fejlesztés megvalósításának politikai tartalma. A korábbi évtizedek lakásgazdálkodási csődtömegének menedzselése szükségképpen késztette arra a kerületi önkormányzatot, hogy regionális politikát folytasson. A nagyszabású városrevitalizációs programoknak már nem egyszerűen csak a fejlesztendő terület értéknövekedése, illetve az épületek vállalkozói alapon történő felújítása a célja. Ha a kerület vezetésének a városrész fejlesztési lehetőségeit más kerületek rovására sikerül kihasználnia, az egyben sajátos menekülési stratégiát is jelent. A kerületnek ezáltal sikerülhet megszabadulnia „problémái” egy részétől, azaz lakosságának azt a részét, amely nem képes állni a lakhatás növekvő költségeit, kiszoríthatja a bérlakásszektorból, illetve a kerületből. Két dologban többé-kevésbé valamennyi képviselő egyetért: a kerület rendkívül zsúfolt, az itt élő lakosság számát csökkenteni kell, és „javítani kell a lakosság szociális összetételét”. A Pomsár János Madách sétány-koncepciójával szemben megfogalmazott szakmai érvek elveszítették kritikai élüket. Lehet, hogy a sétány nagymérvű lakosságcserét eredményez, lehet, hogy tönkretesz egy hagyományos városrészt, lehet, hogy megváltoztatja a környék funkcióját, de éppen ez a cél. Lehet, hogy a sétány zárványszerű képződmény lesz Belső-Erzsébetvárosban, de arra kell törekedni, hogy tágabb környezetében is hasonló folyamatok induljanak el. Miközben a testületen belül ádáz viták kezdődtek a lakásprivatizáció feltételeiről, a képviselők többségében kialakult az a vélemény, hogy Erzsébetváros számára a Madách sétány kínálja a felemelkedés egyetlen lehetőségét.
1991 őszén kiéleződtek a lakásprivatizáció körüli viták. Az SZDSZ-frakció egyik része, valamint a Fidesz és az MDF képviselői úgy vélekedtek, hogy nem szabad folytatni a lakások eladását a korábbi feltételek szerint. Az SZDSZ-frakció másik része, valamint a szocialista, szociáldemokrata és kisgazda képviselők úgy gondolták, hogy az önkormányzatnak sem feladata, sem képessége, hogy ilyen mérvű lakásvagyont birtokoljon és kezeljen. A testületnek nincsenek és a jövőben sem lesznek forrásai a felújításra. A korábbi feltételek szerint tehát minél gyorsabban el kell adni a lakásokat azoknak a bérlőknek, akik fenntartják vételi szándékukat. Koncepcionálisan a Madách sétány a privatizációt támogató oldal elképzeléseibe illeszkedett. Képviselői szerint Erzsébetváros egyetlen esélye, ha kihasználja kedvező fekvéséből adódó lehetőségét: a kerületet a Belváros szerves részévé kell tenni, csökkenteni kell a rendkívüli zsúfoltságot, a kerület lakosságának pedig részben ki kell cserélődnie. Nézetük szerint mind a lakásprivatizáció, mind a Madách sétány a dzsentrifikációs folyamat előfeltétele, illetve eszköze, ám az értéknövekedés azoknak is érdeke, akik ki fognak szorulni a kerületből. A megnövekedett csereértéket kihasználva külső olcsóbb kerületekben tisztes lakáshoz juthatnak.
A helyzet kulcsa a sétány megépítésében erősen érdekelt hattagú MDF-frakció kezében volt. A privatizációt ellenző SZDSZ-es és fideszes képviselőknek nemcsak azt kellett belátniuk, hogy a Madách sétánnyal kapcsolatos ellenérzéseikkel kisebbségben vannak. Az is nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a lakáseladások kérdésében, illetve a személyi vitákban csak akkor számíthatnak az MDF-frakció támogatására, ha nem indítanak offenzívát a Madách sétány ellen. A határozati javaslat sima elfogadását azonban ez önmagában nem magyarázza. 1992 tavaszán az erzsébetvárosi képviselő-testületben senkinek nem állt érdekében az, hogy komolyan szembeszegüljön a nagyszabású fejlesztési tervvel. A sétánnyal szemben korábban fenntartásaikat hangoztató képviselők is elfogadták azt, hogy ha kerület képtelen megbirkózni a lakásgazdálkodás pénzügyi terheivel és szociális következményeivel, akkor politikailag a funkcióváltással és nagymérvű lakosságcserével járó látványos városfejlesztési programok jelenthetik az egyetlen „kiutat”.
1992 júniusában az önkormányzat elfogadta a project megvalósításának ütemtervét, júliusban pedig megbízást adott a Coopers & Lybrand Vagyonértékelő Kft.-nek arra, hogy készítsen megvalósíthatósági tanulmányt. A pályázatok elbírálása során az önkormányzat arra törekedett, hogy egyetlen befektető vagy befektetésszervező csoport felé se kötelezze el magát olyan formában, amely a tulajdona feletti rendelkezési jog átadásával vagy jelentős korlátozásával járna. Így elvetették a közös gazdasági társaság létrehozására, illetve koncesszió adására vonatkozó elképzeléseket. A Coopers & Lybrand Kft. különféle vizsgálatokat készített az ingatlanvagyonról, a lakásállományról, a terület kereskedelmi és idegenforgalmi vonzáskörzetéről, illetve megkísérelte meghatározni a terület mai értékét, és megbecsülni a várható felértékelődés mértékét. Az elemzés várhatóan január végén kerül a testület elé, és azt követően dönt az önkormányzat arról, hogy milyen konstrukcióban kezdi el a Madách sétány első ütemének megvalósítását.
- Önkormányzat [6]