1989 őszén a Magyar Köztársaság lekéste, hogy Milosevic, Tudjman és Iliescu nyomába lépjen. De még nincs veszve minden. Meciar is késve lépett be a posztkommunista nemzetmegváltók klubjába, és most mégis egy független állam vezetője. Talán Pozsgay volt elnökjelöltnek, Für volt elnökjelöltnek, Szűrös volt ideiglenes elnöknek is vannak esélyei.
Csurka előfutára
Akadnak persze örök optimisták, akik úgy vélik, Kisújszállás a holtak zsinatja volt; margóra szorult politikai kísértetek gyűltek össze, s saját értékelésük szerint is csak elbeszéltek egymás mellett. Az optimisták úgy vélik, nem lehet belőlük számottevő politikai erő, hisz a virtigli szélsőjobboldaliak csak nem bocsátják meg Pozsgaynak, Szűrösnek a kommunista múltjukat, Pozsgay szentimentális-népfrontos híveinek pedig mégis kínos összevegyülni a Magyar Út termeszező-trianonozó csapataival.
Pozsgay és Csurka (meg Csoóri) politikai együttműködése persze mindig is mély világnézeti egyetértésen – a modern parlamentarizmus és a kapitalista piacgazdaság tagadásán – alapult. Ki ne emlékeznék, milyen lemondó sóhajjal vette tudomásul Csurka, hogy pártja 1989 őszén saját elnökjelöltet indított Pozsgayval szemben, méghozzá saját politikai fegyverhordozója, Für Lajos személyében. A jó és a jobb között kell itt választani, mondta az író.
A Beszélő 1990. április 28-i számában F. Havas Gábor hosszan idézett a Bíró Zoltán második beszélgetése Pozsgay Imrével című kötetből, amelyet Püski adott ki. Olvassunk újra néhány idézetet:
„…Az ernyedtség és az elesettség érzése azért erősödik az emberekben – mondja Pozsgay mintegy három hónappal az első szabad választások előtt –, mert ebből a mai politikai lármából az derül ki számára, hogy megeshet vele: miközben maga mögött hagyja az erőszak, a diktatúra egyik formáját, ha még egyet lép, nem a partot és a szilárd talajt éri el, hanem egy újabb, még süppedősebb, még bizonytalanabb ingoványra téved, vagyis egy másfajta, más előjelű még ismeretlen diktatúrába és kiszolgáltatottságba.”
„Az egyik erő – így Pozsgay a társadalom megosztottságáról –, amelyik a nemzet elemi érdekeire teszi a hangsúlyt, és természetes módon a társadalom adta történeti közösséghez fűződő közösségi értékrendszerben tudja elképzelni a demokráciát; a másik pedig, amelyik ebben inkább nyűgös kötöttséget lát, és a nemzettől eloldott liberális gondolkodásmód szerint rendezné be a társadalmat.”
Az antiszemitizmusnak az SZDSZ az oka: „éppen ebből az arroganciából, amely egyébként nem a magyarországi zsidóságból, hanem az SZDSZ-ből jön, de előbb-utóbb azonosítani fogják őket a zsidósággal, és megszégyenül a magyarság, sanyarú kisebbségi sorba jut a zsidóság.”
A fő veszély is az SZDSZ: „…az 1793–94-es terror óta és annak előzményeit ismerve nagyon jól tudjuk, hogy miként képes egy maroknyi kisebbség egy elgyengült nemzetet, öntudatában, identitásában megrendült népet egy forradalom kellős közepén birtokba venni az erény és a megvesztegethetetlenség jelszavával.”
Vajon nem lángoszlopként járt Pozsgay Csurka előtt?
A nyugodt sajtó
Pozsgay népszavazási veresége után mondta, amit mondott, Csurka is vert helyzetben mondja a magáét. Van-e hát ok az aggodalomra?
A sajtó nem aggódik – ez az aggasztó. A liberális lapok, amelyeknek hasábjain Csurka nyár óta csak szélsőjobboldali volt, nemzetiszocialista és fasiszta, nem győzik dicsérni a kisújszállási találkozó higgadt légkörét. A Népszabadságban Kőváry E. Péter „felelős gyülekezetben kezdődött párbeszédről” szól, „eltérő pártállásúak között” – feledve, hogy szó sincs eltérő pártállásokról. „Nő az igény – mondja – egy, a kisújszállási kezdeményezést is ösztönző, közmegegyezéses válságkezelésre.” Mintha nem tudná, hogy egy, a parlamentáris rendszerekben szokásos és szükséges pártközi (akár hatpárti) egyeztetés a legcsekélyebb mértékben sem azonos azzal az egyetértéssel, amely itt jobb- és baloldali populisták között alakul ki. És mintha nem tudná, hogy a ködös-misztikus „népi politizálás” mindenre inkább alkalmas, mint válságkezelésre.
S ha csak egy újság szólna így! De az oly következetesen liberális Magyar Hírlap, amely a LAÉT kezdeményezése kapcsán szigorúan elutasította az éhesek populizmusát, a tollforgatók populizmusához most nagy reményeket fűz. „S abban, hogy sokan bizalmatlanul tekintettek a tanácskozás elé, az is szerepet játszott, hogy a rendszerváltás óta a népben-nemzetben való gondolkodás korszerűtlenül, többnyire hamis próféták megfogalmazásában jelent meg a politikai küzdőtéren” – írja Császár Nagy László. De hisz azok, akiket vélhetően az MH rovatvezetője is a korszerűtlenül gondolkodók közé sorol – Balczó András, Fekete Gyula, Maczó Ágnes, Mizsei Béla, Stolmár G. Ilona – ott ültek a hallgatóság soraiban. Egy író ne népben-nemzetben gondolkozzon, hanem alanyban-állítmányban – írta Esterházy. Ezután a persziflázs után leírható-e újból komolyan a népi mozgalom lestrapált – persze keletkezése idején tiszteletre méltó – szófordulata?
Korántsem biztos tehát, hogy a bizakodóknak igazuk van. Pozsgay és Csurka, akik józan számítás szerint kölcsönösen lejáratják, esetleg kölcsönösen igazolhatják is egymást. Főképp a naiv külföldön a „magyar Gorbacsov presztízsének emléke egykettőre újból reformert varázsolhat a jelenleg szalonképtelen Csurkából. Tom Lantos 1989-ben a legsúlyosabb kritikával illette az SZDSZ-t „felelőtlen népszavazási kezdeményezése miatt”.
Szárszó
Antall József (akinek ügyvéd fia ugyancsak részt vett a találkozón) az ellenzéki újságíróknál határozottabban fogalmazott. A Kisújszálláson újraélesztett népfrontmentalitásnak nincs helye a működő többpártrendszerben, mondta.
De azért ő is óvatos volt. Sokkal visszafogottabb, mint az MDF országos gyűlése előtt, amikor kizárólag a szélsőjobboldalra szaladó Csurkával állt szemben. Hisz az SZDSZ–Fidesz megállapodása után megeshet, hogy a maradék koalíció kerül elszigetelt helyzetbe. Zsugorodó szavazóbázisával most Antallnak kell igyekeznie, hogy politikája nyitottá váljon új szövetségekre. A Fidesz visszaudvarlása közepette nem csaphatja be az ajtót még a Csurka–Pozsgay-féle baljobboldali újpopulizmus előtt sem, bárhogy utálja őket. S megeshet, hogy a közeljövőben kedvesebb hangot üt meg az MSZP-vel, sőt talán még az SZDSZ-szel is.
A népi gondolkodás a politika alapvető kérdése, mondta Antall József megengedőleg, és gondolom, fogcsikorgatva. