A csádi fővárosnak beszédes neve van: N’Dzsamena – „hagyjanak minket békén!”
A tavalyi esztendő fejleményeit ismerve erre kevés a remény. Novemberben például rendkívüli állapotot kellett kihirdetni Csádban a heteken át tomboló súlyos etnikai villongások miatt, amelyek több mint háromszáz halálos áldozatot követeltek. Az arab és a fekete bőrű szudáni törzsek viszálya hosszú évszázadokra nyúlik vissza e térségben, s az etnikai választóvonalakat nem ismerő vagy olykor tudatosan figyelmen kívül hagyó gyarmati határok miatt gyakran országok közötti konfliktusokat is okoz. Csád és Szudán (ezúttal a dárfúri genocídium átcsapásai miatt kirobbant) ellenségeskedése azonban „csupán” a gyújtópontja annak a vallási, etnikai, politikai és nem utolsósorban gazdasági konfliktustömegnek, amely könnyen regionális háborúvá fajulhat Afrika közepén.
A mohamedán (fél)nomád arab és a többnyire keresztény vagy animista földműves, fekete bőrű népcsoportok harca hosszú évszázadokra nyúlik vissza. A Csád-tó vidékét a Tibeszti-hegységben talált sziklarajzok tanúsága szerint már az i. e. VII–VI. évezredben is emberek lakták, halásztak és földet műveltek a fekete bőrű, a szudáni népek nagy családjához tartozó, animista törzsek. (Szudán mint földrajzi tájegység a Szahara és a guineai partvidék, illetve a Kongói-medence közötti, az Atlanti-óceántól az etiópiai magaslatokig húzódó sávot jelenti.) Az i. sz. VII. századtól kezdve egyre több iszlám hitű nomád vagy félnomád arab törzs szállta meg a Szahara keleti szélétől délre fekvő vidéket, ahol a sovány hozamú termőföldek birtoklásáért több évszázadon át harcoltak az őslakókkal. A megélhetésért vívott küzdelem, a haditechnikában jártasabb betolakodók egyre fokozódó dominanciája s ezzel párosuló hatalmi gőgje, a fekete afrikaiakat porig alázó viselkedése gyűlöletet váltott ki a földműves szudáni törzsekből.
A francia gyarmatosítás gyökeres fordulatot hozott a térség politikai és katonai erőviszonyaiban. Miután a gallok délnyugati irányból, Kongó felől kezdtek terjeszkedni, kultúrájuk is előbb a Csád-tótól délre élő népeket, elsősorban az ókorban fejlett kultúrával rendelkezett szo nép „egyenes ági” leszármazottainak tartott kerebina törzseket, valamint a velük rokon, ugyancsak a mai kongói határ közelében élő sara népet érte el előbb, s itt alakult ki egy szűk, részben keresztény hitre tért, jól képzett elit, mely az ország 1960-ban elnyert függetlenségéig – a francia gyarmatosítók árnyékában – meghatározta a politikai erőviszonyokat, a társadalmi fejlődés irányát.
Csád első elnöke a szudáni sara törzsbeli N’Garta (eredetileg Francois) Tombalhaye, egy protestáns kereskedő fia lett. Ő szakszervezeti vezetőként tűnt fel a politikai életben, s a Csádi Haladó Párt (PPT) élén az alapító francia Gabriel Lisette-et követte, aki 1959-ben lemondott, miután a függetlenség küszöbén felmérte, hogy nem afrikai származásúként aligha látnák őt sokan szívesen Csád elnökeként. Pedig „kívülállóként” már addig is többet tett az arab–néger megbékélésért, mint utódai az azóta eltelt 46 év alatt együttesen.
A protestáns, fekete Tombalhaye kezdettől fogva arra törekedett, hogy a hatalom mindinkább a déliek kezébe kerüljön. Az egyre erősödő fekete diktatúrát és vele a frissen hatalmat kapott tisztviselők arroganciáját azonban nem sokáig tűrték az északi országrészt benépesítő mohamedánok. A legjelentősebb arab törzs, a tubu vezetésével – valamint Algéria és Líbia támogatásával – harcot indítottak a központi kormányzat ellen. Az ekkor már diktátornak minősíthető Tombalhaye a nemzeti büszkeségre hivatkozva igyekezett fenntartani népszerűségét, persze elsősorban déli hívei körében: „eredetiségi” kampányt indított: ősi afrikai szertartásokat állított vissza, átkeresztelte a francia földrajzi neveket (így lett a főváros Fort Lamyból N’Dzsamena), de ez sem segített rajta, 1975-ben katonai puccsal megdöntötték a hatalmát.
