(Iráni Nagykövetség), Gábor György

Nyomtatóbarát változat

AZ IRÁNI ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG BUDAPESTI NAGYKÖVETSÉGE A MINDENHATÓ NEVÉBEN

Kőszeg Ferenc úrnak,
a Beszélő főszerkesztőjének

Ellentmondásos ismertetés vagy dogmatizmus!?

Tisztelt Uram!

Meglepetéssel olvastuk Gábor György úr téves és torzító cikkét az iszlámról és a vallásgyalázásról az Ön mérvadó lapjának 1993. január 23-i számában.

Úgy gondoljuk, tisztelt olvasói megérdemelnek egy rövid magyarázatot a valóságos tényekről és az ügy helyes megközelítéséről, arról, hogy mi az igazság a közvéleményt felkavaró és valamelyest már el is elavult Rushdie-üggyel kapcsolatban, jobban mondva: Rushdie bűnével kapcsolatban, amelyet az Iszlám világhoz tartozó 1 milliárd embertársának meggyőződése és értékei ellen követett el.

Az említett cikk középpontjában két dolog áll:

A) Egy magyar politikai személyiség felfogásával szembeni ellenérzés, és ennek általánosítása egy nagy gondolkodási irányzatra és egy elterjedt életmódra;

B) A síitizmus tényeinek ellentmondásos leírása.

Az első ponttal kapcsolatban: nem dolgunk beleavatkozni egy olyan vitába, amely a magyar belpolitikában gyökerezik, és, mint a cikk bemutatja, sajnálatos módon egymilliárd iszlám hivő igazsága és sorsa megértésének dogmatikus elutasítása felé hajlott, és csak úgy magyarázható, mint az Etikai kódex elemi liberalizmusának tagadása.

Ám a második pont, mondjuk úgy, történelmi tényezőkkel kapcsolatos, pl. a ténnyel, hogy a Nyugatnak soha nem volt közvetlen politikai kapcsolata a síita iszlámmal, így kevéssé is ismerik a síita iszlámot. A Nyugat az iszlámmal közvetlenül Spanyolországban, Szicíliában és Palesztinában a középkorban került kapcsolatba, és a Balkánon az ottomán időben. Ezen alkalmakkor azonban csak a szunnita iszlámmal találkozott, kivéve némi felületes kapcsolatot a keresztes háborúk idején. A gyarmati időszakban India volt az egyetlen nagy terület, ahol a síitizmus közvetlen ismerete elengedhetetlen volt a muzulmánokkal való mindennapi kontaktushoz. Ez az oka, hogy a néhány angol nyelvű síitizmusról szóló mű főként az indiai szubkontinenssel kapcsolatos, ahonnan Rushdie úr is származik. De még ezek a művek sem érték el a tényszerűségek alapos és igaz értékelését, amely megelőzhetné a félreértelmezést és vad ellenérzést.

Az ismeretek hiánya folytán sok nyugati orientalista, nemegyszer politikai szempontoktól befolyásolva, mindig is a legképtelenebb vádakat hozta fel a síitizmus ellen. Sőt, a kereszténység középkori vallásellenes gyakorlatát kiterjesztették az egész iszlám világra, a múltban is és most is, és hozzájárult a félreértésekhez és rágalmazó félremagyarázásokhoz.

A fenti bevezetés után vizsgáljuk meg az említett cikk néhány eltorzított és félreértett pontját:

1. Taquíjja: taquíjja, avagy színlelés a síiták számára pusztán azt jelenti, hogy vonakodjanak más eszmékben hívőket bántani vagy megsérteni, és ezáltal előzzék meg az ellenségeskedést és vérontást; vagyis leginkább a vallási tolerancia és összeférhetőség fogalmaival lehet jellemezni. A taquíjját Gábor úr képmutatásként értelmezi, jóllehet ezt explicite nem fejti ki.

2. Síiták ellenséges magatartása másokkal szemben: Gábor úr azzal vádolja a muzulmánokat, hogy ellenségesek a nem muzulmánokkal szemben. Talán a keresztesekre céloz! A síiták ugyanis csupán magyarázzák és hirdetik eszméiket és erkölcsi elveiket, és csak akkor, ha az nem kelt viszályt vagy potenciális viszályt. Nem is kell tovább bizonygatni, hogy minden társadalom vagy embercsoport, tekintet nélkül formális tulajdonságaikra, megpróbálja propagálni gondolataikat és meggyőződéseiket. A legkézenfekvőbb példa Gábor úr maga, aki azzal a szándékkal írta cikkét, hogy valamit közvetítsen az olvasóknak.

3. A síiták hite vezetőik bűntelenségében: Gábor úr azt állítja, hogy a síita hit szerint az iszlám társadalom vezetője tökéletesen bűntelen, és hatalmát istentől nyeri, minden történelmi korszakban. Ez távol esik a valóságtól és a vezetői rendszertől minden síita közösségben. A síita vallási és politikai vezetőket a tizenkettedik imámtól kezdve már nem tekintik hibáktól és vétkektől mentesnek, és végső soron vagy a nép közvetlen akaratából szavazással, vagy a nép képviselőinek többségi szavazatával választják és nevezik ki őket. Az iráni politikai rendszer mindkét mechanizmust gyakorolta már.

4. Mahdi imám visszatérése és a megjövendölt paradicsom: a cikk e két elemet tekinti a síiták motivációjának az iszlám gondolkodási iskolától való további függésre és ahhoz való kötődésre. Ám ha vetünk egy gyors pillantást teológiai szövegekre,  föl kell tűnjön, hogy nemcsak az iszlám, hanem más vallások is, pl. kereszténység, judaizmus, buddhizmus, hinduizmus és zoroasztrizmus is írnak egy személyről, aki az emberiség megváltójaként fog eljönni. Sőt, a paradicsom is közös kép minden vallásban. Ha ez a két konkrét gondolat az ellenségeskedés forrása, miért éppen az iszlámot hibáztatjuk, és nem más vallásokat? Másfelől, még az ember teremtette elméletiskolák is – szocializmus, liberalizmus stb. – ígérnek valami ilyesmit: a szocialista paradicsom vagy a liberalizmus utópiája. Meg akarjuk tiltani az embereknek, hogy eljövendő körülményeikről terveket szőjenek, ezáltal fosszuk meg őket életüktől és reményeiktől?

5. A gyász: A síita vallásos irodalmat nem itatja át az üldözött, zsarnokságtól elnyomott, mártírként meghalt 11 síita imámért és családjaikért való gyászfelhívás és a gyász dicsőítése. A síiták pusztán a zsarnoksággal és elnyomással szembeni közönyt dicsőítik, legyen az a múltban, jelenben vagy jövőben. Mivel a síitizmus nem hisz az emberek érzéseinek és érzelmeinek állandóságában, az együttérzés és közöny a gyász különböző formáiban jelenik meg, a követők történelmi korától, helyétől és kultúrájától függően.

Úgy gondoljuk, az iszlámnak és a síitizmusnak ilyenfajta leírása, amely egyáltalán nem felel meg a tényeknek, abból fakad, hogy nem pártatlan teológiai kutatás eredménye, hanem egy belpolitikai kampányon alapuló megfigyelésé, és célja, hogy elítéljen egy politikai személyiséget, aki helyesen értelmezte a Rushdie-ügy gyökereit; vagyis egy hiba. Nem a tudományosság elvétől való eltérés-e ez, és a teológia politizálása?

Végül, reméljük, és bízunk abban, hogy válaszunk megjelentetésével segítségünkre lesz abban, hogy tisztelt olvasóit megismertessük az érem másik oldalával.

Budapest, 1993. február 15.

