Amit a mai SZDSZ tud, azt a magyar politika javarészt nélküle is tudja. Talán van egy-két részkérdés és részterület, ahol az SZDSZ jelenlétének még van némi jótékony hatása, de összességében az SZDSZ hozadéka csekély. A múlthoz és a jövőhöz képest is. A rendszerváltásban, a demokratikus Magyarország intézményeinek és szellemének kialakításában betöltött szerepéhez képest is, és azokhoz a nagy gondokhoz képest is, melyek kezelésétől függ ország-világ jövője. Ha a mai SZDSZ eltűnne, kár lenne érte ugyan, de nem nagy kár. Nagyobb kár, hogy nem létezik az a párt, amelynek helyét a mai SZDSZ elfoglalja. Hamarosan el kell dőlnie, hogy át tud-e alakulni a mai SZDSZ ezzé a hiányzó párttá, vagy elenyészik. Erre a kérdésre Fodor Gábor választása önmagában még nem jelentene pozitív választ, de Kóka János választása már önmagában is negatív választ jelentene.
Az a párt hiányzik, amely az (egyének és közösségek szabadságának kibontakozását szolgáló) liberális kapitalizmus jövőjét tevékenyen félti. Csak olyan pártok vannak, amelyek nem féltik. Vagy azért, mert nem vetnek számot komolyan a következő évtizedek globális kihívásaival; vagy azért, mert a liberális kapitalizmust alkalmatlannak tartják rá, hogy e kihívásokra válaszoljon. Nincs hiány azokból, akik a rendszer rombolásán dolgoznak, azokból sincs, akik állagának őrzésével és javítgatásával foglalkoznak, e két kör valamelyest keveredik is, csak a rendszer távlatai és távlati esélyei estek ki a politikai professzió érdeklődési köréből.
Élünk egy bolygón, ahol az élet föltételei nagyon gyorsan romlanak, sok és egyre több élőlény számára már meg is szűntek; egyelőre fogalmunk sincs, hogy unokáink honnan veszik majd életükhöz az energiát, az iható vizet és a belélegezhető levegőt, miután a liberális kapitalizmus mintaadó társadalmainak életgyakorlata kiszámíthatóan és bizonyíthatóan fönntarthatatlan; a világ mintakövető maradéka e fönntarthatatlan és túlélhetetlen fejlődés mintáját követi, mintatagadó maradéka pedig alapvetően és globálisan fenyegeti a mintaadók biztonságát és szabadságát. A mintaadók részesedése a világ népességéből rohamosan csökken; az emberiség rohamosan növekvő többségét pedig egy közlekedési és kommunikációs szempontból rohamosan szűkülő világban egyre erősebben taszítják felénk lakóhelyük gazdasági és politikai viszonyai, melyek rémesebbek minden rémálomnál, melyet európai fantáziánk álmodni képes.
Minderről minden érdeklődő polgár mindennap hallhat és olvashat, mindez része mindennapi tudásunknak, de a magyar politikai élet fő erőinek egyszerűen nincs viszonyuk ehhez a tudáshoz. Életünk következő évtizedeinek élet-halál kérdései iránt érdemi érdeklődést jóformán csak a marginális rendszertagadók mutatnak.
A demokratikus ellenzék is a marginális rendszertagadók kisebbsége volt. Egy másik rendszerben. Az különböztette meg a többségtől, hogy nem ragadt bele a rendszeren belüli kérdésekbe és lehetőségekbe, hanem magának a rendszernek a sorsával foglalkozott. Annak fönntarthatóságát mérlegelte, és fönntarthatatlanságát remélte. Ettől a reménytől vélte úgy, hogy azok a legéletszerűbb és életgyakorlatunk szempontjából legfontosabb kérdések, amelyeket a nagy többség életszerűtlennek, időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak ítélt. Nem a többségnek lett igaza.
A többségnek most sem lesz igaza. De aki azt akarja remélni, hogy a liberális kapitalizmust tagadó marginális kisebbségnek sem lesz, annak nem lehet fontosabb dolga, mint hogy keresse és képviselje a válaszokat a nagy globális kihívásokra a rendszeren belül, és ezeket próbálja betolni a közfigyelembe. Ez az idő múlásával, a gondok növekedésével és közeledésével persze egyre könnyebb lesz, de a késlekedés következményei halmozódnak, a kényszerek szaporodnak, a mozgástér szűkül.
Lesz-e a liberális kapitalizmusnak olyan formája, mely 1. képes a földi életfeltételek fönnmaradásához szükséges mértékben korlátozni, illetve módosítani a gazdaságot és a fogyasztást; 2. képes megsokszorozni a globalizálódó társadalmak integráló erejét úgy, ahogy azt a népek, kultúrák, szokások és életmódok összetorlódása az összeszűkülő világban megkövetelné; 3. képes elfogadható kompromisszumokkal egyeztetni az önvédelem és a szabadság szempontjait?
Amennyire logikusnak, annyira természetellenesnek is tűnik, hogy az SZDSZ a liberális kapitalizmus fenntartható formáját kereső párt legyen. Ami logikus, az elvileg helyes, és ami elvileg helyes, az gyakorlatilag biztosan nem az – ez a zsigeri nihilizmus uralja a magyar politikai közfelfogást.
„Normális” párt tudja, hogy a „normális” polgár nem lát az orránál túl, és ehhez a tudomásához igazítja üzeneteit. „Normális” párt számára juttatások vagy terhelések néhány százalékos változása ezerszer annyi szót érdemel, mint például a globális fölmelegedés. „Normális” politikus ettől még persze tisztában van vele, hogy a választópolgár életének hátra lévő évtizedeit sokkal nagyobb mértékben határozza meg a globális fölmelegedés, mint jövedelmének néhány százalékos mostani változása, de ennek a tudásának nem tulajdonít jelentőséget. „Normális” politikus tudomásul veszi, hogy a politikai gyakorlatiasságnak nincs köze az élet gyakorlatához. A problémák hierarchiáját a politikában az itt és most határozza meg, azok nagyságrendje és objektív súlya érdektelen.
Nem az a politikus rugaszkodik el a valóságtól, amelyik elrugaszkodik a valóságtól, hanem éppen az, amelyik nem. Amelyiknek fontosabb a valóság, mint a hatás.
Az SZDSZ-t az a tévhit vezérli több mint egy évtizede, hogy vagy „normális” párt lesz, vagy elsüllyed a jelentéktelenségben és a népszerűtlenségben. Ebben a tévhitben, „normális” pártként fog elsüllyedni a jelentéktelenségben és a népszerűtlenségben, ha át nem alakul „normális” pártból normatörővé.
Erre most talán jobb esély van, mint eddig. Az esély azért jobb, amiért az utolsó. Az önkormányzati választásokon az SZDSZ úgyszólván minden vesztenivalóját elvesztette már, s amit még nem – a fővárosi főpolgármesterséget –, azt is utoljára tarthatta meg Demszkyvel és demszkyül.
„Normális” pártokból túlkínálat van, normatörő pártokból hiány. A „normális” politikai elit pedig már olyan mélyen és egyetemlegesen népszerűtlen, hogy hovatovább nem is éri meg „normálisnak” lenni.
Kétségkívül: nem érzékelünk pártot kereső tömegigényt arra az univerzalisztikus megközelítésre, amit az SZDSZ-nek ajánlunk. Arra tehát, hogy a szempontok hierarchiáját az egész és a holnap érdekei határozzák meg. Túl sokan bíznak hallgatólagosan abban a lehetőségben, hogy a fejlett világot velünk együtt el lehet szigetelni, a bolygó maradékát pedig sorsára lehet hagyni; és túl kevesen bíznak abban, hogy létezhet politikai szervezet, melynek érdemes hosszabb távú megfontolások szerint hosszabb távra hitelt adni. A szkepszis erősíti a miópiát.
De az SZDSZ-nek nem is muszáj keresleti pártnak lennie. Nyugodtan kivonulhat a rövid távú, érdekalapú keresletre épülő politikai piacról, nyugodtan lehet korát megelőző kínálati párt. Egyrészt azért, mert néhány év múlva már úgyis megkerülhetetlen lesz, ami most még a jövő kontójára és súlyos kamattal kerülgethető, másrészt pedig az SZDSZ-nek nem a többséghez, hanem az öt százalékhoz kell mérnie a lehetőségeit. Ahhoz képest pedig a domináns állampolgári fölfogással és szavazói magatartással szemben álló, azzal akár erős indulatokat keltve is ütköző, kisebbségi fölfogással is sokat lehet nyerni. Ehhez csak az kell, hogy a pártot ne érdekelje, mennyire állnak távol tőle azok, akik úgysem állnak elég közel hozzá ahhoz, hogy rá szavazzanak.
