Nem kétséges, hogy egy kontinens közepén elterülő ország katonai védelme szempontjából az egyik meghatározó tényező a légtere őrzésének képessége. Különösen igaznak tekinthető ez a megállapítás most, a huszadik század utolsó évtizedében, amikor repülő támadóeszközök sokasága – pilóta vezette harci repülőgép, robotrepülőgép, ballisztikus rakéta állhat – az ország potenciális ellenfeleinek rendelkezésére.
Mikor tekinthető egy ország légvédelme kielégítőnek? Ezt az egyszerűnek látszó kérdést rendkívül nehéz kielégítően megválaszolni.
Nehéz először is azért, mert a légvédelem ma jóval többet jelent a határsértő, támadó repülőeszközök visszafordításánál, illetve megsemmisítésénél. A légvédelem ma összetett feladat, amely leegyszerűsítve a repülő támadóeszközök felderítéséből, időbeni észleléséből, azonosításából, a leküzdésre alkalmas védőfegyverek kiválasztásából, illetve célra vezetéséből s végül a célmegsemmisítésből áll.
Másodszor azért, mert a légvédelem ideális célkitűzése – a technikailag nem kielégítően képzett katonák és a fellegekben járó naiv politikusok vágyálma –, az engedély nélkül átjárhatatlan légi határ, a légi határsértések abszolút biztos megakadályozása az anyagi ráfordítások nagyságától függetlenül megvalósíthatatlan.
(Elég ezzel kapcsolatban csak arra utalni, hogy a volt Szovjetunió légvédelmi rendszere, amely a világ legdrágább rendszere volt, képtelen volt megakadályozni, hogy a német Mathias Rust Moszkvában, a Vörös téren szálljon le. [Ha lett volna atombombája, akár azt is magával vihette volna!] A franciák sem vádolhatók légvédelmük elhanyagolásával, mégsem tudják megakadályozni a kisgépek kalózkodását Párizs légterében.)
Harmadszor pedig azért, mert a nagy lőtávolságú csöves tüzérségi eszközök, a tüzérségi rakéta-sorozatvetők, nem különben a 100 km-ig terjedő hatótávolságú tüzérségi (harcászati) ballisztikus rakéták ellen még a legkorszerűbb légvédelem is tehetetlen.
Reális célkitűzések
Éppen ezért bizonyos dolgokat eleve ki lehet zárni a légvédelmi célkitűzések közül. Így például az említett tüzérségi fegyverek elleni védekezés semmiképpen sem szerepelhet a légvédelem feladatai között. A határközeli térségek alacsonyan repülő légi támadóeszközöktől való oltalmazását – az emlékezetes és még máig sem tisztázott 1991. évi barcsi bombázáshoz hasonló események biztonságos kivédését – sem lehet megoldani.
Miközben az irreális célkitűzéseket egyértelműen kerülni kell, légvédelmünk reális célkitűzéseit – figyelembe véve térségünk objektív körülményeit, országunk reális anyagi-technikai lehetőségeit – meg kell határozni.
Feltétlenül légvédelmi célkitűzéseink közé kell tartozzon a határaink körzetében zajló fegyveres konfliktusok eredményeként keletkező légi határsértéstől való elrettentés, illetve ezek megfelelő kezelése (mely utóbbi semmiképpen sem jelentheti a határsértő repülőeszközök gondolkodás nélküli megsemmisítését).
Legfontosabb légvédelmi feladatunknak azonban az országunk ellen irányuló szándékos támadás olyan hatékonysággal való kivédését kell tekinteni, melynek eredményeként még fenntartható az ország működőképessége, védelmi potenciálja, vagyis nem keletkeznek elviselhetetlen, visszafordíthatatlan veszteségek, megmarad a légi csapást feltehetően követő földi agresszió kivédésének lehetősége.
Csakhogy ezen – s más, általam nem említett – légvédelmi feladatok alapján konkrétan megfogalmazható légvédelmi célkitűzéseink a maitól merőben különböző szervezetet és technikai eszköztárat igényelnek.
Alkalmatlan szervezet
Az újonnan megfogalmazandó légvédelmi célkitűzésekhez nyilvánvalóan szükségtelen a korábbi szovjet katonai gondolkodásmód honi légvédelmi koncepciója alapján létező anakronizmusunk, a Magyar Honvédség állományában még ma is haderőnemként megtartott – a rendszerváltást furcsamód túlélt – önálló légvédelem.
E szervezet és haditechnika eszköztára alkalmatlanságát kellőképpen bizonyítják létrehozásának s mintegy három évtizedes működésének körülményei.
