Régi igazság, hogy az idő a legjobb ítélőbíró. Többek között a vitatott gazdaságpolitikai döntéseket illetően is.
A Magyar Hírlap február 22-i számában egy MTI-től átvett, az újságírói zavarkeltés szándékával tehát semmiképp sem vádolható, apró közlemény tudatja, hogy a vállalat egyik illetékese szerint értékesítési gondokkal küzd a magyar Suzuki. Todzsi osztályvezető az Aszahi Simbun című japán lapnak azt nyilatkozta, hogy ötvenezer gépkocsit (ennyi az 1995-re tervezett sorozatnagyság) lehetetlen Magyarországon eladni. Az Európai Közösség piacára pedig csak úgy volna mód betörni, ha a helyben beszerelt alkatrészek aránya elérné a 60 százalékot, mert Magyarország, mint az EK társult tagja, csak ebben az esetben exportálhatná a kocsikat a közös piaci országokba. Márpedig ezt egy autógyártási hagyományokkal nem rendelkező országban nagyon nehéz elérni.
A hírről egy régi Beszélő-cikk (Bauer Tamás: Kell-e nekünk Suzuki? – 1990. 5. szám) jut az eszünkbe. Ebben a szerző felhívja a figyelmet a túlzott állami felelősségvállalásban (kormánygarancia, adókedvezmény) rejlő veszélyekre, majd így summázza mondanivalóját: „Tőkét importálni sok területre lehet, és jó lenne egy új gazdaságpolitikai irányban nem ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a korábbiban. Elvégre a »szocializmus építése« során már ráfizettünk a végig nem gondolt látványos nagyberuházásokra, legalább a »kapitalizmus építésében« próbáljuk meg elkerülni az önáltatás csapdáit.”
A Magyar Hírlap február 27-i számában egy másik sokat vitatott nagyberuházás, az Expo kerül terítékre. Schneller István budapesti főpolgármester-helyettes egyenesen azt nyilatkozza, hogy: „Ki kell mondani, baj van, veszély fenyegeti az Expo megrendezését.” Ugyanebben a cikkben még Barsiné Pataky Etelka is, akinek pedig hivatalból optimistának kell lennie, és egyebekben igyekszik annak látszani, kénytelen megjegyezni: „…látja az idő- és pénzügyi nehézségeket”, még ha sietve hozzá is teszi, hogy a meglévő gondok szerinte nem veszélyeztetik a világkiállítás sikerét.
A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabban a régi Beszélő-számban az Expóval is foglalkozott egy cikk. Néhány héttel a parlamenti választások előtt Papp Emília, a szerző esélyt látott arra, hogy „civilizált módon érjen véget az ügy, amelyik máris kísértetiesen hasonlít a Bős–Nagymaros-történethez. Ennek reményében sorakoztatta föl a KOPINT–DATORG elemzéseire támaszkodva a világkiállítás ellen szóló közgazdasági érveket.
Kétségtelen: az idő még egyik kérdésben sem mondta ki a végső szót, de a baljós jelek sokasodnak. Úgy tűnik, olykor a politikai mikiegerek bánatára is érdemes odafigyelni. Mert kivételesen előfordulhat, hogy nem csupán a közhangulatot kívánják tovább rontani, hanem megfontolásra érdemes szempontokra, létező veszélyekre is felhívják a közvélemény figyelmét.
- Harmadik oldal [8]