Ehhez a fölszabadító és termékeny érdektelenséghez persze még az is kell, hogy az SZDSZ ne akarjon a domináns választói magatartásra építő „normális” pártok hasonszőrű, velük egylényegű, kellemes és békés koalíciós partnere lenni, mert akkor magának is „normálissá” kell válnia, holott az neki, mint láttuk, nem jó. Amíg a domináns állampolgári magatartás és vele együtt az erre építő pártok meg nem változnak, az SZDSZ csak eltérő természetű felek konfliktusos koalíciójára lesz alkalmas. De ez egyáltalán nem baj.
A „normális” pártok közül kiváló, normatörő pártnak nyilván csak akkor van esélye, ha hitelességi többlettel rendelkezik. Ha politikusai normatörő szigorúsággal ragaszkodnak a normatörően szigorú normákhoz a korrupciós lehetőségek elkerülésében.
Az univerzális problémákból, értékekből és érdekekből való kiindulás természetesen semmiféle tematikai lehatárolást nem jelent. Egy ilyen pártnak nagyon is markáns véleményt kell formálnia mindenről, ami „itt és most” ügy, a különbség csak annyi, hogy a kiindulópontja túl van az itten és a moston.
Elég alacsonyról kellene az SZDSZ-nek fölmásznia ehhez a kiindulóponthoz. Bármelyiket nézzük a három pont közül, amit föntebb soroltunk. („Lesz-e a liberális kapitalizmusnak olyan formája, mely 1. képes a földi életfeltételek fönnmaradásához szükséges mértékben korlátozni, illetve módosítani a gazdaságot és a fogyasztást; 2. képes megsokszorozni a globalizálódó társadalmak integráló erejét úgy, hogy azt a népek, kultúrák, szokások és életmódok összetorlódása az összeszűkülő világban megköveteli; 3. képes elfogadható kompromisszumokkal egyeztetni az önvédelem és a szabadság szempontjait?”)
1. Abban a pártban, amiről beszélünk, a környezet, a természet védelme magától értetődően meghatározó jelentőségű. A mai SZDSZ-ben éppen ellenkezőleg. A környezetvédelmi tárca púp a párt vezetőinek a hátán, azokra sózzák rá, akikkel nincsenek terveik.
2. Az a párt, amiről beszélünk, határozottan antinacionalista és nemzetállam-ellenes. Abból indul ki, hogy a globalizált világban még kevésbé lehet bizonyos területeket bizonyos népek, kultúrák, felekezetek stb. számára fenntartani, mint eddig, a népek, kultúrák, felekezetek, életmódok elkeveredésének mértéke gyorsan és megállíthatatlanul nő, nem lehet a nyomor világát a jólét világától elszigetelni. Nemzetek és országok szempontjait hosszabb távon nem lehet és rövid távon sem helyes egyetemes szempontok és érdekek rovására érvényesíteni.
Magyarországnak a globális integrációban, a magyarországi középosztálynak a magyarországi integrációban „nettó befizetőnek” (erőfeszítőnek és antiprotekcionistának) kell lennie. A magyarországi középosztály nem hazudhatja ki magát ebből a kettős kötelezettségből képzelt nyomorára és „megélhetési válságára” hivatkozva.
Egy ilyen párt nem lapít, amikor „áttelepítési” tervezeteket „lepleznek le”, hanem levonja a leleplezésből a hazugságot, és kiáll amellett, hogy Magyarországnak föl kell készülnie messziről érkező emberek tömeges befogadására és a társadalomba való beépítésére.
Egy ilyen párt nem tűri némán, hogy koalíciós partnere föladja még azt a keveset is, amit a minisztere nagy nehézségek árán az iskolai szegregáció elleni harcában elért – abban az iskolarendszerben, amelyben a szegregáció mértéke kiugróan magas, s amelynek integrációs képessége kivételesen rossz. Az SZDSZ egészen közönyössé vált az iskola, a társadalmi integráció alapintézménye iránt, amióta nem ő adja a minisztert.