A mai értelemben működő „honi” légvédelmünk kialakulása tulajdonképpen az 1950-es, 1960-as évtizedek fordulóján kezdődött. A szervezetet irányító Országos Légvédelmi Parancsnokság ugyan (eltérő megnevezésekkel) már korábban is működött, de ebben az időpontban kezdődött meg a honi légvédelem rakétaegységeinek és rádiótechnikai eszközeinek rendszerbe állítása, és az 1960-as évek elején szerezték be a vadászrepülőgép-parknak ma is gerincét képező MIG–21 típus első példányait.
Az akkor kialakított magyar honi légvédelem a Magyarországon „ideiglenesen” állomásozó szovjet légvédelmi alakulatokkal (rakéta-, repülő- és rádiótechnikai egységekkel) együtt képezte a Varsói Szerződés egyesített légvédelmi rendszerének magyarországi részét, szoros együttműködésben a többi csatlós állam saját és a területükön ugyancsak „ideiglenesen” jelen lévő szovjet légvédelmi csapatokkal.
Ez az egyesített légvédelmi rendszer természetesen a NATO harci repülőgépeitől nyújtott volna oltalmat a két katonai szövetség összecsapása esetén, s hogy milyen eredményességgel, arra a két évvel ezelőtti Öböl-háború tapasztalataiból következtetni lehet.
Természetesen nem kívánom egy kalap alá venni a VSZ egyesített légvédelmi rendszerét az Öböl-háborúban (s azóta is) katasztrofális teljesítményt produkáló iraki légvédelemmel. „Mi lett volna, ha…?” típusú kérdést sem kívánok feltenni. Szerencsére ennek a hihetetlenül túlméretezett, túlbonyolított, az egykori szovjet katonai gondolkodásmód – a mennyiségi szemlélet – alapján kialakított szervezetnek, amely mikroelektronikai, számítástechnikai vonatkozásban jó évtizeddel elmaradt a világszínvonal mögött, végül is soha sem kellett bizonyítania.
Egy azonban biztos: hasonló honi légvédelmi rendszert a NATO szervezetében nem találunk, s ez véleményem szerint elsősorban azzal magyarázható, hogy a hátország légvédelmét ellátó, úgynevezett honi légvédelmét az az ország (katonai szövetség) választja külön a harcoló (elvonuló) szárazföldi erők úgynevezett csapatlégvédelmétől, amelynek támadó szándékai vannak, vagyis katonai koncepciója (a szovjet „hadtudomány” szóhasználatával katonai doktrínája) valójában támadó jellegű – a deklarált védekező jelleggel szemben.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szovjet katonai bürokrácia egyik jellemzője volt a különféle vezető szervek s ezeken belül a vezetési szintek elburjánoztatása. Így a honi légvédelmen kívül egy másik új, a többitől különválasztott haderőnemet is kreáltak, s ezt hadászati rakétacsapatoknak keresztelték el. Ez a túlbonyolított vezetési rendszer, amely az indokoltnál jóval több vezetési szinttel rendelkezik, sajnálatos módon Magyarországon is túlélte a rendszerváltást, s még ma is a Magyar Honvédség egyik meghatározó jellemzője.)
Megváltozott feltételek
Tekintettel arra, hogy a rendszerváltás a külső feltételek teljes módosulása közepette ment (illetve megy) végbe, mindenképpen indokolt az eddiginél jóval alaposabb, egyebek között a légvédelem egészét érintő haderőreform.
1991. június 30-a után a Magyar Honvédség Légvédelme „magára maradt”, hiszen megszűnt irányító-összefogó szerve, másrészt pedig „hézagossá vált”, hiszen kivonták hazánkból a magyar légvédelem tevékenységét kiegészítő szovjet alakulatokat, vagyis mindezek következtében – néhány „aggódó” katonai szakértőnk számtalanszor kifejtett véleménye szerint – a magyar légvédelem a VSZ megszűnése (vagyis teljes függetlenségünk visszanyerése) s a szovjet csapatok eltávozása eredményeként számottevően meggyöngült.
Ebből azonban egy szó sem igaz!
A „magára maradt”, a „hézagossá vált” magyar légvédelem feladatköre – az említett változásokkal – alapjaiban módosult. A NATO megszűnt ellenségünk lenni, s országunkat fenyegető egyetlen reális veszélyként a környezetünkben végbemenő átalakulási folyamatok kiszámíthatatlan eseményeit lehet megjelölni.
Ennek légvédelmi összetevői azonban összevethetetlenül kisebb veszélyeztetést jelentenek annál a NATO léte által gerjesztett (véleményem szerint vélt) fenyegetésnél, melynek alapján a VSZ egyesített légvédelmi rendszerét és magyarországi részét létrehozták. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a NATO jelentette fenyegetés csak egyetlen esetben vált volna valóságossá: akkor, ha a VSZ támadást kezdeményezett volna, háborút robbantott volna ki!)
