A Budapest–Gödöllő HÉV-vonal mentén fekvő községek egyesítése nem csupán a hetvenes évtized centralizációs hullámának következménye volt. Az egyesített, akkor tizenötezer lelkes nagyközség voltaképpen a Budapest és Kistarcsa között felépült kórháznak köszönheti létét. A Pest Megyei Tanács vezetői a megyei célcsoportos beruházásként megvalósított létesítményt „a megye egyik egészségügyi központjává” kívánták fejleszteni, ezért volt szükség arra, hogy a kórház és a hozzá tartozó lakótelep mellett olyan „új” települést kreáljanak, amely előtt – a korabeli eufórikus hangvételű újságcikkek beszámolói szerint – „soha nem látott távlatok, nevezetesen a városias fejlődés lehetősége nyílik meg”. Az egyesítésnek egyik községben sem örültek, ám az ellenérzések nem voltak egyneműek: Kistarcsa lakosai úgy érezték, hogy voltaképpen a kórház kolonizálta falujukat, a kerepesiek viszont azt gondolták, hogy Kistarcsa fejlesztési érdekeinek estek áldozatául. A „szeparatista” kerepesi képviselők szerint az elmúlt 14 év igazolta a korábbi félelmeket. Kerepes valamennyi középületét elveszítette: a volt tanácsházából orvosi rendelő lett, később a Gamesz-iroda kapott itt helyet, majd a tanács az épületet fillérekért eladta az Ergonett Vállalatnak. A vállalat mindössze hatszázezer forintos felújítást követően milliókért kívánja eladni tulajdonát. A régi jegyzőházát a váci Kiskereskedelmi Vállalat szerezte meg ingyen, és üzletet alakított ki benne. A volt magtár épületében az Autó Eldorádó szalont találjuk, a filmszínház a tsz tulajdonába került. A kerepesiek szerint eközben Kistarcsa dinamikusan fejlődött – többek között kerepesi középületek értékesítéséből befolyt összegből. Uszodát építettek, csatornáztak, aszfaltozták az utcákat. Kerepesen mindössze egy tornaterem nélküli általános iskola van (Szilasligeten pedig csak egy alsó tagozatos iskola). Kistarcsán két általános iskolába, illetve egy szakközépiskolába és gimnáziumba járhatnak a tanulók – többek között Kerepesről is.
Az önkormányzó polgármester
Bár az egykori kényszerházasságra egyik községrészben sem gondolnak vissza szívesen, a válóper lehetőségét az önkormányzati választások idején egyik jelölt sem vetette fel. A kerepesiek is legfeljebb az arányos forrásmegosztást, illetve az elmaradott községrészek fokozottabb támogatását szerették volna elérni.
A helyhatósági választások azonban előrevetítették a későbbi események árnyékát. A képviselők alapvetően kétféle elv szerint nyerték mandátumaikat. Egy részük pártlistákon jutott be a testületbe, más részük területi elv szerint: a három községrészben választási listaként önkormányzati körök alakultak. A kistarcsai részről jórészt „pártpolitikusok” jutottak be, Kerepesről és Szilasligetről kizárólag az önkormányzati körökhöz tartozók. A „pártpolitikusok” (három SZDSZ-es, két MDF-es, két fideszes és két kereszténydemokrata képviselő – de ki emlékszik ma már pontosan a pártokra…) azonnal „nagykoalíciót” alkottak. A „szakadárok” megítélése szerint ezzel valójában családi jellegű hatalmi centrum jött létre, mivel a 10:9 arányban megválasztott Rapavi József polgármesternek három közvetlen rokona van a 19 tagú képviselő-testületben, és politikáját – ellenfelei szerint – nem kis részben a család kárpótlási érdekei határozzák meg.
Az önkormányzat megalakulását követően azonnal világossá vált, hogy a kerepestarcsai helyi politikai küzdelmek középpontjába alapvetően a két településrész fejlesztési érdekellentéte, illetve a forrásmegosztás kerül. Az önkormányzat két táborra szakadt, Kerepes és Szilasliget hét képviselője szembekerült a polgármestert támogató tizenegy kistarcsai képviselővel. A politikai küzdelmek néhány hónap alatt szükségképpen eljutottak az elszakadási törekvések megfogalmazásáig.
A polgármester elsődleges feladatának azt tartotta, hogy törlessze a község 60 millió Ft adósságát, és jelentős, 40-30 százalékos bérfejlesztést valósítson meg. Ennek érdekében, illetve erre hivatkozva szigorú pénzügyi politikát valósított meg, és minden döntési jogkört saját kezébe összpontosított. Megszüntette a Gameszt és a volt tanács költségvetési üzemét, helyette községgondnokságot hozott létre, jelentős létszámleépítéssel. Drasztikusan csökkentette a bölcsődei férőhelyek számát, megvonta a családsegítő központ segélykeretét. Teljesen magához vonta az utalványozási és a munkáltatói jogköröket a hivatal bármilyen kifizetést csak polgármesteri aláírással eszközölhet, beleértve a szociális segélyek kifizetését is. Ő a munkáltatója a községgondnokság valamennyi dolgozójának. A Munkaügyi Minisztérium támogatásával a községben közmunkát szerveztek – kizárólag munkanélküli cigányok számára. Természetesen felettük is a polgármester gyakorolja a munkáltatói jogokat, egy személyben döntve a felvételek, elbocsátások, fegyelmik és bérek ügyében. A polgármester a hivatal munkáját olyan fokon központosította, hogy még a postát is ő felügyeli. Reggel elolvassa a leveleket, és ő szortírozza azokat a különböző osztályok illetékesei között.
A „hetek” (Bók Károly, Csaba László, Pásztor György, Pordán Miklós, Szász Andor, Tímár László, Tóth Lajos) 1991 augusztusában határozták el az elszakadási népszavazás kezdeményezését. A polgármester szerint a „szakadárok” képviselői munkája kizárólag a népszavazás kierőszakolásából áll, politikai tevékenységüket erre a lapra tették fel. A „hetek” lépésüket azzal indokolják, hogy nyilvánvalóvá vált számukra, ez a képviselő-testület nem hajlandó megvalósítani az arányos fejlesztés elvét, és a két településrész közötti különbség tovább nő. A kezdeményezéssel a „hetek” valóban átlépték a Rubicont, megegyezésről, konszenzusról szó sem lehetett többé.
A népszavazási kezdeményezés háttérbe szorította a képviseleti demokrácia rendelkezésre álló eszközeinek kihasználását. A polgármester szerint a „hetek” kizárólag személyes hatalmi ambícióik okán nyúltak ehhez a költséges eszközhöz, miután „a hatályos törvények szerint ma bárki büntetlenül kezdeményezhet népszavazást”. A „hetek” azzal érvelnek, hogy a költségvetési rendeletek által megszabott forrásmegosztás még elfogadható lett volna számukra, ám a polgármester azt egyszerűen nem hajtja végre. A végrehajtás ellenőrzésére pedig semmiféle eszközük nincs.
A „hetek” csoportja az arányos, a testület többsége pedig a lakosságarányos fejlesztés megvalósítását tűzte ki politikai célul. Az elmúlt évtizedben valamennyi beruházás a kistarcsai oldalon indult. Így például Kistarcsán kezdték el a gázvezetékek fektetését is, ami 15 ezer Ft-ba került háztartásonként, de mire a fejlesztés elérte Kerepest, a családoknak már 35-40 ezer Ft-ot kellett fizetniük. A „hetek” úgy vélték, hogy méltányos lenne most a csatornahálózat fejlesztését Kerepesen, illetve Szilasligeten indítani, vagy ha ez nem lehetséges, akkor kapjanak az általuk képviselt polgárok anyagi kedvezményt. A terület képviselői meg is kezdték a szervezést – az általuk méltányosnak tartott, mérsékelt összegű lakossági hozzájárulás alapján. A szervezés sikeres volt – a mérsékelt árat a családok többsége már tűrhetőnek tartotta –, a képviselő-testület többsége azonban hallani sem akart arról, hogy a község egyik részében kevesebbet kelljen fizetni a csatornáért, mint a másikban. Az eredmény az lett, hogy a ciklus végére valamennyi kistarcsai utcát csatornázzák és aszfaltozzák, míg mindez a kerepesi és szilasligeti családok többsége számára elérhetetlen marad.
Eltérően értelmezték az arányos fejlesztés „költségvetési vonzatát” a kerepesi iskolában építendő tornaterem esetében is. A testület jóváhagyta a fejlesztést, pályázatot írt ki, amit a Konstruktőr Kft. nyert meg. Az önkormányzat és a kivitelező már megállapodott az építkezés, illetve a kifizetések ütemezésében, amikor kiderült, hogy az önkormányzat nem rendelkezik a 35 milliós beruházás anyagi fedezetével… Illetve abban az esetben rendelkezik, ha Kerepes és Szilasliget teljes évi beruházási keretét erre költik. (Korábban a „hetek” kardoskodtak amellett, hogy a három községrész beruházási keretét szigorúan különítsék el, nem utolsósorban a legelmaradottabb Szilasliget érdekében.) A polgármester szerint a beruházás elmaradásáért kizárólag a „heteket” terheli a felelősség, mivel ők „hülyítették a szilasiakat az arányos fejlesztéssel”, és emiatt nem lehetetett a szilasi keret terhére tornatermet építeni – Kerepesen. A Konstruktőr Kft. pert indított az önkormányzat ellen, és beruházás megvalósulásának elmaradása címén több mint ötmillió Ft összegű kötbért követel.