Szívélyes üdvözlettel:

Embassy of the Islamic Republic of Iran



Budapest


Válasz az Iráni Iszlám Köztársaság
Budapesti Nagykövetségének levelére

1. Megtisztelő, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság Nagykövetsége szerény írásomat ilyen komoly figyelemre méltatta.

2.  Nem tudom, ki olvasta el Önök közül „az írásomat, de a – bizonyára fennálló – nyelvi nehézségek ellenére megértette annak eredeti szándékát, melyet Önök levelük első pontjában foglalnak össze. Az írás – műfaját tekintve – tehát parabola, mely az Önök gazdag irodalmi múltjából is jól ismert.

3. Bevezetőjük tudománytörténeti megállapítása mára már érvényét veszítette: tessék beletekinteni bármelyik jelentősebb európai szakkönyvtár katalógusába. Előzetesként egy-két név: H. Corbin, D. Sourdel, W. Madelung, Y. Richard, Gh. H. Sadighi, Corn. van Arendonk, valamint az Encyclopédie de l’Islam 4 kötete és supplementuma (angolul és németül is), illetve ennek 1954-től megjelenő új kiadása. A Shorter Encyclopedia of Islam kitűnő valláselméleti kiegészítője az „Encyclopédie”-nek! S még valami: 1989-től immár magyarul is olvasható C. Cahen alapműve, Az iszlám. A könyv, mely természetesen a síitákkal is foglalkozik, 10 oldalas irodalomjegyzékkel egészül ki.

Mi a helyzet cikkem „néhány eltorzított és félreértésen alapuló” állításával?

1. Taqíjja: (jelentése: óvatosság, elővigyázatosság). A fogalommal kapcsolatosan a szakirodalomban teljes a konszenzus. Goldziher így fogalmaz: „A síiták mindenütt, ahol »a kor imámjá«-nak szabad elismerése személyes biztonságukat fenyegetné, erkölcsileg megengedhetőnek tartják, hogy pártállásukat eltitkolják, s igazi érzületüket letagadják. Erre egy terminus technicusuk is van: taqíjja, vagyis »elővigyázatosság«.”

(Goldziher L: Az iszlám kultúrája. II. köt. Bp. Gondolat K. 1981, 830. o.) A taqíjja tehát lehetővé teszi, hogy szükséghelyzetben a hívő megtagadja hitét (barátkozzon hitetlenekkel, tiltott étkeket fogyasszon stb.), a szükségtelen mártíromságot elkerülendő. Nem jogos a taqíjja, ha a szenvedés elviselhető határokon belül marad. A taqíjja egyébként bölcs, praktikus elv, s a síitizmus gazdag politikai tapasztalatairól tanúskodik. Azt azonban nem értem, miért tartják ezt Önök a vallási tolerancia megnyilvánulásának. Lehet, hogy eltérő a toleranciaértelmezésünk, de én úgy gondolom, hogy a toleranciát nem az egyes ember gyakorolja a többséggel szemben, hanem ellenkezőleg: a többség az egyes emberrel szemben; és nem a saját érdekében teszi (legfeljebb áttételesen), hanem a másik érdekében.