A szovjet csapatok kivonása, a VSZ megszűnése nyomán ugyan jelentősen csökkent Magyarországon a légvédelem felderítő-rávezető-irányító eszközeinek, továbbá elfogó vadászrepülőgépeinek, légvédelmi rakétáinak állománya, de e csökkenésnél összevethetetlenül nagyobb mértékben mérséklődött az ország légterének katonai veszélyeztetettsége.
Ezen belül különösen drasztikus csökkenést lehetett megfigyelni az országunkat fenyegetni képes (a szomszédaink birtokában lévő) harci repülőgépek választéka, mennyisége, minősége és támadó képessége tekintetében.
A magyar légvédelem relatív erősödéséről azonban mégsem beszélhetünk. Ennek okát az alkalmatlan szervezeten kívül a megváltozott feladatokra nem megfelelő vagy elavult haditechnikai eszköztárban kell keresni.
Vannak olyan eszközeink – például a nagy hatómagasságú és ferde hatótávolságú, helyhez kötött telepítésű légvédelmi rakéták –, amelyek ugyan alkalmasak eredeti feladatuk ellátására, csak éppen ez a feladatuk szűnt meg, mert az általuk megsemmisítendő harci repülőgépek nem fenyegetik a magyar légteret. Ezek további rendszerben tartása semmivel sem indokolható felesleges pénzkidobás.
Vannak olyan eszközeink is, amelyek vagy már beszerzésükkor teljesen alkalmatlanok voltak (például a Krug csapatlégvédelmi rakétarendszer), vagy azóta váltak alkalmatlanná, hatékonyságukhoz képest elviselhetetlenül drágán fenntarthatóvá (például az igen kis mennyiségben meglévő MIG–23 típusú elfogó vadászrepülőgépek). Ezektől mielőbb meg kell szabadulni.
Végül létezik eszközeinknek egy harmadik csoportja, amely – részben változatlanul, de jórészt értelmes és kifizetődő módosításokkal, korszerűsítésekkel – alkalmas vagy alkalmassá tehető az új, megváltozott feladatokra mindaddig, amíg anyagi lehetőségeink nem teszik lehetővé a típusváltást. (Ezek közé sorolhatók a MIG–21 elfogó vadászrepülőgép újabb változatai s a csapatlégvédelem rakétaeszközei.)
Világosan kell azonban látni, hogy légvédelmünk nem túl vigasztaló helyzete mind a szervezet, mind pedig a technikai ellátottság tekintetében – Ausztria kivételével – térségünk összes többi országával megegyezőnek tekinthető. Tulajdonképpen ez is részét képezi a közép- és kelet-európai térséget jellemző erőviszony-kiegyenlítettségnek.
Hogyan tovább?
Nem kétséges, hogy a jelenlegi helyzeten mindenképpen változtatni kell. Semmiképpen sem azért, mert térségünkben fokozódik a háborús veszély, hanem azért, mert a szűkre szabott katonai költségvetésnek értelmetlen fenntartani egy szükségtelenül túlméretezett – túllépcsőzött – vezetési rendszert, célszerűtlen üzemben tartani szükségtelen vagy alkalmatlan technikai eszközök sorát, évről évre „toldozni-foldozni” ezeket, s közben eljátszani, hogy üzemképesek, üzembiztosak, sőt, alkalmasak, miközben nyilvánvaló, hogy vagy már nem azok, vagy sohasem voltak azok!
Légvédelmünk mindenképpen gyökeres reformra szorul, s ezt az átalakítást egy új magyar légvédelmi filozófia megfogalmazásával, az előzőekben említett légvédelmi célkitűzések mielőbbi konkrét összeállításával kellene megkezdeni. Ebben a feladatmegszabó munkában elsődleges kell, hogy legyen az ország kül- és katonapolitikáját alakító parlament, parlamenti pártok, társadalmi szervezetek-intézmények szerepe. De nem zárható ki a nyilvánosság sem, hiszen az adófizető állampolgárnak joga van megtudni, mire számíthat, mire költik a pénzét, s a nyíltság, az őszinteség az ország nemzetközi megítélése szempontjából sem közömbös. Fontosnak tartom ezenkívül a jelszószerű, a „létező szocializmus”-tól átörökölt retorika elkerülését, mert a katonáknak a meghatározott légvédelmi feladatok ellátására szolgáló szervezet és eszköztár megtervezéséhez nem lózungokra, hanem konkrétumokra van szükségük.
Mindenképpen megemlítendő, hogy légvédelmünk reformja semmiképpen sem befolyásolhatja károsan hazánk és környezetének viszonyát, hiszen az új feltételeknek megfelelő, valóban önálló légvédelem még korszerűsített vagy módosított eszköztárral sem fokozhatja egyetlen szomszédunk veszélyérzetét sem.
- Belföld [6]