Akár ősszel a fecskék, időről időre a magyar értelmiség is egybegyülekezik. Menteni a népet, a nemzetet, a helyzetet.
Két kockázata van az effajta összejövetelnek. Valakik esetleg túl komolyan veszik a szót, az útmutatást, és tényleg menteni kezdik a nemzetet. Ez a kockázat majdnem csak teoretikus, ezzel a magatartással a gyakorlatban igen ritkán találkozunk. Annál többször azzal, hogy megsértődnek, akiket nem hívtak meg az összejövetelre…
Kicsit már a legendás monori találkozóval is ez történt.
„Hóban, fagyban harcolunk, kirúgatjuk magunkat, és ez a köszönet!” – füstölögtek azok a demokratikus kisellenzékiek, akik nem lehettek ott… Titkos elégtétellel vették tudomásul, hogy pár év múlva, Lakitelekre már nemcsak őket nem hívták… A mostani, kisújszállási összejövetelre meg, miért, miért nem, a lakitelkiek tekintélyes hányada nem volt hivatalos…
Népi protokoll
„Ugorgy mán átal, Ilon! Itt van Szűrös, Csurka, Pozsgay! Gyöttek, hogy a nípbűl a nemzetbe emeljenek!”
Kiss Ilonka odavalósi, kisújszállási. Ott iskolázott, ott tanulta az oroszt, a Móricz Zsigmondról elnevezettben. Egyébfajta, népi szempontból fontos ismeretekre is szert tett… Kapásból felsorolja a régi, híres narodnyikokat, tudja, mit jelent, hogy „narodnaja volja”. De ez még semmi! Színparaszti származék, méghozzá nem is gazdag paraszti! Kell ennél szebb, modellszerűbb? „Tágas népi szűvemre, húgocskám, galambocskám!”
Vagyis mégsem, sőt! Kiss Ilonka, akinek mindezt a tudomása nélkül fogalmazgatom itten, hőn szeretett lapunk, a Beszélő külpolitikai rovatának vezetője. Nem győzte kivárni, míg érette jő Csurka, Pozsgay vagy Vass Csaba (jut eszembe: hová lett Varga Csaba, az igazi, a szupernépi „Vacsa”?), s a liberáliával szövetkezett. Ez bizony könnyelműség. Aki a népet nem szereti, jó ember vagy asszony eleve nem lehet. A liberális viszont még akkor sem, ha történetesen ő maga a nép. „Akkor hát ne jöjjön, Ilonka! Maga úgyis lehet Kisújon eleget!”
Úgyszintén ne Juhász Pál képviselő úr. Bár szinte egymagában több időt eltöltött az agrárnép között, mint a megjelentek együttesen… Még annyira se jöjjön Magyar Bálint képviselő úr! Igaz, egykoron, a nyolcvanas évek elején, álcázott címen és nagy titokban, ő kutatgatta elsőnek a megmaradt kulákokat, vagyis hát a parasztpolgári és keresztényi agrárközéposztály, cívis társadalom maradványait. Ez majdhogynem a kérdések kérdése a népi harmadutas számára… De ki van itt rászorulva a liberális tudományára? Kit érdekel a régi kulák, mikor már az új parasztpolgárt vajúdna, ha hagynák neki, a magyar televény? Erről meg talán a jeles agrárgazdász, kereszténydemokrata Rott Nándor úr tudhatna legszebben beszélni, ha hívnák. Csak ő meg túl pápista, ne mondjam, túl antallista…
Ezek a hiányok, persze, mindjárt eltűnnek, ha nem azt mondjuk, hogy a nép politizálási eshetőségei miatt jöttünk össze. Hanem a saját politizálási eshetőségeink miatt… A vendéglista azt sejteti, legtöbben nem a kunsági nép közelsége miatt siettek Kisújszállásra.
Hanem hogy behúzzanak egy jót a liberálisoknak… Meg – ebben van inkább az újdonság – a konzervatívoknak, dr. Antall Józsefnek… Rendben van, végtére is nem tilos.
Úgy csapkodni azonban, vakon, ész nélkül, hogy közben ne lássuk a fő csapást, nem méltó a kunsági emberhez. (Tájféltésből, büszkeségből mondom ezt, véletlenül jómagam is arravalósi vagyok.) A fő csapásirány, sajnos, a liberális demokrácia. Feléje kéne igyekezni, nem pedig tőle elfelé. A mai világban majdnem kizárólag ott megy jól a népeknek, ahol betartják a liberális minimumot. Egy-két ritkásan lakott, olajban úszó, dúsgazdag sivatagrész képezi csak a kivételt. Ott jut elég a sejknek, az emírnek, és marad a népnek is.