Az őt váltó, ugyancsak keresztény Malloum sem ülhetett sokáig az elnöki székben: az iszlám erőket egyesítő, ám frakciókra töredezett Frolinat (Front de Liberátion Nationale du Tchad) Líbia támogatását élvező, Goukouni Oueddei vezette szárnya kiebrudalta őt a hatalomból. Az új vezetőnek nem is annyira a feketéktől, mint saját korábbi harcostársától, a hadügyminiszterré emelt, ám a konzervatív arab országokra és Párizsra támaszkodó, ugyancsak tubu nemzetiségű Hissene Habrétól kellett féltenie hatalmát. Az alig néhány hónapnyi közös kormányzást követően kirobbant „testvérharcot” Moamer el-Kadhafi líbiai vezető igyekezett a maga javára fordítani: az engedelmesebbnek tűnő Oueddei segítségére sietett, cserébe pedig a két ország egyesítését követelte a csádi elnöktől. (Líbia a hetvenes-nyolcvanas években számos kísérletet tett egy nagy arab birodalom kiépítésére. Első lépésként sorban kínálta fel a fúzió lehetőségét Egyiptomnak, Szíriának, Algériának, Tunéziának, de mindegyiktől kosarat kapott.) Meglepetésére Oueddei (is) nemet mondott, sőt követelte a líbiai csapatok kivonását. Tripoli támogatása nélkül azonban a kormánycsapatok már nem tudták megakadályozni, hogy 1982-ben Habré katonái élén bevegye a fővárost. Oueddei ismét líbiai segítséget kért és kapott, ám a sokáig vacilláló francia csapatok megállították az északi országrészből előretörő ellenzéki erőket, ami Csád kettészakadásához vezetett.
Kadhafi akkor már régen szemet vetett a déli határain túl elterülő, úgynevezett Aouzou-sávra, ahol kutatók jelentős ásványkincsvagyont sejtenek. Négy évvel később gyökeres fordulat következett be: Oueddei ismét összerúgta a port Kadhafival, mire a felkelők vezérét katonái faképnél hagyták, s Habréhoz csatlakoztak. Az elnök így létszámban megerősödött seregével, valamint francia és amerikai segítséggel 1987-ben kiűzte a líbiai hadsereget Észak-Csádból. Csakhogy Habré sem sokáig élvezhette az elnöki palota kényelmét. A hadsereg korábbi főparancsnoka, majd az államfő katonai tanácsadója, Idriss Déby 1989-ben még sikertelenül próbálkozott puccsal, ám egy év évvel később Szudánból betörve már diadalt aratott. Habrénak csak az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie. Kamerunban talált menedéket, majd néhány esztendő múltán hazatért, s azóta sem adta fel a harcot a hatalom visszaszerzéséért. Elnöki kinevezésekor (1990. december 4-én) mondott beszédében Déby kifejtette, hogy a kegyetlen diktatúra és a mérhetetlen korrupció indította őt arra, hogy megdöntse Habré uralmát.
A ma 54 éves altábornagy-elnök – akit hazájában gyakorta illetnek a kétes értékű „homok cowboya” titulussal – demokratikus átalakulást, sajtószabadságot, gazdasági fellendülést ígért, ám azóta sem tudott nyugalmat teremteni az országban. Még óriási szerencséjét, a kőolajkincs felfedezését sem tudta politikai tőkévé kovácsolni: államfői bölcsességénél nagyobb volt kapzsisága. Csádot ma is a világ legkorruptabb országai közé sorolják. A fekete aranyból származó pénzáradat megcsapolása miatt még saját törzse, a zagavák vezetői is elfordultak az elnöktől, s jó néhányuk csatlakozott a felkelőkhöz.
A Világbank, mely nagyobbrészt finanszírozza a kameruni kikötőkhöz vezető olajvezeték építését, ellenőrzi ugyan az olajdollárok útját, csakhogy Déby törvényt fogadtatott el a csádi parlamenttel arról, hogy az elnök saját belátása szerint gazdálkodhat e bevételekkel. Tizenhat év alatt kétszer tartottak elnökválasztást, másodszor tavaly. A fegyverek árnyékában természetesen mindkétszer Déby nyerte, mindkétszer „erősen vitatható” körülmények között. Tavaly áprilisban is csak a francia „helyőrség” mentette meg őt a hatalom- s alighanem fővesztéstől, halomra lőve a Parlament lépcsőjéről a külügyminiszter, Laona Gang nevével fémjelzett Egységfront a Változásért (FUC) nevű lázadó szervezet harcosait. A csádi–szudáni határvidéken több jelentős ellenzéki fegyveres szervezet is feni a fogát az elnökre: a FUC-on és az UFDD-n (Egyesült Erők a Demokráciáért és Fejlődésért) kívül a Timan Erdimi – Déby egyik unokaöccse – irányította RAFD. Ezek bármikor összefoghatnak az egykori katonai főparancsnok, Mahamat Nouri vezette felkelőkkel, legalábbis egy puccskísérlet erejéig.
Débynek ráadásul a déli lakosságot sem sikerült megnyernie. A fekete ellenzék szervezete, a Csádi Nemzeti Front (FNT) ugyancsak szemben áll a kormánnyal, s nem kizárt katonai fellépése sem, kivált, ha netán támogatást kapna valamelyik szomszédos országból (Kongóból vagy Kamerunból).
Az időről időre fellángoló, majd elcsituló villongások, puccskísérletek igazi veszélyét a térség és a világ számára az jelenti, hogy a csádi etnikai ellentétek szorosan kapcsolódnak a nyugat-szudáni Észak- és Dél-Dárfúr tartományban 2003 óta tartó népirtáshoz, amelyet a dzsandzsavid néven ismert arab milíciák folytatnak a szudáni hadsereggel karöltve a térség fekete bőrű lakossága ellen. A vérengzéseknek már eddig is háromszázezren (bár a szudáni elnök szerint csupán kilencezren) estek áldozatul, s majdnem ugyanennyien kényszerültek elhagyni otthonukat.
A konfliktus egyrészt a termőföldek használata s az egyre szűkösebb ivóvízforrások körül keletkezett, másrészt azonban az Omár Hasszán el-Basír elnök ellen fellázadt dárfúri Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM), valamint a Szudáni Felszabadítási Szervezet (SLA) letörésére létrehozott arab milíciák őrjöngő tombolásáról van szó. Ennek hátterében pedig az iszlám törzsek és a részben keresztény, részben animista, a kelet-csádi fekete etnikumokkal rokon népcsoportok hagyományos és kölcsönös gyűlölete áll. Az arab milicisták mindenáron ki akarják űzni vagy irtani mindazokat Dárfúrból, akik inkább afrikainak, mint arabnak vallják magukat. Ehhez a khartúmi kormány hadserege is hozzájárul, amikor időnként a lázadók elleni harc ürügyén békés feketék lakta falvakat bombáz. A szudáni államfőt alighanem az is bosszantja, hogy a felkelők vezetői között található Hasszán al-Turabi, a khartúmi rezsim korábbi főideológusa, akivel az elnök még 1998-ban keveredett összetűzésbe. A szudáni kormány által szabadjára engedett muszlim martalócok rendszerint rajtaütésszerűen csapnak le a fekete parasztok falvaira vagy az onnan elűzöttek számára létrehozott menekülttáborokra, de nem kímélik a segélyszállítmányokat sem. A korábban lovakkal, ma már terepjárókkal lerohant településeken szinte felfoghatatlan kegyetlenkedések után irgalmat nem ismerve egytől egyig lemészárolják a falvak lakóit, házaikat felgyújtják. Akiknek még sikerül idejében eliszkolniuk, a szomszédos Csádban keresnek menedéket, ahol ma is több mint kétszázezren tengetik életüket menekülttáborokban, melyek fenntartása súlyosan terheli az amúgy is a világ legszegényebbjei közé tartozó állam költségvetését.
A dzsandzsavidek ellen azonban a határ sem nyújt biztos védelmet. Ráadásul az éhínségtől gyakran szenvedő helyiek, rokonság ide vagy oda, rossz szemmel néznek a jövevényekre, akik a segélyszállítmányokból, ha nem is elegendő, mégis lényegesen több élelemhez, gyógyszerhez, orvosi ellátáshoz jutnak hozzá, mint ők. A különböző nemzetközi segélyszervezetek régóta figyelmeztetnek az immár állandósult humanitárius katasztrófára, nem is beszélve arról, hogy a dzsandzsavidek támadásai miatt gyakran saját aktivistáinak élete is veszélyben forog. Bár el-Basír szerint e szervezetek is csak meggazdagodni akarnak a jótékonykodás leple alatt.
Déby, részben, hogy a belső bajokról elterelje a figyelmet, azzal vádolja Szudánt, hogy területeket kíván elszakítani Csádtól, ezért politikai, sőt katonai támogatásban részesíti a Habré vezette UFDD-t, s pénzeli az arab milíciákat, akik gyakran átlépik a határt. Az áprilisi puccskísérlet után meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat az el-Basír-rezsimmel. Khartúm meg azt állítja, hogy az ellene lázadó JEM embereit N’Dzsamena látja el fegyverekkel, s fűti a lázadókat, hogy követeljék a két dárfúri tartomány autonómiáját. Hasonló ellentét feszül Szudán és déli szomszédja, Uganda között is. A kampalai vezetés szerint Khartúm biztosít támaszpontot és katonai támogatást a kormány ellen harcoló, a magát istenkirállyá nyilvánított John Kony irányítása alatt álló, Az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) nevű szervezetnek. (Az LRA keresztény alapú, de iszlám és természetvallási elemeket is tartalmazó, érdekesen zavaros ideológiát hirdet.) Szudán viszont élesen bírálja Az Amerika-barát Ugandát, amiért az (egyébként éppen az Egyesült Államokban végzett közgazdász) John Garang vezette dél-szudáni felkelőket pénzeli.
„Hab a tortán”, hogy mindeközben el-Basír szudáni elnök szeretné kiebrudalni a hatalomból délnyugati szomszédja, a Közép-afrikai Köztársaság államfőjét, Francois Bozizét, aki három év alatt nem kevesebb, mint tizenegy puccskísérletet úszott meg. Nem is meglepő, hogy elődje, az immár 70 éves lázadó, Ange-Felix Patassé rémuralmát annak idején éppen n’dzsamenai segítséggel döntötte meg a mai elnök. Idriss Déby a tavaly novemberi zendülés során sem hagyta cserben Bozizét: fegyvereket és katonákat küldött védelmére a líbiai és szudáni támogatást élvező rebellis hadakkal szemben. A térség országainak kormányai természetesen kivétel nélkül „vérig sértve” tagadják, hogy bármilyen segítséget is nyújtanának a szomszédos felkelőknek.
E konfliktustömeg feloldására gyűltek össze decemberben Líbiában a házigazda, a Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Egyiptom, Eritrea és Szudán vezetői, de lényeges eredmény nem született. A párhuzamosan zajló addisz-abebai tárgyalásokon hosszas győzködés után Szudán elvileg elfogadta, hogy az Afrikai Unió kis létszámú és gyakorlatilag tehetetlen dárfúri békefenntartóit ENSZ-alakulatokkal egészítsék ki. Khartúm azonban továbbra is vonakodik elfogadni amerikaiak részvételét a kontingensben, neokolonializmust, imperializmust, de leginkább az arab és az iszlám világ elleni összeesküvést emlegetve. A világszervezet talán abban bízik (nevezhetjük ezt hiú ábrándnak vagy önáltatásnak), hogy a kéksisakosok jelenléte legalább valamelyest önmérsékletre bírja a dzsandzsavid banditákat.
Látszólag külön történet a szomáliai polgárháború, amelyben most az etióp csapatok támogatta, mintegy két esztendeje felállított ideiglenes kormányzat áll nyerésre az Iszlám Bíróságok Tanácsának hadaival szemben, miután a kormánykatonák elfoglalták az ország nagy részét, a fővárossal, Mogadishuval és a déli országrész legfontosabb kikötővárosával, Kismayóval együtt. Csakhogy a történet itt aligha ér véget. A déli országrészbe visszavonult muzulmán harcosok megfogadták (s ebben aligha kételkedhet bárki is), hogy nem adják fel a harcot, s ha igaz, amivel „vádolják” őket, hogy szoros kapcsolatban állnak az al-Kaidával, akkor a béke még nagyon sokáig ismeretlen fogalom lesz Szomália lakossága számára.
Ami Afrika szarvát Csáddal összekapcsolja, az – a fekete földrészen egyébként gyakran s olykor kiszámíthatatlanul változó – barátsági, szövetségesi hálózat, amelynek alakulásában fontos szerep jut a „haragosom haragosa a barátom” elvnek. Szudán ellenséges viszonyban áll Csáddal, a javarészt keresztény Etiópiával, az ugyancsak nem iszlám kormányzatú Ugandával és a Közép-afrikai Köztársaság jelenlegi kormányzatával. Ugyanakkor számíthat az Etiópiával rendre ujjat húzó Eritreára, valamint egyes arab országok, elsősorban Jemen politikai támogatására (ami részben abban nyilvánul meg, hogy nem akadályozza meg önkéntesek csatlakozását sem a szudáni, sem a szomáliai iszlám erőkhöz). És akkor ott van még az al-Kaida! Csád sosem feledkezhet meg Líbia – régóta félretett, de aligha elfeledett – birodalmi álmairól, amelynek első célpontja, leggyengébb láncszemként, mindig is N’Dzsamena volt. Déby lekötelezettje az általa hatalomra segített s időről időre megvédett közép-afrikai rezsim, amelynek azonban örökké rettegnie kell attól, hogy Szudán egyszer csak visszasegíti a hatalomba az éppen Bozizé, jelenlegi elnök által „elzavart” Patassét.
A csádi kormányzat számára azonban még mindig a francia csapatok jelenléte számít a legbiztosabb védelemnek, s újabban Washington, amely – tanulva az 1994-es szomáliai kudarcból – közvetve ugyan, de igyekszik megakadályozni az al-Kaida, s általában az iszlám alapú terrorizmus, térhódítását. Az Egyesült Államok – nem is alaptalanul – legfőképpen attól tart, hogy kiépül(t ?) egy sehol sem hivatalos, mégis, szinte az egész világon „alvó ügynökként” jelen lévő muzulmán terroristahálózat, amelynek bármely eleme bármikor aktivizálható, s a helyi társadalmi, politikai viszonyoktól függően robbantásos merényletekkel vagy „szabályos” gerillaháborúval kelt nyugtalanságot a világnak hol ezen, hol azon a pontján, akár egyszerre több helyen is.
Nem véletlen tehát, hogy Washington is békíteni próbál. Egyrészt félti az ExxonMobilnak és a Chevronnak a maláj Petronas céggel közös, 3,7 milliárd dollár értékűre becsült beruházását, melynek nyomán már ma is napi 250 ezer hordónyi fekete arany kerül a felszínre, s ez még csak a kezdet. (Csád adózási hiányosságokra hivatkozva máris távozásra szólította fel a Chevront és a Petronast. Megfigyelők szerint Kína áll a határozat mögött. A látszat kedvéért Déby az olajügyekkel kapcsolatban lévő három miniszterét is leváltotta.) Másrészt az USA árgus szemekkel figyeli Szudánt is, mely máig sem tisztázta magát az al-Kaida támogatójának vádja alól. Párizs pedig – a Le Monde szerint – folytatja régi jó (?) gyarmatpolitikáját: akár elvtelenül is támogatja az érdekeit kiszolgáló afrikai államfőket, ezúttal Idriss Débyt, aki alatt egyre hangosabban recseg-ropog az államfői szék.
Nagyon nehezen képzelhető el, hogy egymásnak keresztül-kasul ellentmondó céljaikat belátható időn belül sikerül békésen egyeztetniük a térség országainak és az érdekelt nagyhatalmaknak. A politikusokat és hadurakat kevéssé hatja meg, hogy Csád népe szeretne végre a busás olajbevételekből egy kicsit jobban élni (hiszen a lakosság négyötödének jövedelme nem éri el a napi egy dollárt). Khartúm tovább dédelgeti Nagy-Szudán nem is oly titkos álmát. Líbia célja elsődlegesen regionális tekintélyének megőrzése és a csádi olaj legalább egy részének megkaparintása. Ez utóbbit Washington is ambicionálja, meg Párizs is, mely ezen túl egykori afrikai gyarmatai felett is tovább kívánna (csend)őrködni. Franciaország szerint legyen Déby bármily korrupt és despota, uralmának egyetlen alternatívája van: a káosz. S ez még igaz is lehet. A Bushkormányzat viszont azt reméli, hogy a csádiak találnak majd Débynél alkalmasabb elnököt maguknak.
Az „olajszag” a távoli Kínát is idevonzotta. A gyors gazdasági növekedés miatt egyre energiaéhesebb Peking a szudáni fekete arany legjelentősebb vásárlója, s e pozíciója megőrzése végett a Biztonsági Tanács állandó tagjaként mindeddig meggátolt minden Szudán elleni ENSZ-szankciót. Kínát – miután a vallás, az etnikai viszonyok, sőt a gyarmati örökség szempontja egyaránt közömbös a számára – a legkevésbé sem zavarja az iszlám (terrorizmus) terjeszkedése, erősödése Közép-Kelet-Afrikában. Legfeljebb akkor lépne, ha az olajszállítmányok veszélybe kerülnének.
Röviden: a történelem mélységeibe visszanyúló etnikai és vallási ellentétek, a gazdasági érdekütközések és a nem ritkán paranoiás vezetők hatalomvágyából fakadó konfliktusok tárgyalásos rendezésére sajnos nincs sok esély. Ha sikerül is megelőzni egy második afrikai világháborút (a nemrég lezárult kongói válságot nevezték a szakértők elsőnek), a polgárháborúk, a határ menti villongások, puccsok igencsak valószínű ismétlődései miatt egyhamar aligha várható nyugalom a fekete földrész szívében.
- Játéktér [6]