Tellér Gyula politikai vitairata, a „Döntés előtt” csaknem három hónapja jelent meg. A szerző az SZDSZ-ben szerinte kikristályosodott két markánsan eltérő koncepciót ismertette, elemezte, és foglalt állást félreérthetetlenül az egyik mellett. Ebben a koncepcióban nem volt nehéz felismerni az SZDSZ elnökválasztási kampánya során Tölgyessy Péter által hangoztatott programelemeket. A másik, elvetett koncepciót a szerző – megint csak az újraválasztásáért küzdő pártelnök kampányával összhangban – a Pető Ivánt támogató „köménymag” nyakába igyekezett varrni. Minthogy az alapvető koncepcionális kérdéseket felvető vita ilyen szorosan kapcsolódott az SZDSZ elnökének megválasztásához, egy rivális párt választott tisztségviselőjeként nyilván nem avatkozhattam bele.
Döntés után vagyunk. A küldöttgyűlés személyi döntését a korábbi pártelnök igen korrekt módon tudomásul vette, és ugyanezt kérte híveitől is. Az SZDSZ belső helyzete konszolidálódni látszik. Semmi akadálya immár, hogy a személyi vonatkozásoktól megtisztított érdemi kérdésekről vitázzunk. Tellér megközelítése ugyanis olyan, az SZDSZ stratégiai irányválasztásán túlmutató problémákat is fölvet, amelyek a magyar társadalom jövőjét döntően befolyásolhatják.
A rendi erőket ki kell szorítani
Úgy vélem, a szerző már a kiinduló helyzetet tévesen ítéli meg. Hogy a politikai erőtér két- vagy háromosztatú-e, az jórészt terminológia kérdése, szerkezete azonban semmiképpen sem olyan, amilyennek ő leírja. Tellér figyelmét az ideológiai ellentétek elterelik a lényegi, strukturális hasonlóságokról, ezért gondolja úgy, hogy a rendi és a későkádári rész-Magyarország egymás szöges ellentétei, amelyeket a „liberális közép”, a polgári rész-Magyarország választ el egymástól, és az utóbbinak ennélfogva mintegy „kétfrontos harcot” kell vívnia az előzőek ellen.
A helyzet szerintem nem így áll: a magyar politikai életet alapvetően a rendi és a polgári erők szembenállása határozza meg. A harmadik, későkádári rész-Magyarország kétségkívül létezik, de nem önálló erőként, hanem az első kettő furcsa vegyülékeként, mintegy átmenetként közöttük, amelyben a rendi elem domináns ugyan, de egyáltalán nem hanyagolható el a polgári törekvések, polgári szerkezetek aránya. A jobboldal–baloldal-ellentét pedig az egész politikai erőtér tekintetében nem is értelmezhető (hacsak nem a politikai erők parlamenti patkón belüli ülésrendjét kívánjuk megjelölni vele), csak a polgári rész-Magyarországon belül. Európai kategóriák szerint a kormánykoalíció nem tekinthető sem jobboldalinak, sem baloldalinak; az ehhez hasonló politika nyugati szemmel éppúgy besorolhatatlan, ahogyan a zoológus sem tudna rendszertani szempontból mit kezdeni egy repülő orrszarvúval.
Ebben a Tellér által felvázoltnál némileg bonyolultabb szerkezetű erőtérben helyezkednek el a pártok. A Magyar Demokrata Fórum masszív tömbje alapvetően a rendi rész-Magyarországban foglal helyet, csaknem teljesen kitöltve a későkádári rész-Magyarországnak erre a térfélre eső nagyobbik felét, de jócskán túl is nyúlva rajta, egészen a modernizációnak, a piacgazdaságnak, a liberális szabadságjogoknak még a gondolatát is radikálisan elvető, sajnálatosan egyre erősödő irányzatokig (amelyeket nemzetközi terminológiával szélsőjobboldalinak neveznek ugyan, de amelyeknek a jobboldalhoz az előbbiek értelmében nem sok köze van). Két vékonyka ága átnyúlik ugyanakkor a polgári rész-Magyarország bal-, illetve jobboldalára. A Fidesz – ebben egyetértek Tellérrel – teljes egészében a polgári rész-Magyarországon belül helyezkedik el, annak is elsősorban a jobb felén, mindössze egy sovány csíkja nyúlik át a bal térfélnek a későkádári rész-Magyarországon kívül eső részére. Az SZDSZ jellemzően szintén a polgári rész-Magyarországon belül helyezkedik el, mégpedig nagyjából szimmetrikusan annak jobb és bal felén, jócskán belenyúlva a kádári rész-Magyarországnak a polgári térfélre eső kisebbik felébe, és egy vékony nyúlvánnyal átérve a rendi rész-Magyarország területére is. Ez a nyúlvány – az MDF-hez hasonlóan – a szélsőséges antiliberalizmusig terjed, de az MDF hasonló irányzataival ellentétben, a párton belül egyre inkább eljelentéktelenedik. Végezetül a Magyar Szocialista Párt szinte teljesen kitölti a későkádári rész-Magyarország polgári térfélre eső részét, de túl is nyúlik rajta, a polgári baloldalnak a későkádári rész-Magyarországhoz nem tartozó sávjába, másik irányban pedig – különösen a bázison – a rendi rész-Magyarország jelentős erőit ölelve fel.