Úgyhogy, népi uraim, vagy a liberális minimumhoz igazodjanak, vagy pedig találjanak olajat! Harmadik út nincs!
Kétfejű aranyborjú
Vagy pediglen várjanak kicsit, úgy gondolom, hogy ez a bizonyos integrációs folyamat is sokkal egészségesebb formát öltene.
Sándor Nóra: Én azt hiszem, hogy az az út is elképzelhető, amelyet Molnár Gusztáv vázol, tehát hogy a belső autonómiák stabilizálják a térséget. De elképzelhető egy ellenkező irányú folyamat is, lásd Szlovákia példáját. Erre a kérdésre nehéz konkrétan válaszolni, egy területi autonómia ugyanis nagyon sok mindent jelenthet: amíg nem tudom, hogy választott szervei milyen jogkörökkel bírnak, addig nem tudok válaszolni arra sem, hogy elvezethet-e ez az autonómia a szakadáshoz vagy sem. Ha ezek a jogkörök csak egy nyelvhasználati törvény vagy kulturális intézményrendszer fenntartására terjednek ki, akkor azt válaszolom, hogy az autonómia nem csap át szakadásba. Ha ezek a jogkörök ennél sokkal-sokkal szélesebbek, akkor azt válaszolom, hogy esetleg váláshoz vezet. Ha abból indulok ki, hogy ezen autonómiák kivívását a kisebbségi pártok remélhetőleg parlamenti úton képzelik el, akkor tulajdonképpen bármi elképzelhető, magyar Szkülla és Kharübdisz vészterhes szörcsögése és cuppogása elől… És akkor a Nyugat is, látván, mennyire jámbor és türelmes ez az itteni nép, mennyire csak a profitra orientálódna, milyen szépen tartja magát a liberális minimumhoz, csak megnyitja végre azokat az átkozott aranycsapokat, a bankokat, a piacokat. Nagyon lepusztult, megviselődött már az ország, a nép, nagyon ráférne már egy kis pénz…
Az idegen szépség
Más tekintetben is kezd hosszú lenni ez a négy választási esztendő. Talán a cseheknek van igazuk, hogy kétévente választanak. Ennyit még ki lehet bírni egy testületben, egy felállásban. Többet már, úgy látszik, nagyon nehéz. A kisújszállásihoz hasonló, népfrontos fészkelődések, átcsoportosulások is pontosan erre utalnak.
Beszélni nem nagyon illik róla, de tény, hogy az ember, különösen a politikai, a pártember, az idő haladtával egyre óvatosabban közelíti az utcasarkokat. Egyre aggályosabban vizslatja a szemközt jövőket. „Drága ellenségem! Már megijedtem, hogy a barátom csíp nyakon!” Így keverednek, lesznek viszonylagosak a csoportos emóciók. Ez egyáltalán nem baj, a demokrácia a viszonylagos hozzáállást kedveli.
Senki erről nem tudhat annyit, mint nemzetliberális Debreczeni képviselő úr! Ő lassan már többet tölt idegen vizeken, többet kalózkodik odaát, mint amennyit odahaza, a biztos révben tartózkodik. Egyik szabad demokratikus kocsmából ki, a másikba be – lassan jobban kiismeri magát, mint a fórumbeliekben.
Nem is csoda! „Meddig árulod még magyar hazánkat elfelé?! Meddig gyötröd még azt az áldott jó embert, Csurka Pistát?!” Ilyen kérdésekre kéne válaszolnia – nemcsak neki, a többi nemzeti liberálisnak is –, ha engedné, hogy utolérjék pártbeli barátai. Szemben azzal, amit odaát, a túlparton mondanak. „Parancsol a képviselő úr még egy szendvicset?” – kérdezgetik az általánosan liberális klubhölgyek. „Úgy szeretjük, ha bennünket bírál és ostoroz!”
Egyáltalán nem biztos, hogy a legközelebbi választás úgy zajlik majd, ahogyan a demokrácia ellenszurkolói jósolgatják. Hol van megírva, hogy sárig kell innunk a forrást? Azért, hogy egyik rossz kormány kövesse a másikat, még nem vágom el a jó barátom légcsövét… Vak és bicebóca demokrata vezet sánta és világtalan demokratát, aztán majdcsak eljutnak valahová…
Ez nem a lehető világok legrosszabbika. Sőt, ez a lehető világok legjobbika.
- A hét üzenetei [6]