A két szervezetből álló „kisebbségi parlament” alapgondolata önmagában véve kifogástalan: a Szövetségi Képviselői Tanács (SZKT) látná el a politikai képviseletet, míg a Szövetségi Egyeztető Tanács a szellemi-kulturális irányítást. Az első testület létrehozása azonban hajszál híján megfeneklett, a hét végi alakuló ülésén mindjárt a legfontosabb kérdésben patthelyzet alakult ki. Két jelölt indult: Csiha Tamás, a függetlenek által támogatott nagybányai jogász, aki az előző parlamenti ciklusban az RMDSZ szenátora volt, mindössze két szavazattal kapott többet, mint vetélytársa, Borbély Ernő csíkszeredai tanár, volt képviselő, a radikálisok által támogatott jelölt. Az elnök megválasztásához kétharmados többségre lett volna szükség, de a tanács a helyszínen úgy döntött, hogy Csihát egyszerű többséggel ugyan, de mégis kinevezik az új posztra. Borbély – annak ellenére, hogy számos radikális szervezet elutasította Csiha elnökké nyilvánítását – bejelentette: elfogadja a döntést, s visszavonul minden politikai szerepléstől.
A radikalizálódás réme
Érdemes újból föltenni a kérdést: indokolt-e ez a kölcsönös „kudarctermelés”, ez a folytonos és görcsös hadakozás? Nem lenne-e célszerűbb gyökerestül megszüntetni az általános szorongás okait? A magyar kisebbség védelmét az egészséges nemzeti-nemzetiségi önszemlélet védelmével társító individualisták (e sorok írója is) a Kolozsvári Nyilatkozat őszi közzététele óta riadalommal szemlélték azt, ami szemükben a romániai magyarság kollektivista radikalizálódásának tűnt. Máig emlegetik Tőkés László Össztűz című vitacikkét, mely Cs. Gyímesi Éva, Bányai Péter, Szilágyi N. Sándor álláspontját „tipikus politikai asszimiláns gondolkodásnak (…), másodrendű állampolgárok álböcsességen alapuló életfilozófiájának” titulálta, s az individualista tábor „kétségbeesett” figyelmeztetési kísérleteit (jórészt magánleveleket) összehangolt hajtóvadászatnak, lejáratási kampánynak állította be.
„Bűzbombák füstje”
Ám ez és az ehhez hasonló cikkek nem győzték meg a képviselőket: a kongresszuson a „mérsékeltek” alternatívája nyert. Ez az eredmény azonban a „radikális” tábor egy részét nyilvánvalóan irritálta: Katona Ádám (aki a szavazáson a 23. helyet szerezte meg, s már nem jutott be a vezető testületbe, bár kétségtelenül ott lenne a helye) „bűzbombák füstjéről” beszélt. Szőcs Géza elérkezettnek látta a pillanatot egy, az RMDSZ-ből kiváló magyar párt megalakítására. S ötletével nem állt egyedül. Molnár Gusztáv magyarországi politológus is úgy nyilatkozott: „Egyáltalán nem tartanám tragédiának, ha a következő időszakban több magyar párt alakulna…” Az RMDSZ Háromszék megyei szervezete, melyet az Erdélyi Magyar Kezdeményezés elnevezésű nemzeti-keresztény platform monopolizál, szintén elégedetlen, Király Károly keserű szemrehányásokkal illeti Tőkés Lászlót amiatt, hogy „lemondtunk a területi autonómiáról, lemondtunk a lényegről”.
Pedig a kongresszus által elfogadott autonómiaprogram megvalósulása esetén radikális változást eredményezhetne a romániai magyarság helyzetében. Törekvéseinket a román közvélemény jelentős részével sikerült elfogadtatnunk, sőt, a román ellenzék pártjai is támogatják. Ha 1990 márciusában valaki ezt ígéri nekünk, gondolkodás nélkül idealistának minősítettük volna.
Eufória helyett szorongás
Miért szorongunk mégis? A „radikálisok” úgy érzik, a mérsékelt tábor akadályozta meg őket abban, hogy világraszóló győzelmet arassanak, hogy a teljes autonómiát kinyilvánítsák. A „mérsékelt” szárny attól retteg, hogy keservesen elért sikereit a „nacionalista” tábor újabb meggondolatlanságai egyik pillanatról a másikra romba dönthetik. Úgy tűnik, egyik fél sem képes felismerni, hogy a valóságos siker – a román közvélemény magatartásának érzékelhető változása – a két tábor közös teljesítménye.
Nyilvánvaló, hogy Katona Ádám, Borbély, Tőkés, Szőcs gyakorta magányos kezdeményezései nélkül az autonómiakérdés be sem kerülhet a román köztudatba. De az is nyilvánvaló, hogy a román ellenzékkel való együttműködés (Domokos Géza, Tokay György, Kolumbán Gábor vagy Bányai Péter, Cs. Gyímesi Éva, Szilágyi N. Sándor erőfeszítései) nélkül nem tehettünk volna szert arra a közösségi hitelre, mely végül még az autonómia gondolatát is a racionálisan mérlegelhető lehetőségek szférájába emelte.
Az RMDSZ „forradalom” utáni politizálása azért volt szinte teljesen sikertelen, mivel követeléseiért mindig olyasmit ajánlott cserébe, ami már nem volt a birtokában: Erdélyt, a román állam iránti lojalitást stb. Az autonómia volt a politikai „alku” első olyan tárgya, melynek megvitatásakor a mi kezünkből sem hiányoztak az aduk. A Románia által is aláírt nemzetközi dokumentumok a kisebbségi probléma rendezésére az autonómia számos formáját írják elő, köztük a területit is. A román közvéleményben ez utóbbi fogalom szinte misztikus szorongásokat ébreszt, de nagyjából mindenki tudatában van annak, hogy körös-körül minden nép, minden kisebbség területi autonómiákat követel. Következésképp azt is tudja, hogy ez a jog minket is megillethet. Az ellenzék egységének megőrzésében érdekelt demokratikus pártok valóságos engedményekre is hajlamosaknak mutatkoztak cserébe azért, ha a magyar szervezetek e jog gyakorlásáról (legalábbis időlegesen) lemondanak. Sőt, készek támogatni is az önmérséklettel fogalmazott, de a mai helyzetben a szó szoros értelmében radikális követeléseinket.
Egymásra utalva
Ahhoz azonban, hogy engedhessünk, a területi autonómia követelésének föl kellett merülnie, sőt megfelelő súllyal kellett fölmerülnie. Persze a félelmek sem voltak alaptalanok, hiszen ha a romániai magyarság döntő többsége a területi autonómia tántoríthatatlan hívévé szegődik, az ellenzéket is maga alá temető román–magyar konfrontáció – a demokrácia mai állapotában – aligha lett volna elkerülhető. Szükség volt tehát a liberális beállítottságú vagy ezzel a szemlélettel ilyen-olyan okból rokonszenvező többségre, mely a kompromisszumot a magyarságon belül úgy kényszeríthette ki, hogy azt a román ellenzék saját győzelmének érezhesse, s a román közvéleménnyel ekként is fogadtathassa el.
A végeredmény arra a következtetésre vezet, hogy az individualista tábor félelmei ugyanúgy felnagyítottak voltak, mint a kollektivisták gyanakvása. Mi, „mérsékeltek” sem értettük meg igazán, milyen román társadalommal állunk szemben. A románokkal való együttműködés szükségességét hirdettük, de közben nemigen hittük, hogy ez egyáltalán lehetséges. Nem vetettünk számot azzal, hogy ma már a román társadalom is kellően sokszínű ahhoz, hogy ne egyhangúlag reagáljon. Nem láttuk be, hogy a két tábor egymásra van utalva.
Az európai liberalizmus „bástyái” Kelet-Európában nézetem szerint nem annyira az önmagukat liberálisnak nevező pártok, mint inkább a vallási, etnikai, nyelvi és egyéb kisebbségek. Ők azok, akiknek érdekei tökéletesen egybeesnek a liberalizmus politikai céljaival. Azok a jobbára kívülről jövő törekvések, melyek a romániai magyarság politikai egyensúlyát meg akarják zavarni, csakis a romániai magyar társadalom balkanizációját indíthatják el. S ez már valóban katasztrofális következményekkel jár.
(Sepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]