Ennek megfelelően tarthatatlannak ítélem Tellérnek azt a koncepcióját, amely úgy alakítana ki politikai váltógazdaságot Magyarországon, hogy az 1994-es választások eredményeként a mai egységes (?) jobboldal helyébe az egységes polgári közepet állítaná. Ha a fenti fejtegetés helytálló, e választás tétje nem az lesz, hogy a kormányzó jobboldal helyére a baloldalt vagy a polgári centrumot (akármi légyen is az) sikerül-e állítani (már csak azért sem, mert mint kimutatni igyekeztem, nem a jobboldal kormányoz), hanem hogy a rendi rész-Magyarországot felváltja-e a polgári rész-Magyarország uralma. Isten őrizz attól, hogy ez váltógazdálkodás formájában történjék; annak lényege ugyanis, hogy két domináns politikai erő felváltva kormányoz. Ha a magyarországi váltógazdálkodás azt jelentené, hogy a rendi és a polgári rész-Magyarország váltogatná egymást a hatalomban, az négy- vagy nyolcévenkénti rendszerváltást jelentene, és abba az ország belerokkanna. A polgári blokknak – amelybe a fentiek értelmében beletartoznak az SZDSZ-en és a Fideszen kívül a kormánykoalíció polgári irányzatai és az MSZP is – lényegében le kell szorítania a rendies erőket a politikai palettáról, pusztán az európai demokráciákban a szélsőséges erők által rendszerint betöltött öt–tíz százaléknyi helyet hagyva meg nekik. Ennek pedig semmi köze ahhoz a kérdéshez, hogy ki fogja 1994 után kormányozni az országot: a polgári erők közül a bal vagy jobboldaliak-e, netán a kettő közösen, egy átmeneti nagykoalícióban, ha a rendi erőkre nem sikerül megsemmisítő vereséget mérni. A váltógazdálkodás csak azt jelentheti, hogy a polgári erők által visszavonhatatlanul uralt hazai politikai erőtérben a bal- és jobboldal különböző politikai prioritásokat képviselő, de a polgári berendezkedés alapjait meg nem kérdőjelező erői rivalizálnak.
Az elit azért elit, hogy jól járjon
Ami mármost a szerzőnek a rendszerváltás mélységével, a mezo- és mikrostruktúrák felbontásával kapcsolatos véleményét illeti, az aligha nevezhető újnak más kontextusban, a „megalvadt struktúrák”-ról és a „baloldali konzervatív erőközpont”-ról szólván Tellér már korábban is kifejtette lényegében ugyanezt, de koncepciója az MDF „tavaszi nagytakarítás”-ától is inkább csak csomagolásban különbözik, nem lényegében. Számomra tulajdonképpen rokonszenves ez az elitellenesség, azt azonban nehéz nem tudomásul venni, hogy az elit éppen attól elit, hogy felhalmozott tartalékai, kialakított kapcsolatai, és nem utolsósorban képzettsége folytán az átlagosnál lényegesen könnyebben vészeli át a nagy társadalmi megrázkódtatásokat. Másképp fogalmazva: politikai-szervezeti eszközökkel persze, felülről belenyúlva, meg lehet bolygatni az említett struktúrákat, de az új kialakulása szükségképpen időt igényel, és veszteséggel jár, az átmeneti, zűrzavaros időszakban pedig éppen a korábbi elit fogja legkönnyebben megtalálni a módját, hogy pozícióját nagyrészt átmentse, a veszteségeket pedig elhárítsa magától.
