Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Pilinszkynek ez az „ima” nem tartozik már az első – vagy akár a „második” – korszak költeményei közé. Zártsága épp ízért meglepő, a hagyományos formahűségre gondolok. De hagyjuk ezt, itt most valóban a magamét és csak a magamét akarom elmondani a dologról. Mikor madaraimmal kialakult, sőt tudatosult „az az elemi kapcsolat”, vagy akár visszatekintve is, a földeken zajló, netán megtörténő, bekövetkező mindenkori és folyamatos – végleges – csatavesztésre gondolok. Weöres is az eszembe jut azzal, hogy mit málló kőre nem bízol, formáld meg levegőből. Ám itt a Van Gogh-szerep vállalása, ha nem is középpontian lényeges, tökéletes összhangban van az „általánosabbal”. Hagyjuk ezt is, adódik az analógia – a vers színeinek lázas lobogása, magánya stb. –, maradjunk a magam csatavesztései helyett is a légbeli honfoglalásról mondhatóknál. Elsősorban ahogy madaraink repülni tanultak. Különös, hogy Szpéró első ily napjának java részét feleségemre hagytam, mert már elköteleztem magam egy látogatásra: Veszelszky Béla festőművészéknél. S ha mostanság, netán azóta etc., valamit „lemondok”, ide vagy amoda nemigen járok, itt e hivatkozási alap a földek csatafeladására, arra, hogy „a levegő mellett” döntök: egyszer, egy ily legfontosabb pillanatsort a világi történés javára áldoztam fel. Szpéró repülései, aztán! Ő már négy és fél éve nem él köztünk – hanem a túli „Királyságban” –, de a tárgyak, ajtófélfák stb., melyeket megérintett, ahol időzött (meszet pl. a falból evett eleinte, csontjaihoz), ma is olykor az „övéi”. Avagy Samu! Akinek a nagyobbik szobánkban csak egy félköre volt mindig, aztán hátamon ücsörögve jött melegedni a kályhához, végül a fali fűodújába húzódott be – feleségem barkácsolta neki; mint minimalista szobor, ma is megvan, léc- és leukoplasztképződmény. Vagy Éliás! Szintén társnőm mondta épp tegnap: hát lehet még olyan madár, aki a karunkra fog építkezni füvekből? Majd úti könyveinkre is hordta a gizgazt, e könyveket tizenegy évig nem használtuk, kb. mindketten végig velük maradtunk – azaz Szpéró haláláig. Éliás! És Poszi! Akik mélyrepülésben áthúztak billentyűs hangszerem felett, mikor netán épp „nekik” is játszottam épp. Avagy a kicsit nehézkes, de oly igazságos Csucsu zöldikénk, aki a magasból zúdulva épp basszus-kíséretes bal kezem fejére röppent… Poszi, aki második repülése során tűcsőrével csaknem a szememet verte ki, s akiről azt tudtam mondani ott így: nem hibás, dehogy hibás, a hibás én vagyok; első ily kezdeményeim egyike volt ez az önmegítélésben. Aztán, élete végére, Poszi a sok tojásrakástól megvakult. Másfél évig etettük, már a csatavesztő „föld szintjén”. Vagy Pipi Néni, aki eleve vakon került hozzánk, de egyszer véletlenül kiveszkődött a kalitkájából – melyet társném igen élhető házzá rendezett s tanított be neki, hét és fél évig volt az otthona! –, s akkor oly halálos lassúsággal, derekas pontossággal kapott el a falon valami tereptárgyat.
Egy másik Pilinszky-versből idézhetem ide a közjátékot, a fentebbi témákra, s nyilván „Isten” avagy hasonló végső lény végső döntéshozatalának pillanatára, és az Ő haláluk utánra: „Egyedül vagyok, mire megjössz / az egyetlen élő leszek, / csak tollpihék az üres ólban, / csak csillagok az ég helyett.”
Vagy: „Az lesz a tökéletes béke. / Még szívemet se hallani, / mindenfelől a némaságnak / extatikus torlaszai.”
A csatavesztéshez a „földeken” visszakerültem, mikor egy éjszaka Szpéró a tenyeremben, erős, többórás urémiás görcssorozat után, halálában összecsukta fehérült szárnyait. Már nem bíztam „levegőbeli honfoglalásában”, csak hogy a földeken talán még… a rúdjain… a kalitkája kavicsaljában… Nem.
Olykor, ha egy-egy évadzáró napon, Németországban valahol, kis városban, melyet végigbolyongtam – mint Jékely „vaskapus” versében „gót piacok ködeit” az apa –, a lovak befutó patadobaja, a magasba szegett nyakak és a repülő sártömbök világa összehozza a levegőt s a földeket nekem így. Falnak támasztom fejemet…
Ötvennegyedik éve élek ugyanott, azaz ugyanitt. Isten régen betakart ezzel, s talán élek is itt, meg nem is élek. Szorgalmasnak vagyok mondható, és természetes, hogy készséges is próbálok lenni. De tulajdonképpen becsapom magam, mert az a meggyőződésem, hogy ez már egy kicsit hazugság; megoldanom az összetettségeket – épp e „rég betakartság” evidencializmusában – az lehetne, ha semmi „gyarlásra” nem lenne módom. Csak még túl sokakat hagynék itt, akiknek jobb, ha akkor mégis valahogy megvagyok. Mégis, ezt sajnos el kellett mondanom. Bár meghalni, láttam, nem egyszerű. Fulladásos halál, írja Szabó Lőrinc. Meg hát láttam: anyámat… Szpérót… Samut… és a többi. Hát inkább az van velünk, hogy Isten betakart minket régen, és mi – olykor belefeledkezve egészen köznapi dolgokba, néha még az évadzáró patadobajba is, elüldögélve egy katedrális tövén, ahol valakit eltolnak tolókocsiban és kölcsönös az integetés, vagy a madarak odajönnek morzsáinkra –, igen, és mi…
Hát nem is tudom. Már éppígy nem „tudom”, mi az a „mi”, ki az az én. Ennyit okvetlenül muszáj már nem tudnom.
Összes egyéb – kényszerű vagy „egészséges” – igyekezetem hamis lenne, ha nem jönne ez így, egy épp-búcsú-hajnalon, mikor ezt írom, ha nem jönne ez így, a betakartság kései honfoglalásából. (L. Pilinszkyt másutt, arról, hogy „kit már elítélt, de fölmentett később az ég”. Ennyi az ilyen csatavesztés, az ilyen honlelés.)
- Kultúra [5]