Újév után, ha teremtünk magunknak néhány perc megállási időt a nagy rohanásban, és már túl vagyunk az előző évi összegezésen (ha az adóbevalláson még nem is), hátra-hátrapillantva próbálhatunk meg előrenézni. Mindnyájan azt szeretnénk tudni persze, mi jön, ehelyett azonban csak azt vehetjük szemügyre, mi volt.
Mondjuk, a 3-asra végződő évtizedekben, századunkban.
1913: az első világháború előtti utolsó békeév, korszakzáró év, szerencse, hogy tragikumával az akkor élők nem voltak tisztában. 1933: Hitler hatalomra jutásának éve, erről többet nem is kell mondani. (Karl Kraus, a nálunk sajnálatosan kevéssé ismert osztrák író, nagyszerű aforizmák kitalálója, amikor egyszer azt kérdezték tőle, miért nem olvasni-hallani tőle aranyköpéseket a nagynémet birodalmi vezérré lett satnya osztrákról, így felelt: „Hitler esetében nem vagyok humoromnál.” De tovább: 1943 az európai frontokon már előrevetítette a második világháború végét és végeredményét, örök kár, hogy még mindig nem akarták tudomásul venni oly sokan…
1953: most már bevallhatom, ehhez az évszámhoz akartam eljutni. Az utána következő 3-asok –1963, 1973, 1983 – belefulladnak a kádári korszak unalmába, még akkor is, ha 1963-ban egyáltalán nem volt közömbös számunkra az általánosnak meghirdetett amnesztia, amely végül mégsem lett általános (az ötvenhatosok egy részét nem engedték ki a börtönökből). Abban az értelemben használom az „unalmas” szót – még ha az 1963-at követő évtizedekben újra meg újra küzdeni is kellett a fennmaradásért, s kicsinyesen felnagyított vagy mondvacsinált konfliktusok hálója terült ránk –, ahogyan Borisz Paszternak értette, a költő, akinek a Zsivago doktort köszönhetjük; ő írta egyik levelében kedvenc unokanővérének, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a második világháború győzelmes befejezését a Szovjetunióban a sztálini terror újabb és még újabb hullámai követik: „A legnagyobb baj az, hogy olyan végtelenül unalmas mindez.”
1953 nyarán baljós remegés futott végig a szovjet impériumon. A legtávolabbi provincia határszéli városában – egy legyőzött másik birodalom korábbi fővárosában – lázadás tört ki.
Még csak negyven év telt el azóta, s máris feledni látszik a világ – azon a nemzetközi konferencián például, amelyet a múlt év október 23. napján rendezett meg a pesti Újvárosházán a PEN Club és a magyar Lettre Internationale szerkesztősége, az emelvényre lépő külföldi szónokok, még a német vendéget is beleértve, egymás után bizonygatták, hogy a magyar ’56 volt az első ásónyom a sztálini korszak sírgödrében, holott bizony a kelet-berlini Stalinallee építőmunkásaié volt amaz első mozdulat érdeme, már tudniillik amikor 1953. június 17-én letették a csákányt, a vakolókanalat, és spontán tüntető menetté mozdulva elindultak a Német Demokratikus Köztársaság építésügyi minisztériuma és a Német Szocialista Egységpárt székháza felé. Szomorúan szimptomatikusnak érzem, hogy az NDK bekebelezésével a történelme is lenyelődik, pedig a szabadságvágy különböző megnyilatkozásai miatt ott is törtek meg életek, ott is voltak emberek még várfogságra is ítélve, szakíttattak el anyjuktól gyerekek, beszéltettek rá feleségek a válásra, testvér a testvértől való elhatárolódásra… Még azt sem, tudjuk, mennyit köszönhet az újkori magyar történelem a keletnémet munkásfelkelésnek, nincs kikutatva, történészek által dokumentálva, moszkvai titkos archívumokban még mindig szigorúan őrzött iratok alapján kimutatva, hogy a – természetesen eltiport – „sajnálatos berlini események” mennyiben járultak hozzá a budapesti új kormányprogram, Nagy Imre első miniszterelnöksége szovjet részről való kikényszerítéséhez-megengedéséhez.
„Gyermekkora gyermekkorunk”: mondanám az egykori NDK-ra, önálló történelmére gondolva, de nem József Attilát akarnám most idézni, kit szavalni újabban már tüntetésszámba megy minálunk, hanem egy német szerzőt, Bertolt Brechtet, mert mulatságos dolgok estének meg vele magyar földön. Nevezett Brecht, miközben dodonai módon próbált válaszolni (és ez persze nem sikerülhetett) a NSZEP Központi Bizottságának a kiemelkedő értelmiségiekhez intézett felhívására, hogy „az ellenforradalmi banditizmus” nyilvános elítélésével támogassák a pártot, ugyanakkor írt egy dühös versikét kvázi magánhasználatra. A barátainak azért megmutatta… s az a kis versezet azonnal szájról szájra kezdett járni. Jómagam Lipcsében láttam egyszer – egy kihúzott íróasztalfiókba bepillantást nyerve – egy gépírásos kópiáját, mondhatnám: szamizdatban.
A bökvers látszólag – óvatosságból – az NDK írószövetségének akkori főtitkárát böködi meg, miután az illető (nevét nem érdemes ideidéznem, csak hevét) a nyilvánosság előtt kijelentette, sőt leírta és terjesztette, hogy az NDK népe „nem bizonyult méltónak pártunk és kormányunk bizalmára”. Brechtnek az „A megoldás” című verse az úgynevezett béketáboron belül egyes-egyedül Magyarországon nyomtatásban is megjelent, 1966-ban az Európa Könyvkiadó „Mai német líra” című antológiájában, Eörsi István fordításában, Hajnal Gábor szerkesztésében; az NDK budapesti nagykövetsége tiltakozott is az „apokrif”, azaz csak Brechtnek tulajdonított, ám hitelt érdemlő módon nem bizonyíthatóan tőle származó versike közreadása ellen…
Kuba, vagyis Kurt Barthel (hát mégis kiböktem a nevét?!) egykori röpirata, e vers ihletője, csupán kifecsegte azt, amit pártkorifeusok és kormányfejesek mondogattak egymás között, miszerint a keletnémet népesség „még nem elég érett” az ő uralmuk méltánylására. Brecht azt üzente nekik ebben a pársorosban, hogy talán „oszlassák fel” a népet (ahogyan tüntetéseket szokás), és keressenek maguknak egy másikat. Ámde Magyarországra a pusztán szóhagyományozás útján terjedő versezetnek egy olyan változata vagy értelmezése nyomult be, amely jobb, mint az eredeti… Elnézve, félreértve az igekötőt, „ablösen”-t (leváltani) értettek az „auflösen” (feloszlatni) helyett, úgy adták tovább – énekelték szét… –, mintha így hangzanak a poénja: „hát akkor váltsátok le a népet, és válasszatok magatoknak egy másikat!” Egyébként a témához nagyon is illően, hiszen alkalmatlannak bizonyult közalkalmazottak visszahívhatóságáról is szó volt ama építőipari munkások tüntetésén, az építésügyi miniszter leváltását követelték (később – a dolgok logikája ez – már a másokét is). És aztán ez a fricskavers azzal fejezte be magyarországi diadalútját, hogy szoros szerkezetű közmondássá keményedett, s hazánk olyan fiai-lányai, kik életükben nem hallották a szegény B. B. panaszait, de még a nevét sem ismerik, mély meggyőződéssel kezdték hangoztatni, hogy: „A népet nem lehet leváltani!” Bizton állítható, hogy ez a mondat a későkádárista funkciréteg lelki fellazításában is bűnrészes.
Na mármost „auf” vagy „ab”? Ki tudja? Németül mindenesetre ismeretlen az a szállóige, amivé Brecht gonoszkodó gondolata magyar nyelven szilárdult.
- Kultúra [6]