Egy ilyen párt nem hallgatja némán a középosztály mértéktelenül eltúlzott megélhetési sirámait, s az ő preferálásukat követelő, Dávid Ibolya vezényelte egyesített pártkórust, hanem szembezeng, és a valóban szegények és a valóságos szegénységtől valóságosan fenyegetettek védelmét és integrálását célzó, a gondokhoz mérhető méretű programokat követel.
3. Annál nagyobb esély van rá, hogy a globális terrorizmus igazán nagy kockázataival szemben szükségessé váló emberjogi kompromisszumok megálljanak a szűken értelmezett szükségesség határán, minél inkább sikerül kiélesíteni a jogaink és szabadságaink szűkítésével szembeni érzékenységet.
Ez a feladat kétségtelenül az SZDSZ-hez passzolna leginkább, de a mai SZDSZ erre a legkevésbé sem alkalmas. A terror kockázatával szemben a Kossuth téri tüntetők és a traktorok kockázata nulla. Orbán tüntető hívei Bin Laden tömeggyilkos híveihez képest meglehetősen ártalmatlanok. Ha az SZDSZ vezetőinek az esetleges kellemetlenségek is elegendők ahhoz, hogy cinkosok, sőt kezdeményezők legyenek az alkotmányellenes jogszűkítésben, ha a fegyvertelen tüntetők elleni rendőri brutalitás megítélésében is az elnéző jóváhagyásra hajlanak, ha egy ócska, alpári kampányfogás elég nekik ahhoz, hogy koruk szerint közösülésre jogosult polgároktól elvitassák azt a jogot, hogy eme tevékenységüket saját céljaikra megörökítsék, akkor mit várhatunk tőlük komolyabb helyzetekben?
Mindezeken túl rengeteg fontos dolog van persze, amit egy „normális” MSZP és egy normatörő SZDSZ közösen meg tud tenni, meg is kell, hogy tegyenek. Hatalmas irracionális rendszereket kell racionalizálni, az országot megint egyszer ki kell menteni az adósságcsapdából, érvényesíteni kell a teljesítményelvet a közszférában, el kell vezetgetni a fejlesztési forrásokat oda, ahová érdemes, stb. Az ország jövője szempontjából ezek nem kevésbé fontos ügyek, mint amelyekről beszéltünk, csak az SZDSZ elnökválasztása és átlényegülése szempontjából érdektelenek, mert ezek tekintetében nincs különbség az elnökjelöltek között, és nincs is szükség átlényegülésre.
Meg kell állapítanunk, hogy egyik elnökjelölt sem ígérte azt az átlényegülést, amiről ez a cikk szól. Nem tudjuk, hogy Fodor Gáborral meddig menne el a párt ennek az átlényegülésnek az útján. Nem tudjuk, hogy mennyire alkalmas ő egy párt jellegű szervezet vezetésére, mennyire tudja kiegészíteni magát „csinálós” vezetőtársakkal. De azt tudjuk, hogy közel húszéves politikai tevékenysége során az emberi jogok, a szabadságjogok tekintetében, a társadalmi integráció ügyében meglehetősen érzékenynek és aktívnak mutatkozott, következetesen ragaszkodott azokhoz a politikai és közéleti normákhoz, amelyek egy politikus hitelességét garantálják.
Kóka Jánostól viszont nem várhatunk semmit. Nincs sem a múltjában, sem a jelenbéli megnyilvánulásaiban semmi, ami kiemelné őt a „normális” politikusok, a „szokott pimaszok” sorából. Az SZDSZ lesüllyedésének mértékét mutató fent sorolt esetekben – Fodor Gáborral ellentétben – egyszer sem szólalt föl a jogállami normák védelmében. Az SZDSZ lesüllyedésének és az országot válságba buktató koalíciós kormányzás éveiben Fodor Gábor a pártján belül ellenzékben volt, és azt a kritikát képviselte, amit az idő súlyosan igazolt. Kóka János meg 2004-ig nem volt sehol, azután meg Gyurcsány oldalán a kormányban. Most pedig azok állnak mögötte, akik a párt lesüllyedéséért, a válságba vezető kormányzásért felelősek, és azt a terméketlen, fásult „normalitást” képviselik, amelyből a pártnak ki kellene szakadnia.
- Folyamatos jelen [6]