Tellérnek persze igaza van: a kormány nap, mint nap operacionalizálja azt az elgondolást, hogy a későkádári szervezeteknek egy átalakulási küszöböt kelljen átlépniük, de ezek az átalakulások éppen nem fosztják meg a korábbi elitet kivételezett pozíciójától. Hiába volt a szakszervezeti vagyonmegosztási és választási törvény, a „hagyományos szakszervezeti bürokrácia” közel másfél évig dacolt vele, és tulajdonosi monopóliumát nem a törvény törte meg, hanem azok a makrogazdasági folyamatok, amelyek végül rákényszerítették a szakszervezeteket (régieket és újakat egyaránt) a kiegyezésre és a kormány politikájával szembeni egységes fellépésre. Tegyük hozzá: szerencsére. Ahol ugyanis sikerült-a „régi szakszervezeti elit hatalmát megbontani” (értsd: a hagyományos szakszervezetet szétzülleszteni), ott a szervezett dolgozók egyáltalán nem masíroztak át csapatostul a Liga-szakszervezet vagy a Munkástanács zászlaja alá, hanem mindenféle szakszervezetből kimaradtak. Ha tehát sikerült volna az MSZOSZ-t „vagyonosztási manőverekkel szétverni”, az nem a Liga vagy a Munkástanácsok befolyását növelte volna, csupán a dolgozók nagyobb hányada maradt volna szervezett érdekvédelem nélkül, a kvázi-tulajdonosi pozícióját tulajdonosira változtatni kívánó régi (meg persze a mind mohóbbá váló még régebbi) elit legnagyobb örömére. A szövetkezeti törvény csakugyan operacionalizálja, hogy a tagok kiválhassanak a szövetkezetből, „és kivihessék a vállalkozásukhoz szükséges, őket megillető vagyont”. Csakhogy vagyon a tsz szállodaként működtethető vendégháza is, meg a magtárakban tavalyról megmaradt, eladhatatlan búza is. Vajon nem a korábbi elit fog-e végső soron döntést hozni arról, hogy ki viheti ki az egyiket, és ki a másikat? És vajon e döntés eredményeként ki fog jobban járni?
A szövetkezeti átalakulási törvény remekül operacionalizálja a „szövetkezeti újraelosztási körök felbontását”, magyarán a szövetkezetek felbomlasztását és (esetleg) újraalakulását is. Csakhogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek jelentős részben nemcsak termelő, hanem értékesítési szövetkezetek is, amelyek a tagok (háztájiban termelt) termékeit is értékesítik. Hiába válik tehát a szövetkezet „a vezetők magántulajdona helyett a tagok magántulajdonává”, az értékesítés csatornái, az ehhez kötődő egész kapcsolatrendszer – nem lévén felosztható vagyontárgy – a dolgok természete folytán a korábbi elit kezén marad. Ki fog tehát jól járni, ha a tsz felbomlásával a korábbi elitet már formálisan sem terheli a tagok által termelt javak értékesítésének kötelezettsége, és monopolhelyzete folytán teljesen elzárhatja a többiek elől a piacot?
A társadalmat nem lehet tervszerűen átépíteni
A példák vég nélkül folytathatók. Tellér ugyanabba a hibába esik, mint annak idején a jakobinusok vagy a kommunisták: egy igazságosabb berendezkedésre törekedvén olyan intézkedéseket szeretne, amelyek – szándékával ellentétben – végső soron a már meglévő igazságtalanságokat fokoznák. Koncepciójával az a legfőbb baj, hogy nem bízik a piacban. Nem hiszi, hogy a makrogazdasági, piaci folyamatok magukhoz idomíthatják a középszintű és helyi struktúrákat, azok, úgymond „legfeljebb valamelyes külső, piaci alkalmazkodást fognak végrehajtani, semmiképpen sem fognak azonban modern szervezetekké átalakulni”. (Arról, hogy egy szervezet mitől modern, azon túl, hogy sikeresen alkalmazkodik a modern piac követelményeihez, a szerző nem tájékoztat bennünket.) Éppen ezért politikai-szervezeti eszközökkel maga akarja „célzott módon”, „tervszerűen” átépíteni őket, kiiktatva belőlük a „beléjük szerelt konzervatív érdekeket”. A működésbe hozott piaci erők – vallja Tellér – gyengék, ki kell őket segíteni „a társadalmi és szervezeti összefüggéseken keresztül” történő vezérléssel. Ezzel pedig éppen annak a tervgazdasági logikának a csapdájába esik bele, amit ki akar iktatni.
Ideje volna végre leszámolni egy illúzióval: egy társadalmat nem lehet tervszerűen átépíteni. Meglévő struktúrákat, intézményeket persze szét lehet zúzni, és az új struktúrákat kimunkáló gazdasági és társadalmi folyamatokat lehet befolyásolni, a kívánt irányba terelgetni. Minél mélyebbre hatóan, radikálisabban számoljuk fel a régi struktúrákat, annál hosszabb idő alatt, nehezebben és több szenvedés árán alakulnak ki és szervesülnek az újak. Egy forradalom lendülete, pátosza, erkölcsi tartaléka politikai fedezetül szolgálhat a gyökerekig hatoló rombolás okozta nehézségek és szenvedések elviselésére, egy kiegyezésé – sajnos vagy szerencsére, ez nézőpont dolga – nem. Tellérnek is be kell érnie azzal, amivel egykor a miniszterelnök igyekezett lehűteni saját radikálisait: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]