Nyomtatóbarát változat

Az Élet és Irodalom 2004. június 4-én mutatta be Kis János A politika mint erkölcsi probléma című könyvét. Huoranszki Ferenc* bevezető előadása után három további felkért hozzászóló mondta el a véleményét, benyomásait a könyvről: Ambrus-Lakatos Loránd, a Közép-Európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének tanára, Miklósi Zoltán, az Eötvös Károly Intézet kutatója és Horkay Hörcher Ferenc, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. Az alábbiakban az ő hozzászólásaiknak és Kis János válaszainak szerkesztett változatát közöljük.


Ambrus-Lakatos Loránd: A könyv kiadójával, Kovács Zoltánnal abban állapodtunk meg, hogy a rövidebb hozzászólások egyben vitaindítók is lesznek. Következzen hát most a „Sagschon” című feuilleton. A könyv előszava szerint bár a politika és az erkölcs viszonyának alapkérdését a liberális demokráciák gyakorlatában nemigen tárgyalják, szinte elkerülhetetlen, hogy a téma olykor a viták középpontjába kerüljön. „A harmadik Magyar Köztársaság eddigi története egyetlen ilyen pillanatot ismer; ez 2002 nyarán jött el, amikor kipattant Medgyessy Péter ügynökbotránya.” A vita kirobbantában jelentős szerepe volt Kis János 2002 júniusában a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájának, amelyben a miniszterelnököt ügynökmúltja, illetve annak elhallgatása miatt lemondásra szólította fel. Álláspontja ellen a legmarkánsabb és legemlékezetesebb ellenvéleményt Nádas Péter fogalmazta meg, a Magyar Narancsban megjelent interjújában, többek között azt állítva, hogy az elmúlt rendszer politikai vezetőinek erkölcsi megítélése hiábavaló vállalkozás, és hogy a jelen rendszer politikumának inkább saját jelenére és mostani feladataira kellene koncentrálnia. Nádas az akkori politikai helyzetet úgy ítélte meg, hogy a vita a kormányzó koalíció politikai ellenfeleinek használ, már csak azért is, mert a megoldhatatlan erkölcsi kérdés feszegetésével nemcsak fő ellenlábasa, hanem az egész demokratikus politikai rendszer legitimitását akarja aláásni. Az interjúra adott válaszában Kis János kiemelten kezelte Nádas azon kitételét, hogy erkölcsi kérdéseket „demokratikus parlamentben” soha nem szabad felvetni. A botrány okozta válság elmúltával a vita gyakorlati politikai relevanciája megszűnni látszott, de Nádas tételének cáfolata, illetve az ellentétel felállítása és igazolása fontos elméleti és politikai ügy maradt. Most kezünkben van ennek a munkának az eredménye, a Politika mint erkölcsi probléma című könyv.

A könyv utószava szerint az eredeti kérdés, azaz a politika és az erkölcs viszonya, továbbra is kardinális gyakorlati jelentőséggel bír, viszont mára új formában, a populista veszély elhárításának szükségességében mutatkozik meg. Felvethető azonban, hogy jogos-e akár ma is túllépni azon az állításon, hogy az elmúlt rendszernek és vezetőinek morális megítélése a liberális politikának nem lehet feladata. Hiszen ez volt Nádas fő mondanivalója, és a kormány ellenzékének egy jelentős része nem szűnt meg ennek ellenkezőjét hangoztatni. Tegyük gyorsan hozzá, hogy leggyakrabban abban a módosított formában, hogy a demokratikus politikának a kérdéses megítélés feladata kell hogy legyen. Valamint azt, hogy olyan politikusok és publicisták is sulykolják ezt a követelményt, akik az új rendszert és annak elveit, értékrendjét elvetik, sőt megvetik. A kérdés mögötti álláspont nem feltétlenül esik egybe a Nádas szövegéből kinyert elválasztási tézis álláspontjával. Nem arról van szó, hogy erkölcsi ítéletet a politikai szereplők tetteiről és attitűdjeiről egyáltalán nem szabad alkotni, hanem arról, hogy itt és most egy bizonyos rendszer politikai vezetőinek tetteiről nem szabad ilyen ítéletet alkotni.

Vegyük Trent Lott amerikai republikánus szenátor esetét, a negyedik fejezetből. Lott egy 2002-es ünnepi beszédében egy olyan republikánus politikus tevékenységét méltatta, aki még 1948-ban a faji szegregáció mellett állt ki, ráadásul Lott éppen ezért illette dicsérő szavakkal. Tette miatt Lottnak hamarosan meg kellett válnia magas politikai tisztségétől. Bár az, hogy lemondott, az éppen érvényes politikai konstellációnak is köszönhető volt, de rasszizmusa örökérvényű erkölcsi elvek áthágását jelentette. Vagy vegyük Tony Blair angol miniszterelnök esetét, a hetedik fejezetből. Ő jó cél érdekében hágott át olyan cizellált normákat, amelyeket a liberális demokráciák mai gyakorlatában nem szabad áthágni. Segíthetnek-e ezek a példák, illetve az azokat körülölelő elmélet annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy lekerüljön-e a magyar liberális demokrácia napirendjéről az 1989 előtti rendszernek és vezetőinek morális értékelése? Mondhatjuk-e, hogy voltak olyan tisztségek az elmúlt rendszerben, amelyek elvállalása önmagában örökérvényű erkölcsi elvek megsértését jelenti? Vagy mondhatjuk-e, hogy vannak olyan normák, amelyek akkoriban való megszegése elítélendő? A problémakomplexum kétségkívül igen bonyolult. Meglehet, tisztázását valóban jobb nem is megkísérelni.

Puszta felemlegetése azonban ráirányíthatja arra a figyelmet, hogy a mai magyar politikumban sokak, egyértelműen liberális, valamint minimálisan, de elégségesen liberális demokraták egyaránt, bár óhajtanak, de nem teljesen képesek azonosulni politikai berendezkedésünkkel, éppen azért, mert úgy ítélik meg, annak erkölcsi fölénye az elmúlt rendszerrel szemben sajnálatosan még nem lett valóságos. A politikai közvélemény ezen elemeinek kétségkívül szükségük van biztos tudásra avval kapcsolatban, hogy a berendezkedés voltaképpen milyen erkölcsi és politikai alapelvekre épül. De arra is, hogy miután ezeket megértették, és többé-kevésbé elfogadták, akkor azt is megtapasztalják, hogy az itteni és mostani legerősebb politikai formációk ezeket valóban magukévá tették. Akkor kezdődhet az igazi vita.

Miklósi Zoltán: Én is szeretnék közelebb lépni azokhoz a politikai vitákhoz, amelyek alkalmat adtak ennek a könyvnek a megírására. Erre azért adódik különösen jól megragadható alkalom, mert A politika mint erkölcsi probléma egyik nagy erénye, hogy a különféle filozófiai problémáknak a könyvben található és önmagukban is érdekes tárgyalása mellett kinyerhető belőle egy olyan gondolatmenet is, amely alkalmazható a demokratikus politika és azon belül is a rendszerváltás utáni magyar politika válságának az elemzésére. Először ezt szeretném szemügyre venni, majd arról is szót ejtenék, hogy mennyire megnyugtató az a válasz, ami a könyv bizonyos szakaszaiban adódik erre az elemzésre. Hadd hivatkozzam tehát mindenekelőtt a könyv utószavára. Az ott kifejtett gondolatmenet (l. az ÉS 2004. május 28-ai számát. A szerk.) fölvillant egy lehetőséget, melyet követve mód nyílik a magyar demokratikus politika válságának egy sajátos értelmezésére. Ezzel a válsággal kapcsolatban többféle közkeletű értelmezés és elemzés is ismeretes. Az egyik szerint a bajaink oka elsősorban az, hogy a rendszerváltás során nem sikerült elég jó intézményeket alkotni. A bajok forrása tehát e nézet szerint az intézmények tökéletlensége volna, és ha sikerül kijavítanunk az intézmények hibáit, megszüntethetők a bajok is. Ismeretes, hogy az erre irányuló próbálkozások időről időre a politika napirendjére kerülnek. Egy másik népszerű vélekedés szerint a probléma az, hogy még nem sikerült elég következetesen szakítani az előző rendszer mentális és egyéb szokásaival, és nem cserélődött ki kellő mértékben a politikai és gazdasági vezető réteg, elmaradt az elitcsere és így tovább. Megemlítenék egy harmadik és bizonyos – főként liberális – körökben szintén nagyon befolyásos nézetet, amely szerint a rendszerváltás procedurális történetében rejlenek a bajok forrásai. Nevezetesen abban, hogy a rendszerváltás idején a kerekasztal-tárgyalások eljárásmódja nem volt kellőképpen nyitott és participatív, a nagyközönség nem részesülhetett a politikai változás alakításának élményében, és ez az oka az új rendszer intézményes rendje iránti elkötelezettség hiányának. Ezekben az értelmezésekben közös, hogy olyan okokkal magyarázzák a magyar politika bajait, amelyek speciálisan a magyar rendszerváltás eseményeihez és körülményeihez kötődnek. Mindezekkel szemben Kis János könyvéből egy olyan értelmezés rekonstruálható, amely a liberális demokráciákra általában jellemző problémákkal hozza összefüggésbe a magyar politika, a magyar demokrácia válságát. A rendszerváltás történetéhez köthető speciális események és körülmények legfeljebb csak alkalmat adtak ezeknek a problémáknak a kiéleződésére. A liberális demokráciákra általában jellemző bajok úgy foglalhatók össze, hogy a közösség érdekét szolgáló jó célok érdekében még a becsületes politikusok is rákényszerülhetnek arra, hogy olyan tetteket kövessenek el, amelyek egyébként erkölcsileg helyteleníthetőek. Ez azért van így, mert a politikai verseny erkölcsi színvonalát nem a becsületes, hanem a becstelen politikusok szabják meg. Ezekben az esetekben a közvéleménynek is jó oka lehet arra, hogy azt várja el a becsületes politikusoktól, piszkítsák be a kezüket, és ez a demokratikus politikát önmagában is erkölcsileg igen kockázatos foglalkozássá teszi, még az elképzelhető legjobb intézmények között is. Függetlenül attól tehát, hogy mennyire jól sikerült megalkotni az intézményeket. Ebből következik, hogy a liberális demokráciákra és a politikai versenyre általában jellemző helyzetekben benne rejlik a demokratikus politika erkölcsi kiüresedésének lehetősége. A piszkos kezek előbb vázolt dilemmáját azzal egészíthetjük ki, hogy nemcsak azt várjuk el joggal a demokratikus politika becsületes szereplőitől, hogy időnként bepiszkítsák a kezüket, hanem azt is, hogy megmaradjon bennük az erkölcsi érzékenység, amely lehetővé teszi számukra, hogy épp akkor és csakis akkor piszkítsák be a kezüket, amikor erre valóban szükség van. Ezzel a meglehetősen szigorú kettős elvárással közelítünk, legalábbis a demokratikus politika becsületes szereplőihez. A piszkos kezek dilemmája azonban nemcsak egyedi döntési szituációkat jellemez, amelyekben el kell döntenünk, hogy adott esetben bepiszkítsuk-e a kezünket valamely méltányolható cél érdekében, hanem – amint ezt a szerző is tárgyalja a könyvében – legalább ilyen hangsúlyosan merül fel azzal kapcsolatban, amikor az egyének életpályát választanak maguknak. A kérdés úgyis felmerül, hogy akarunk-e olyan életpályát választani magunknak, amelyekben „piszkos kezek” típusú dilemmák sorozatával fogunk szembesülni. Ez az „erkölcsi áldozatvállalás” – kivételes esetektől eltekintve, vagyis a demokratikus politika hétköznapjaiban – senkitől nem várható el erkölcsileg. Nem lehet erkölcsi követelmény, hogy valaki politikára adja a fejét, bármilyen nagy tehetség is lenne, és bármilyen sok jó is származna a ténykedéséből a közösség számára. Ám az a tény, hogy a politikusi pálya választásakor, amelynek során nagy valószínűséggel elkerülhetetlenül besározzuk magunkat, egyben életpályát is választunk, kétszeresen is szerepet játszik a demokratikus politika erkölcsi kiüresedésében. Egyfelől nincs okunk azt gondolni, hogy olyanok fogják a politikusi pályát választani, akikben megvan az igény a szükséges erkölcsi érzékenység fenntartására, és nem pedig azok, akikből eleve hiányzik ez a fajta érzékenység, vagy további eshetőségként a politikailag naivak, akik nem mérik fel kellőképpen a politikusi életpálya erkölcsi kockázatait. A piszkos kezek problémája így eleve egy negatív szelekciós folyamat alapját jelentheti a demokratikus politikában. Másfelől az a tény, hogy a politikus egyszersmind életpályát is választ magának, az erkölcsileg kétes cselekedetek konzekvenciáinak levonását is meg fogja nehezíteni, mert igen meg fognak nőni a tétek a politikus számára. A konzekvenciák vállalása nem egyszeri kellemetlenséget vagy hátrányt jelent a rajtakapott politikus számára, hanem potenciálisan egy teljes életprogram feladását is. És ez a becsületes politikusra éppúgy érvényes, mint a becstelenre. Ez mindenképpen arra fogja ösztönözni őket, hogy a kétes cselekedeteket elleplezzék, ezzel lerontva a demokratikus politika természetes önkorrekciós képességét. A (viszonylag) becsületes politikus éppúgy nem lesz érdekelt abban, hogy kínos ügyei vagy döntései nyilvánosságra kerüljenek, mint eleve becstelen, cinikus társa. Mindez pedig egy további problémával szembesít. A könyvben található válasz a piszkos kezek problémájára úgy szól, hogy gondoskodni kell azokról az intézményes formákról, amelyek a szükséges erkölcsi érzékenység fenntartását biztosítják. Itt elsősorban a nyilvános kritika lehetőségéről és ennek intézményes fórumairól van szó. Az világos, hogy az a politikus, akiben megvan az igény a szükséges erkölcsi érzékenység fenntartásához, ragaszkodni fog ezekhez az intézményekhez. Csakhogy – ha az előbbi elemzés helytálló –, akkor a politikusi pályát választók többségében eleve nem lesz meg az igény, ezért nem lesznek érdekeltek az erkölcsi érzékenység szintjét fenntartó vagy növelő mechanizmusok működtetésében. És ha ez így van, akkor előbb-utóbb a közvélemény várakozásai is a demokratikus politika prózai gyakorlatához fognak igazodni. Tehát az a szerep, amit a könyv egy pontján a szerző a kritikusoknak, tehát a demokratikus politikai közélet nem hivatásszerű politikus résztvevőinek szán, előbb-utóbb nagyon meg fog nehezedni. Nekem tehát az a benyomásom, hogy az itt vázolt kép aránytalanul nagy terhet ró a demokratikus erkölcsi minimum fenntartásában azokra, akiket a könyv a közvéleményt alakító és kritikus szerepébe helyez.

Felvetnék ezért egy gondolatot, ami ugyan nem szerepel a könyvben, de teljes összhangban van az ott kifejtett koncepcióval, és nézetem szerint megmutatja, hogy mibe vethetjük a reményünket a demokratikus politika erkölcsi önkorrekcióját illetően. A demokratikus erkölcsi minimumba, mint azt a szerző is kifejti, kétféle morális norma tartozik. Egyrészt ide tartoznak a demokrácia mögöttes erkölcsi elvei, mindenekelőtt az emberek alapvető erkölcsi egyenlőségének az elve. Másfelől a demokratikus intézményekre vonatkozó elvek sorolandók ide, mint például a hatalmi ágak szétválasztása, a kormány és az ellenzék versengésén alapuló politika, a nyilvánosság szabálya és így tovább. Mármost, az az eróziós folyamat, amelyet Kis János a könyv utószavában ábrázol, és amelyet összefoglalóan a populizmus kategóriával elemez, a demokratikus erkölcsi minimumnak jószerével csak a liberális demokrácia intézményi rendjére vonatkozó részét sújtja, és teljesen érintetlenül hagyja a demokrácia mögöttes erkölcsi elveit. A politikai verseny alacsony erkölcsi színvonala könnyen szembefordíthatja az állampolgárok többségét a kormány-ellenzék szembenállásán alapuló parlamentarizmussal, és megnehezítheti, hogy a politikai közösség egyáltalán képes legyen számba venni tényleges problémáit. Ugyanakkor – bár a társadalom egyes csoportjai korántsem mentesek az előítéletes gondolkodástól – az emberek alapvető egyenlőségének eszméjén alapuló politikai rendnek nincsen semmiféle komolyan vehető vetélytársa. És amíg a demokráciát megalapozó erkölcsi elveket hozzávetőleges egyetértés övezi, addig jó eséllyel lehet számítani a politikai gyakorlat erkölcsi kritikájának sikerére. Ezt még azzal lehet kiegészíteni, hogy azok a formulák, amelyekhez a liberális demokrácia intézményi rendjében csalódott választók fordulhatnak, és amelyeket a csalódottságot kiaknázni próbáló politikusok kínálnak nekik, természetesen még átmenetileg sem enyhítik azokat a gondokat, amelyek a kiábrándultságot motiválják. Ezért a liberális demokrácia önkorrekciós képessége a nagyon mély válságok ellenére is megőrizhető.

Horkay Hörcher Ferenc: Kis János könyve két értelemben is jelentős esemény. Jelentős politikai – és jelentős filozófiai – esemény. A két szempont persze egymástól nem független. A szerző ebben a könyvben egy olyan liberalizmusképet vázol föl, melyet a magam szóhasználatával morális, de nem moralizáló liberalizmusnak neveztem el. Remélem, hogy ez a különbségtétel érzékelhető lesz. Azért tekintem e kísérletet morális liberalizmusnak, de nem moralizálónak, mert szerzője önvizsgálatot tart. A magyar liberalizmus tekint tükörbe e könyv lapjain, mely a liberális demokráciák erkölcsi-politikai korlátait járja körül: a tét az elmúlt tizenöt év liberális politikájának megítélése. Nem pusztán a Medgyessy-ügyhöz van tehát köze, hanem mindahhoz, ami a rendszerváltás óta a liberális politika címszavával foglalható össze. Szembesít bennünket azzal az eredeti eltévelyedéssel, melynek eredményeképp a magyar liberális párt 1994 óta együtt hajózik a rendszerváltás előtti „nem jogállami” rendszert működtető elit örököseivel, a Magyar Szocialista Munkáspárt utódjával. Hogy mi derül ki ebből az őszinte önvizsgálatból?

Úgy vélem, a könyv nem tudja végrehajtani azt a feladatot, amelyet úgy fogalmaznék meg, hogy a Medgyessy-ügyből levonható filozófiai dilemmák összegzése. Ugyanis nem közvetlenül a Medgyessy-ügyet gondolja tovább, hanem Nádas Péterrel vitatkozik. Magyarán: a liberalizmus két típusa között próbál különbséget tenni. Egy intézményes és egy erkölcsi alapokon álló liberalizmus között, visszavezetve ezt a különbségtételt Machiavelli és Hobbes révén az eszmetörténet színtereire. Számomra – már csak szakmai elfogultságból is – ez az egyik legfontosabb vizsgálandó téma, mert nagyon érzékletesen illusztrálja azt a dilemmát, amit a tömegdemokrácia jelent a liberalizmus képviselői számára. A szerző által vizsgált kérdést kiszélesítve arra kereshetjük a választ, hogy a Machiavelli által kidolgozott újfajta politikaszemlélet, a politika és az erkölcs elválasztása mennyiben ágyazódik egy tágabb folyamatba, a modern állam létrejöttének folyamatába, és a modern állam létrejöttével kapcsolatban az államérdek tanának vagy beszédmódjának a közegébe, a firenzei reneszánsztól, Machiavellitől Giucciardinin, Giovanni Boteron és Richelieu-n keresztül Montesquieu-ig. Utóbbinál fogalmazódik meg az intézményes alapokon álló liberalizmuseszmény, ahol beáll a kettősség a liberalizmusnak az államérdekre hivatkozó, ám az erkölcsöt – ha negatívan is – mégis tematizáló változata és az erkölcsöt az intézményekbe beépítő, ám ezáltal a politikából ki is iktató álláspontja között. Kis János könyvének ez az eszmetörténeti kontextusa, és a gondolatmenet nagy erénye, hogy a szerző a történeti alapokból kiindulva vezette le a problémát.

A mai politikai viták szempontjából viszont tovább kell gondolnunk azt, amit Kis János elkezdett. Miről van szó? A Medgyessy-ügy kapcsán azt írja: erkölcsi problémát jelent, hogy Medgyessy az előző rendszer titkosszolgálatában tevékenykedett, és ezt ráadásul nem tette közzé, mielőtt ringbe szállt volna a miniszterelnöki posztért. A kérdés tágabb fölvetését jelentené, ha megvizsgálnánk azt, hogy az új magyar parlamentáris demokrácia számára vajon mi az, ami átörökíthető az 1989 előtti időkből, akár az értékek, a gondolkodásmód, akár az egyének, a személyes életsorsok tekintetében. Komolyan el kellene kezdenünk gondolkodni a kádárizmus szellemi és erkölcsi örökségéről! Úgy érzem, Kis János keveset mondott e témáról ebben a könyvében. Keveset mondott arról, hogyan viszonyul a parlamentáris demokrácia, amit ő legtöbbször liberális demokráciának nevez mindahhoz, ami a jogállamot közvetlenül megelőzte. Mi az, ami megkülönbözteti egyiket a másiktól, és mi az az erkölcsi minimum, amit minden parlamentáris demokráciában meg kell követelnünk, mert ezen erkölcsi minimum nélkül a demokrácia kiüresedik. Nos, az alapok meghatározásának szempontjai és elvei nincsenek világosan kifejtve. A szerző inkább csak konkrét példákat említ. Ezek azonban általában a nyugati demokráciákból vett példák, amelyek bemutatják, hogy ott mik a határai és a peremfeltételei az erkölcsi minimum teljesülésének. Ám fontos lenne, ha ebben a kérdésben a rendszerváltás korából vett magyar példákon keresztül is eligazítást kapnánk.

Végül még egy harmadik fölvetést engedjenek meg, amit szerintem nem lehet az előbbiektől elválasztani. A kádárizmus örökségével való liberális és általános politikai szembenézés mellett szükség van a XX. századdal való szembenézésre is a magyar politikai arénában, a hazai politikai nyilvánosságban. A magyar történelmi tudat torzulásaival való szembenézés politikai-erkölcsi feladat, feltétele annak, hogy a politika mint erkölcsi probléma megfogalmazódjék. Bizonyos fokig ez is még előttünk áll. Kis János kérdésföltevése szükségessé tesz egy ilyen fajta vizsgálódást, hiszen, ahogy ő is mondja, az erkölcsi minimum tartalma történetileg változó. Az általa felhozott amerikai republikánus szenátor esete mutatja, hogy Amerikában 1948-ban egész másként gondolkodtak alapvető erkölcsi kategóriákról, mint 2002-ben. Nagyon fontos lenne szerintem a magyar közgondolkodás szempontjából, hogy valamifajta politikailag is releváns, ha nem is konszenzus teremtődjék, de vita induljon a XX. századi magyar történelem értelmezéséről, annak érdekében, hogy az erkölcsi minimumban, ami nyilván nem lehet valamiféle liberális kiváltság, a politikai osztály, a politikai nyilvánosság egésze többé-kevésbé meg tudjon állapodni. Ennek a vitának vagy közös elmélkedésnek ki kell terjednie arra a kérdésre, hogy miként ítéljük meg a különböző totalitarizmusok idején vállalt egyéni szerepeket és viselkedésmintákat, miután ezek kimúltak, de valamilyen módon az örökségük itt él közöttünk. Ebben Kis János joggal szán fontos szerepet a hivatásos politikán kívül állóknak, a politika és a köz ügyei iránt érdeklődő értelmiségnek, és nem kétséges, hogy az ilyesfajta tisztázásnak nagy politikai haszna lehetne.

Kis János: Először is szeretnék köszönetet mondani beszélgető társaimnak észrevételeikért. Én itt a vitára bocsátott könyv szerzőjeként kaptam szót; az a dolgom, hogy a könyvet értelmezzem. Ami ezen túlmenne, arról most inkább nem beszélek.

Hadd kezdjem egy életrajzi adalékkal. A politika erkölcsi problémája nagyon régóta foglalkoztat; könyvemnek van egy ősváltozata, melyet a Holmi közölt 1996-ban két részletben, „Egy régi kérdés időszerűsége” címen. Az a szöveg sokat segített a kérdés körüljárásában, de mégis elégedetlen voltam vele, és éveken át készülődtem, hogy visszatérek hozzá. A Medgyessy-ügyben kirobbant vita aztán alkalmat is adott erre. Érdekes ellenvetésekkel találkoztam; ezek nem győztek meg, de segítettek összerendezni a gondolataimat. Azon találtam magamat, hogy a dolgok egyszer csak a helyükre kerültek. Ebből lett ez a könyv.

