A törvény szerint a tb-választás keretében május 21-én, pénteki napon szavazhatunk a szívünknek kedves szakszervezeti konföderáció listáira, lakóhelyünk körzetében vagy munkahelyünkön felállított szavazóhelyiségben. Az üzemi- és közalkalmazottitanács-választásokra pedig május 21-e és 28-a között kerül sor; itt dől el többek között, hogy helyileg melyik szakszervezet „reprezentatív”, ki kötheti meg a kollektív szerződést a munkáltatóval.
A február 20-i ÉT-ülésen a kormány olyan megállapodáshoz adta a nevét, hogy a tb-választás akkor érvényes, ha az állampolgárok legalább 20 százaléka szavaz. Ennél alacsonyabb fokú érdeklődés esetén is fölállnak a tb-önkormányzatok – így az ÉT-egyezség –, de ekkor a legalább 6 százalékos eredményt produkáló szakszervezetek delegálhatnak oda képviselőket. Ezzel szemben a koalíció és a Fidesz olyan korlátozást szavazott meg, hogy: „A választás egyfordulós, és akkor érvényes, ha azon a választójoggal rendelkezők legalább 25%-a részt vett. Ha a választás érvénytelen, akkor 1994. december 31-ig új választásokat kell kiírni.” Csak ha érvényes lesz a választás, akkor alakulhat meg a nyugdíj- és a társadalombiztosítási önkormányzat, a munkáltatók és a nyugdíjasok delegált (tehát nem választott) képviselőivel kiegészítve.
Tb-ügyben a tét nem kisebb, mint hogy létrejönnek-e a nyilvános ellenőrzés intézményei a nyugdíj- és az egészségügyi pénzek kezelése terén. A már ’91 végén meghozott, s persze mindmáig igen elméleti jelentőségű tb-igazgatási törvény komoly hatásköröket készül adni a megalakítandó önkormányzatoknak: e testületek kezdeményezhetik például a nyugdíj-, illetve az egészségbiztosítás ellátásainak fejlesztését, véleményezhetik a tb-ügyben születő törvényeket (sőt a kormány nem adhat ki egyetértésük nélkül kormányrendeletet tb-ügyekben), dönthetnek a tb-bevételek fölhasználásáról, átcsoportosításáról, a tb-vagyon tulajdonosai lesznek stb. Tehát a kormány – elméletileg – le akar mondani a tb-alapok államigazgatású működtetéséről, e téren hatalommegosztásra készül az érdekképviseletekkel.
Azonban a legfőbb kormányzó pártnak már az elv sem nagyon tetszik, de különösen fázik attól az eshetőségtől, hogy a választáson az MSZOSZ győz, és így a társadalombiztosítás, kipottyanva az államigazgatás védőszárnyai alól, egyenesen Nagy Sándorék és az MSZP ölébe hullik. Osztja ezeket az aggályokat a Fidesz is, ámbár a fiatalok mentségére legyen mondva, hogy nekik nincs kormányuk; és meggyőződésből sem szívlelik, ha túlzottan nagyra nő a szakszervezeti befolyás a gazdasági életben.
Nyílt támadás kormánypárti részről nem érhette az önkormányzati szisztémát, hiszen adva volt már az elméleti jelentőségű törvény, és adva a kormány, amelynek hivatalból képviselnie kell az elméleti jelentőséget. Másrészt novemberben a kormány megkötötte a megállapodást az Érdekegyeztető Tanácsban, amit fennhangon támadni csak az MDF jobbos lázadói merészeltek. A kormány, cserébe azért, hogy a szakszervezetek a nevüket adták a költségvetéshez, elfogadta a hat konföderáció szeptemberi egyezségét vagyon- és választási kérdésekben, így a tb-választás dolgában is.
Viszont hamar megkezdődött a csöndes aláaknázás. A Népjóléti Minisztérium szakszervezetekkel egyetértésben kidolgozott törvényjavaslata szerint a választás a szavazók számától függetlenül érvényes lett volna. De a koalíció – és a Fidesz – bedobta az érvet: a tb-önkormányzat komoly dolog, az ebbe választott képviselőknek nem árt egy kis legitimitás. Kis Gyula, a szociális bizottság MDF-es elnöke február elején benyújtott módosító indítványában 25 százalékos részvételi küszöböt javasolt; vagyis ha 1,9 millió polgárnál kevesebben járulnak az urnákhoz, a választás nyilváníttassék érvénytelennek. Ha pedig a résztvételi arány 25 és 50 százalék közé esik – javallotta Kis Gyula –, akkor a szakszervezetek a nekik fenntartott képviselői helyeknek csak egy részét foglalhassák el.
Más pontokon már az eredeti törvénytervezet is merevnek mutatkozott. A törvény részletei teljesen a visszájára fordítják azt a gondolatot, hogy a siker érdekében munkanapon kell megrendezni a szavazást, és ekképp az üzemitanács-választás helyi kampányai is öregbítsék a tb-választás hírnevét. Munkahelyi szavazókörzeteket ugyanis csak ott kötelező alakítani, ahol „a munkáltatóhoz benyújtott igények alapján” legalább 500 munkavállaló kíván szavazni, és ezek az öntudatos 500-ak be is jelentik óhajukat záros határidőn belül; ahol pedig 200 usque 500 ilyen kenyérkereső állampolgár akad, ott a munkáltató kezdeményezheti a jegyzőnél, hogy nála szavazhassanak, de ilyenkor a költségeket is ő állja. Szabad demokraták javasolták, legyen az állam nagyvonalúbb, és ahol legalább 200 munkahelyi szavazó akad, oda mindenképpen közpénzekből állítsanak egy urnát; valamint, ne csak az előre bejelentkezők szavazhassanak a munkahelyen, hanem a később csatlakozó kollegák is; továbbá, hogy többen menjenek el, vasárnap legyen a lakóhelyi, hétfőn pedig a munkahelyi szavazás, és így tovább. E javaslatok túl sokba kerülnek, felelte erre a népjólét, és a végső szavazásnál már a Fidesz sem méltányolta az öregebb kollegák igyekezetét.
Közben a Liga és a munkástanácsok lobbyzni kezdtek annak érdekében, hogy a mostani üzemitanács-választásokon ne szoruljanak ki a kis szervezetek a kollektív szerződés megkötésének jogaiból, és hogy a tb-választások eredményeit is figyelembe vegyék a munkahelyi reprezentativitási viszonyok meghatározásakor. Szakmai műszóval, részint „lebegtetni”, részint „fölülről bevinni” szerették volna a reprezentativitást, amint erről a múlt héten részletesen írtunk. A becsempészett Mile Lajos-féle (MDF), illetve Horváth László-féle (Fidesz) módosító javaslat azonban szembeállította egymással a Ligát és az MSZOSZ-t. Utóbbi február 18-án hozott is egy olyan értelmű belső határozatot, hogy amennyiben borul a reprezentativitás, kész fölülvizsgálni a viszonyát valamennyi eddig megkötött megállapodáshoz, tehát akár a szeptemberi ÉT-egyezséget is fölmondhatja. Többek között ez a konfliktus is háttérbe szoríthatta szakszervezeti berkekben a tb-választás sikerének szempontjait.
Ilyen háttérküzdelmek közepette, február 16-án tárgyaltak a szakszervezetek Surján László népjóléti miniszterrel a szociális bizottság elnökének módosítványáról, a 25 százalékos érvényességi küszöbről. Surján végül a 25 százalékos határt 20-ra engedte le, és az érvénytelenség esetére elfogadta azt a kibúvót, hogy a szakszervezetek valamiféle delegálási szisztémával osszák föl egymás között a tb-képviselői helyeket. Surján szerint tehát, ellentétben az MDF-es javaslattal, a választás sikerétől függetlenül is megalakulhatnának a tb-önkormányzatok. Kereszténydemokrata belső ellenzéki lévén, nyilván keresztezni óhajtotta egy kicsit az MDF-centrumos vonalat. Annál is inkább, mivel a kisgazda munkaügyi miniszter, akit Kupa Mihály úgy vett rá a novemberi ÉT-n szinte ország-világ előtt, hogy engedjen a hatok szeptemberi követelésének, erősen a centrumos vonalhoz kötődött.
Surján jótéteményét „szentesítette” az ÉT a február 20-i, szombati napon, de a rá következő hét elején ez már nem volt szent a koalíciónak. Reprezentativitás-ügyben a Liga engedni kényszerült (némi apró vívmányok fejében), és a hétfői ülésén a szociális bizottság nyugodt lélekkel vette tudomásul a Mile- és a Horváth-féle indítványok visszavonását. A 25 százalékos érvényességi küszöbhöz viszont igencsak ragaszkodott az MDF, és rögvest le is szavazta a frakciótagtárs Kincses Gyulát, akinek neve alatt futottak az ÉT indítványai. „Én ezekhez nem akarok semmit hozzátenni” – mondta Kincses, majd az aláírásával „hitelesített” módosítványok ellen szavazott… Megszülettek a legkülönfélébb MDF-es – köztük monopolys – változatok a 25 százalékos szigor megformulázására.