2. „Gábor úr azzal vádolja a muzulmánokat, hogy ellenségesek a nem muzulmánokkal szemben.” Akkor hát nézzük, mit is írtam: „Ali pártjának a külvilággal való türelmetlen kapcsolata eltér az iszlám általában türelmesebb felfogásától. A vélt vagy valóságos üldözöttség érzése, a kisebbségi helyzet, a társadalmi célok megvalósíthatatlansága a nem muszlimokkal és a szunnitákkal szemben fokozódó ellenséges érzelmekben nyilvánult meg.” Az Önök olvasata és a cikkben leírtak kissé eltérnek egymástól. Ugyanakkor a síitizmus gyakori politikai konfrontációi, történetét végigkísérő véres és kegyetlen események (hol őket mészárolják, hol ők mészárolnak), az állandó pártoskodás, szektákra, irányzatokra való felbomlás, Khodabende sah diszkriminációs intézkedései más vallási mozgalmak, így a szunnita iszlám ellen, melynek következtében a török–perzsa összecsapás  vallásháború  jellegét   öltötte, hasonlóan a későbbi afgán–iráni konfliktus síita–ortodox párharcához, melynek során a vallási türelmetlenség és az erőszakos térítés előtérbe kerülhetett, vagy akár Babnak és követőinek múlt századi kiirtása ellentmondani látszik mindannak, amit levelük 2. pontjában a síiták szándékairól írtak. Tudom, hogy a síitizmus lényegét máshol kell keresni, ahogy a kereszténység igazi eszméje sem azonos a máglyák, autodafék, üldözések, kiátkozások borzalmaival. De ne is tegyünk úgy, mintha a sok rémség (itt is, ott is) a megértést, a szeretetet, a türelmet, az „eszmék szabad hirdetését, propagálását” szolgálta volna.

3. Örömmel olvastam levelükben, hogy az iszlám társadalom vezetőjét nem tekintik tökéletesen bűntelennek. Magam sem gondolom másképp, noha írásomban egyetlen szót sem ejtettem az iszlám társadalom vezetőjéről. Ellenben – a síitizmusról lévén szó – ismertettem a síita imám-tant, Ali tizenkét törvényes leszármazottjáról vallott síita nézeteket. Az érintett bekezdés így kezdődik: „Az imám belső természeténél fogva tökéletes…”, majd két mondattal odébb így folytattam: „Az imám bűntelen…” A próféta családjából származó imám legitimitását az isteni jogrend szavatolja. Minden kor imámja a prófétát jeleníti meg, s ezáltal csalhatatlan. Még a népi hagyomány is azt vallja, hogy testileg sem azonos a többi emberrel, hiszen az ő testének nincs árnyéka.

4. Levelük legrejtélyesebb részéhez érkeztünk! Az előbbi pontnál az volt az érzésem, hogy Önök nem olvasták az én írásomat. Ennél a pontnál az az érzésem, hogy Önök nem az én írásomat olvasták. Cikkemben egyetlen említést sem teszek Mahdi imám visszatéréséről, a megváltás gondolatáról. A paradicsomot is csak egyszer – írásom legvégén – emlegetem, de azt is teljesen más vonatkozásban mindahhoz képest, mint amit Önök a szememre hánynak. (Írásomban ti. antagonisztikus ellentéteket véltem felfedezni a paradicsom csodás ígéretei és egyes konzervatív magyar urak attitűdje között.) Nem tartom feleslegesnek, ha az emberek a jövőjükről elmélkednek. Azt azonban igen, ha valótlanságokat állítanak a másikról!

5. Nem állítottam semmi olyat, hogy a síiták dicsőítenék a gyászt. Csupán arra a rendkívül gazdag irodalmi hagyományra utaltam, azokra az Iránban született középkori verses színművekre, passiókra, amelyek a próféták leszármazottainak tragédiáit, pl. a kerbelai eseményeket dolgozzák fel. Továbbá utaltam arra, hogy a síiták legfontosabb ünnepe (az ünnep nem feltétlenül vígságot jelent a magyar nyelvben) a kerbelai eseményekre való évenkénti megemlékezés.

Levelük valamennyi félreértését a nyelvi nehézségeknek tulajdonítom. Mégis – ki tudja, miért – eszembe jut az a rabbi, aki Babilonjában, perzsák közt élve, ekképpen oktatta hitsorsosát: „ha félreérted a másikat, ártasz magadnak; ha megérted őt, használsz mindkettőtöknek!”

Ui.: Kérem, hogy az utolsó bekezdést feltétlenül gondosan fordítsák, az esetleges diplomáciai bonyodalmakat elkerülendő!

Gábor György

• Visszabeszélő