Központi kérdését így foglalnám össze. Vannak az életnek területei, ahol erkölcsi ítéleteink elég nagy biztonsággal működnek. A politika szereplőinek és cselekedeteiknek megítélésével azonban zavarban vagyunk. Egyfelől a politikusoktól, legalábbis demokráciában, többet követelünk meg, mint a magánemberektől. Másfelől viszont úgy érezzük, hogy elnézőbbnek kell lennünk velük szemben, mert a politika hatalmi küzdelem, és aki ebbe a küzdelembe beszáll, annak győzelemre kell törekednie, és győzelmi reményeit nem építheti arra, hogy erkölcsi érveléssel és példaadással megváltoztathatja a vetélytársait. Ennek a paradoxonnak a gyökereivel foglalkozom, és persze azzal, hogy mit kezdhetünk vele, hogyan birkózhat meg vele a demokratikus politika.

Nem ez az egyedüli morális kérdés, melyet a politika fölvet. Nemcsak a politikusok jelleméről és cselekedeteiről alkotunk erkölcsi ítéletet, hanem a politikai intézményekről is – például elítéljük az apartheidre épülő rendszereket vagy azokat, amelyek az emberi jogokat semmibe veszik. Ez a kérdéskör azonban nem tárgya a könyvnek. Így nem tér ki azokra a valóban lényeges kérdésekre, melyeket Ambrus-Lakatos Loránd és Horkay Hörcher Ferenc is megpendített, vagyis hogy mi legyen a harmadik köztársaság viszonya a XX. század totalitarizmusaihoz, hogy mit kezdjünk a kádárizmus örökségével, hogy miként gondolkodjunk azokról, akik a pártállami rendszerrel együttműködtek. Végképp nem tartozik rá az a kérdés, hogy az SZDSZ és az MSZP közti 1994-es koalíciókötés történelmi eltévelyedés volt-e, amivel egyébként a magam részéről nem értenék egyet.

Horkay Hörcher Ferenc szerint nem világos, hogy mit értek a demokratikus politika erkölcsi minimumán. Nos, az erkölcsi minimumot alkotó normák kimerítő, zárt katalógusát csakugyan nem tudnám megadni. Ilyen katalógust az alapvető emberi jogokról sem adhatunk, mivel az idő múlásával észre kell vennünk, hogy olyan jogok is léteznek, amelyekre korábban nem gondoltunk. Az erkölcsi minimummal sincs másképp. De ez nem jelenti, hogy ne dolgozhatnánk ki elméleti apparátust a probléma megközelítésére – könyvem ezzel próbálkozott, majd elválik, mekkora sikerrel.

Azt állítottam, hogy két köre van a demokráciával összeegyeztethetetlen politikai magatartásoknak. Vannak megnyilvánulások, melyek nyíltan tagadják a demokrácia mögöttes erkölcsi alapelveit. Az antiszemitizmus és a rasszizmus ilyen, hiszen a demokrácia legvégső alapelve az állampolgárok morális egyenlősége. Amikor az ifjabbik Hegedűs Lóránt galíciai jöttmenteknek aposztrofálta a zsidó magyarokat, és a kirekesztésükre buzdított, ezzel jó okot adott az Országgyűlés mértékadó pártjainak, hogy közös nyilatkozatban szólítsák fel őt a lemondásra. Nagy baj, hogy ez nem történt meg. Az erkölcsi minimumhoz tartozó feltételek másik köre azzal kapcsolatos, hogy a demokrácia nem egyszerűen alapelvek összessége; a demokratikus elveket intézmények hivatottak megvalósítani. Vannak magatartások, melyek összhangban vannak ezeknek az intézményeknek a rendeltetésével, és vannak, amelyek összeütköznek vele. A demokratikus választás például elveszítené a tartalmát, ha a választó nem tudhatná, kik között választ, ha a politikusok rendre eltitkolnák előle, hogy valójában kicsodák. Az a tény, hogy Medgyessy Péter a pártállami rendszerben titkos ügynök volt, nem zárta ki őt a választható jelöltek közül. De az, hogy ügynökmúltját eltitkolta a választók elől, erkölcsileg diszkvalifikálta, mert ezzel lehetetlenné tette, hogy a választók kompetens módon döntsenek róla – például azokat, akik kellemetlen kérdésekkel bombázták volna a kampány során, megakadályozta ebben.

Ambrus-Lakatos Loránd és Horkay Hörcher Ferenc is utalt Trent Lott amerikai szenátor esetére, akinek le kellett mondania a szenátusi republikánus frakció vezetéséről, mert egy politikustársának rasszista múltját méltatta. Ambrus-Lakatos szerint Lott egy örök erkölcsi elvet sértett meg, Horkay Hörcher viszont azt mondja, ez a példa azt bizonyítja, hogy az erkölcsi minimum történelmileg változó (hiszen ami 2002-ben már megengedhetetlen, az 1948-ban még megengedhető volt). Én azt gondolom, hogy a rasszizmus 1948-ban is összeegyeztethetetlen volt a demokrácia morális alapjaival, ebben nincs változás. Ami változott, az a közvélemény és a politikai erőviszonyok. 2002-ben már ki lehetett kényszeríteni azt, aminek helyességét 1948-ban még nem elég sokan látták tisztán. Ebben a kérdésben tehát Ambrus-Lakatos álláspontján vagyok. Abban azonban egyetértek Horkay Hörcherrel, hogy a demokratikus politika erkölcsi minimumának azonosítása nem lehet liberális kiváltság, és hogy fontos lenne, hogy minél szélesebb körű vita legyen a harmadik köztársaság erkölcsi alapjairól.

Miklósi Zoltán egy számomra nagyon fontos gondolatra világított rá, amikor azt mondta: ha könyvemnek van közvetlen politikai mondanivalója, akkor ez abban keresendő, hogy a szokásostól eltérően közelít az új magyar demokrácia rossz erkölcsi állagához. Akik a demokratikus magyar köztársaság rossz állapotáról beszélnek, ezt általában a rendszerváltás ilyen vagy olyan kisiklásával magyarázzák. Én viszont abból indulok ki, hogy a demokrácia általában véve sérülékeny szerkezet. Leleményes, de sérülékeny is. A lelemény abban áll, hogy nem kíván emberfeletti szellemi és erkölcsi képességeket a közhatalom gyakorlóitól. Elfogadja, hogy a politikusok a hatalomért küzdenek, és épp a hatalmi harcot teszi a közjó megvalósulásának eszközévé. Ugyanez a forrása a demokrácia sérülékenységének is, mert a választók könnyen láthatják úgy, hogy a politika egyedüli célja olyan előnyök megszerzése, melyek a közönséges halandó számára hozzáférhetetlenek. A kérdés úgy szól tehát, hogy a magyar demokráciának miért nem sikerült jól kezelnie ezt az általános problémát – és mit lehetne tenni azért, hogy a dolog sikerüljön.

Miklósi azonban úgy látja, hogy a javasolt megközelítés nyugtalanító eredményre vezet, mert ha a könyv téziseit végiggondoljuk, akkor az jön ki belőlük, hogy a demokrácia morális problémájára nincs megoldás. Minden politikusnak az az érdeke, hogy kínos ügyei ne kerüljenek a nyilvánosság elé – nemcsak a tisztességtelen, hanem a becsületes politikusnak is. Ilyen körülmények között valószínű, hogy előbb-utóbb a közvélemény is beletörődik a politika prózai realitásaiba. Ezért a könyvemben vázolt elmélet túl nagy terhet ró azokra, akiket kritikusoknak nevezek. A nyilvános kritika nem tartóztathatja fel az erkölcsi hanyatlás folyamatát – inkább ő maga van marginalizálódásra ítélve. A végén azonban Miklósi is hozzáteszi, hogy a közvélemény demoralizálódásának határai vannak, és hogy ez esélyt ad a demokrácia megvédésére. Nem valószínű, hogy az intézményes gyakorlatok leromlása a demokrácia mögöttes erkölcsi elveibe vetett hitet is kikezdje. Van mire építeni.

Ezzel egyetértek. A közvélemény kiábrándultsága nem azonos az erkölcsi nihilizmus elfogadásával. A felháborodástól csupán a tehetetlenség érzése választja el. Ezért elvben mindig van esély a megszólítására. De szerintem további körülményeket is érdemes figyelembe venni.

Kormány és ellenzék általában nem ugyanannak az eltitkolásában, elbagatellizálásában érdekelt. Éppen ebben áll a demokrácia intézményi elrendezésének leleményessége. Továbbá, a modern demokráciák a hatalom megosztására és a hatalmi ágak elválasztására épülő rendszerek, és ez is fontos kapaszkodó. Különösen a bírói hatalom játszhat nagy szerepet a politika erkölcsi minőségének megvédésében. Egyszóval, a kritikusoknak szinte mindig van mire apellálniuk.

Ambrus-Lakatos Loránd: A könyv szerint a politika és az erkölcs viszonyának kérdése a rendszerváltozás utáni Magyarországon egyszer tört be „a politikai nyilvánosságba”, Medgyessy Péter ügynökbotránya kapcsán. Azt tapasztaltuk, hogy ebben a kérdésben a különböző politikai táborok nem tudtak egyezségre jutni. De lehet-e majd egyetértés más olyan ügyekben, amelyek erkölcsi relevanciával bírnak? Vegyük a hosszú távú reformok, mondjuk, az egészségügy esetét, amelyet az utószóban említ a szerző. A legfőbb probléma ezzel kapcsolatban, írja Kis János, hogy a magyar politika odajutott, hogy annak ellenére, hogy a tervezett reform körvonalaiban elfogadható, a választóközönség annyira bizalmatlan, hogy semmiféle hosszú távú előny reményében sem vállalja azt, hogy rövid távon terheket vesz a nyakába. Hozzáteszi, hogy ezt a hangulatot a reformellenes populisták könnyedén ki tudják használni. – De az említett reformot nem csak populista alapon lehet ellenezni. Az ellenállás más irányokból is jöhet. Egyesek azt állíthatják, hogy a reform csak egy nagyon szűken vagy sajátságosan értelmezett liberalizmus platformjáról tűnik elfogadhatónak. Mások szerint pedig éppenséggel nem nagyon liberális. Nemcsak a mindenkori kormánnyal szembeni indokolható mértékű bizalom erkölcsi kérdés, hanem bizonyos átfogó reformtervek tartalma is az, mint például az egészségügyi reformé. Felmerül tehát a kérdés, hogy nem szükséges-e pontosabban kifejteni, hogy mit tartalmaz a kölcsönösen elfogadható erkölcsi minimum, illetve, hogy milyen körülmények között tehet egy liberális elveket valló politikus engedményeket annak érdekében, hogy egyes fontos ügyekben szélesebb körű konszenzust lehessen elérni?