Kedden, a szavazás reggelén Kónya Imre frakcióvezető magához kérette Nagy Sándort, Palkovics Imrét és Őry Csabát, az MSZOSZ, a munkástanácsok és a Liga elnökeit. Ultimátumot közölt velük: ha a szakszervezetek nem fogadják el a Kis Gyula-féle verziót, a koalíció sem fogja megszavazni a hatok vagyonmegállapodását, holott ennek becikkelyezését – az 1991. évi szóló XXVIII-as törvény módosítását – is keddre ütemezték be. Csakhogy az MSZOSZ még mindig fekete ló volt: a délelőttre összehívott szövetségi tanács éppenséggel még Kónyától függetlenül is bemondhatta volna az unalmast. A Népszabadság aznapi számában Nagy Sándor élénken helytelenítette is, hogy mást mond az MDF, mint kormánya. Kónyának viszont azt mondta, valószínűleg állni fog az alku.
Nagy Sándor távozott, de délben, az épp szakszervezetügyben összehívott alkotmányügyi és szociális bizottsági együttes ülésen megint fölbukkant váratlanul. Pulay Gyula népjóléti államtitkár még kitartott az ÉT indítványai mellett, csak este, a szavazásnál tagadta meg őket Surján miniszter. Az ülésen önként szólalt föl Nagy Sándor. A véletlen műve, mondta, hogy épp folyik az MSZOSZ-tanácsülés. „Elég indulatos tanácskozás kellős közepéről jöttem el” – számolt be. Mivel, foglalt állást, a szociális bizottság láthatólag nem támogatja az ÉT-kompromisszumot, realistaként tudomásul veszi az MSZOSZ a 25%-os érvényességi határt. Cserébe viszont kéri, fogadják el a XXVIII-as törvény módosítását.
Ezzel megköttetett a paktum. Kónyáék gyorsan visszavonták a „felülről való reprezentativitásra” irányuló, Horváth-féle javaslatot, amelyet egy délelőtt erejéig melegítettek föl az MSZOSZ sakkban tartására, Kovács László (MDF) neve alatt. („Nem tartozom azok közé a képviselők közé – szólalt föl a visszavonás alkalmából Kovács –, akik isteni szikra hatására módosító javaslatot nyújtanak be.”) Szűzi állapotban őrizték meg az MSZOSZ számára a reprezentativitási elvet (így az üzemitanács-választások után többé nem nagyon osztanak lapot a kis szakszervezeteknek). Az MDF pedig kitartott a 25 százalékos legitimitási küszöb mellett, amelyre végül a Balás–Halász Monopoly-kettős librettója szerint nyomta meg a gombot a koalíció és a Fidesz.
A vesztes pedig: az Érdekegyeztető Tanács, a „szociális béke” műhelye, amelyet novemberben még repesve üdvözölt a magát pártatlannak nevező sajtó. Most egyetlen pártatlan könny nem hullott az elárvult érdekegyeztetésért. Ellenben a szabad demokrata pártállású Solt Ottilia képviselő asszony tiltakozott az ÉT-egyezség felrúgása ellen, és nem mulasztott el rámutatni az MSZOSZ paktumszagú magatartására; a plenáris vitán elhangzott szavaiból egy profi napilap tudósítója le is jegyzett egy kis idézetet, csak kár, hogy nem értett belőlük semmit.
Pénteken, 26-án hivatalos és előítélet-mentes Pető Iván–Nagy Sándor-találkozóra került sor. Néhány nappal később az SZDSZ cáfolta azt a világgá röppentett hírt, hogy a két elnök egyetértőleg konstatálta volna, hogy Solt melléfogott Nagy Sándor szerepét illetőleg. A tények ettől tények! – felelt meg erre az MSZOSZ-elnök – hiszen Solt állításával ellentétben nemcsak ők, hanem a Liga és a munkástanácsok is „tudomásul verték” az ÉT-egyezség felrúgását. Ebből annyi igaz, hogy a rivális szövetségek képviselői szó nélkül hallgatták végig, ahogy Nagy Sándor a két parlamenti bizottságnak mesélt az „indulatos” MSZOSZ-tanácsülésről. De a paktumot azért a jó MSZOSZ kötötte meg.
- Beszélő [8]