Törvénycsend és közhallgatás
Az elmúlt másfél év a válási kampány jegyében telt el Kerepestarcsán; külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a válás sem kevésbé kampányszerű, mint annak idején a községegyesítés volt. Az igazi kérdés az, hogy a képviseleti demokrácia képes-e kezelni egy olyan – a hazai településfejlesztési „politika” elmúlt évtizedeinek ismeretében tipikusnak mondható – konfliktust, mint amilyen a kerepestarcsai. Tény az, hogy alig van olyan rendelkezése az önkormányzati törvénynek, amit az elmúlt két év során meg ne sértettek volna Kerepestarcsán.
A beruházási források elosztása szempontjából döntő jelentőségű költségvetési rendelet elfogadása minősített többséget igényel, így a „hetek” számára elvileg adott a konszenzuskényszer kihasználásának lehetősége. A kerepesi és szilasligeti képviselők azonban – miközben a sokkal drasztikusabb népszavazás fegyveréhez nyúltak – nem éltek ezzel a lehetőséggel, és sorra megszavazták az 1991-es és az 1992-es költségvetést. Elmondásuk szerint azonban a költségvetés végrehajtását képtelenség ellenőrizni, mivel a polgármester megtiltotta a hivatali apparátusnak, hogy a renitens „heteknek” (köztük van a pénzügyi és a településfejlesztési bizottság elnöke is!) bármiféle információt adjanak. A „hetek” nem kapnak jegyzőkönyvmásolatokat, a meghívókon nem jelölik meg az ülések napirendjét, nem kapják meg a vitaanyagokat, ami lehetetlenné teszi a számukra, hogy felkészüljenek az ülésekre. Az egyik szilasi képviselő elmondta, hogy a testület az elmúlt évben megszavazta a szilasligeti gerincvezeték építésének megkezdését, ám a határozatnak később sem a jegyzőkönyvben, sem a határozatok között nem lelte nyomát. A községben két éve nem volt közmeghallgatás. A közpénzek elköltése így de facto ellenőrizetlen, mivel a tényleges ellenérdekű fél képtelen valós kontrollt gyakorolni.
Az első népszavazást követően a „hetek” 16 pontos alkotmányossági panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz. Megemlítették, hogy a választói névjegyzéket „kiegészítették” a szilasi zártkertek és üdülőtelkek tulajdonosaival és régen meghalt polgártársakkal. A névjegyzék nem volt kifüggesztve; a népszavazás nem volt kellő időben kiplakátozva; a kopogtatócédulákat mindössze két nappal a referendum előtt kézbesítették, és azon nem jelölték meg a népszavazás tárgyát; a szavazólap félreérthető volt. A polgármester nyíltan távolmaradásra biztatta az érintetteket. A szavazás napján egy Barkas járta az utcákat, és hangosbeszélőn arra szólította fel a polgárokat, hogy maradjanak otthon, mert „nem kell menni szavazni”. Egyes lakossági csoportokat fenyegetéssel igyekeztek otthon tartani – ne feledjük, minden szociális segély kifizetéséhez a polgármester aláírása szükséges. A közintézmények dolgozóit azzal fenyegették, hogy aki elmegy szavazni, az másnap veheti a munkakönyvét. A polgármester „nem cáfolta” azokat a „híreszteléseket”, hogy válás esetén eltávolítják a kerepesi és szilasi gyerekeket a kistarcsai iskolákból.
A népszavazás – a két községrész szétválásának kísérlete – éppúgy eredménytelen volt, mint ahogyan eredménytelenek maradtak az egységes község-beruházási döntések ellenőrzésére tett kísérletek is. Az elsöprő hatású helyi erőviszonyok formálissá tették az önkormányzatiság kínálta demokratikus érdekegyeztetés lehetőségét. A polgármester az egész településre döntő befolyással bír, teljhatalmát csak a renitens „hetek” zavarják, akiknek ezért minden lépését igyekszik akadályozni. A „hetek” viszont úgy vélték, hogy számukra csak a végső érv, a népszavazás hozhat sikert. Tévedtek, törekvésüket a helyi erőviszonyok szükségképpen kudarcra ítélték. Kerepestarcsán a referendum az önkormányzat működésének negatív lenyomata.
Hivatkozott cikkek
- Önkormányzat [7]