Horkay Hörcher Ferenc: Visszakanyarodnék az eszmetörténethez. Talán Benjamin Constanthoz köthető annak az igénynek a fölbukkanása, hogy az intézményekben megtestesülő liberalizmus univerzalisztikus megközelítése mellett lehetséges vagy szükséges lehet egy személyesebb, ugyanakkor a politikai közösség egészére orientált és a politikai cselekvés mikéntjére is rákérdező liberalizmus-koncepció. Ha a korstárs liberális elméleteket nézzük, hasonló különbségtételt tett – ellenkező előjellel – Isaiah Berlin, amikor a negatív és a pozitív szabadság kissé sommás fogalmát megalkotta, s John Rawls fejlődése is éppen ezt a kettősséget példázza – Az igazságosság elméletétől a Politikai liberalizmusig. Mindezek alapján úgy vélem, hogy az a fajta morális liberalizmus, amit Kis János körvonalaz ebben a könyvében, bizonyos fokig a klasszikus republikanizmus felé elmozduló liberalizmus-értelmezés.

A másik kérdés, amit továbbra is feszegetnék: vajon nem akadálya-e az erkölcsi minimum elfogadásának, hogy nincs kellőképpen tisztázva a rendszerváltás utáni rendszer viszonya történelmi előzményeihez. A könyv a politikai cselekvés morális dimenzióit taglalja, de a politikai cselekvés és annak megítélése nem függetleníthető a történelmi előzményekben is gyökerező kulturális és politikai mentalitásoktól. Vannak egyfelől az intézmények, vannak politikai cselekedetek és van, vagy lehetséges egyfajta közös mentális beállítódás, vagy a politika és az erkölcs fogalmairól való közös gondolkodás, valamifajta nagyon is gyakorlatias sensus communis, ami összeköti a politikum különböző szféráit. Ha egy politikai közösségnek nincs ilyen közösen kimunkált politikai „éghajlata” és „szellemi horizontja”, vagy ez hiányos, éppen a történeti előzmények feldolgozatlansága, illetve a velük kapcsolatos közös minimum elfogadásának hiánya miatt, akkor ez is oka lehet annak, hogy nem működik a kritikai funkció a politika erkölcsi típusú kérdéseivel kapcsolatban. Szerintem nem lehet pusztán racionális megfontolások alapján elvárni azt, hogy ez a fajta íratlan szokásrend kialakuljon, hanem el kell végezni egy közös munkát, talán valamifajta komoly mentálhigiénés munkát ennek létrejötte érdekében.

Kis János: Abban valószínűleg egyetértünk Ambrus-Lakatos Loránddal, hogy modern demokráciákban nagyon fontos kérdésekben, például abban a kérdésben, hogy milyen legyen az egészségügyi reform, nincsen egyetértés. De a demokráciának erre a problémára van megoldása, a négyévenkénti választás. Aki megnyeri a választásokat, felhatalmazást szerez arra, hogy ami a megszerzett többséggel keresztülvihető, azt keresztülvigye. Persze átfogó egészségügyi reformok csak több cikluson át valósulhatnak meg, és ezért kívánatos, hogy nagy vonalakban elég széles egyetértés legyen, mert ha a szereplők arra számítanak, hogy négy év múlva minden megváltozik, akkor már ma sem fognak úgy reagálni a reformintézkedésekre, ahogyan jó volna. De az kétségtelen, hogy a parlamenti többség megfelelő fölhatalmazást biztosít a kormánynak szándékai megvalósítására. Abban az értelemben tehát, ahogy az erkölcsi minimum kifejezését használom, nincs szükség konszenzusra az egészségügyi reform kérdésében, abban viszont igen, hogy ha valaki félrevezeti a választókat, akkor vállalnia kell a konzekvenciákat.

Egyetértek Horkay Hörcher Ferenccel abban, hogy a politikai cselekvés nem légüres térben zajlik; egyebek között a mentalitások is befolyásolják, például azon a módon, hogy a cselekvő a közszellemből érzékeli, hogy mire számíthat, ha ezt vagy azt teszi. Ha az a közfelfogás, hogy nem számít, mit követett el valaki 1989 előtt, akkor persze könnyebben juthat arra a miniszterelnök-jelölt is, hogy nyugodtan elhallgathatja a múltját. De ez a könyv nem arról szól, hogy milyen feltételek határozzák meg a cselekvők előtt álló alternatívákat, hanem arról, hogy az alternatívák közti választást és magát a cselekvést hogyan kell megítélni. Ez azonban nem ellenvetés azzal az igénnyel szemben, hogy tisztázzuk a harmadik köztársaság és a megelőző rendszer viszonyát és átgondoljuk a rendszerváltás morális értelmét. Ez valóban széles körű, nyilvános vitát kíván – nem elég, hogy külön-külön ésszerű belátásokra jussunk.

* Huoranszki Ferenc előadásának szövege megjelent az Élet és Irodalom 2004. június 9-ei számában.

• Játéktér