Skip to main content

Kifizetetlen számla

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ádám Zoltán
Budai György, 1953-2007

Nincs egy éve, hogy Budai Györgyöt megismertem. Illusztris társaságban, a Beszélő pénzszerző delegá­ció­jának tagjaként kerestem fel a részben általa tulajdonolt étteremhajón. A delegáció tagjait részben ő maga válogatta, tekintettel a régi ismeretségre. Én nem tartoztam a kiválasztottjai közé, nem ismertük egymást, de a koncepció szerint szükség volt egy közgazdászra. – Ez melyik Budai? – kérdeztem a szerkesztőségben, mikor kiderült, hogy nekem is mennem kell. – Az… – mondták a többiek mosolyogva. Mert azt persze én is tudtam, hogy a Tocsik-ügy „SZDSZ-közeli vállalkozó” vádlottját hívták így.

Egyszer elmesélte, hogy azért nem ír fel soha semmit, mert a perben a naptára volt ellene az egyetlen bizonyíték. – Ezt nem fogod megérteni – mondta –, vagyis tulajdonképp miért ne értenéd meg – módosította magát félúton. Kontemplatív alkat volt, két üzleti tárgyalás között Kierkegaard-t olvasott a hajón a tűző napon. A tárgyalások is a fedélzeten folytak: az ember leült, rendelt, és megvárta, míg a házigazda az előző asztalnál végezve odaül mellé. Napsütés, dunai panoráma, lágy hullámverés.

Egy időben hetente jártam hozzá. Nem volt pénzünk, és tudtuk, hogy a Holminak segített. A Beszélővel is volt valamiféle, számomra a ködös laptörténetbe vesző nexusa. Persze ismerte a lapot, de nem volt teljesen világos, hogy mit gondol rólunk. Mindig elmesélte, hogy ki mindenkivel beszélt, de pénzt még sokáig nem láttunk. – Ezek a két szép szemetekért nem fognak benneteket támogatni – magyarázta –, de azért nem kell feladni. Aztán a nyár vége felé egyszer csak került néhány millió a közreműködésével. Jól jött, örültünk neki.

Beszélgetéseink ritkultak – ilyenek a hálátlan szponzoráltak –, időnként telefonon váltottunk néhány szót. Egyszer valamiért reggel hívtam: csodálkozott, hogy tíz előtt zavarom, nem tudva, hogy akkor teniszpartija van. Mondtam, hogy bocs, hívlak később. – Most már mindegy – válaszolta –, lejöttem a pályáról.

Atipikus milliárdos volt, élvezte a befolyását, de nem csinált belőle különösebb faksznit. – Néhány millió mindig van nálam, olyan nincs, hogy nincsen. Ha odajössz hozzám, hogy most azonnal pénz kell a lapnak, pár százezret bármikor adok, csak hogy megszabaduljak tőletek – mondta mosolyogva, teljesen komolyan.

Az SZDSZ-ben mindenkit ismert, mindenkihez személyes viszonya volt. Többségükről szemrehányóan beszélt: úgy érezte, hogy cserbenhagyták, amikor bajban volt. De maradt a liberális belvilág közelében, mecenatúrájával demonstrálva az integritását azok felé, akikre haragudott.

Beszélgetéseink végén rituálisan megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom az elfogyasztott kávéért. – Ne aggódj, ennyi hitelem még van az üzletvezetőnél – felelte nevetve.

Sok kávéval maradunk az adósai.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon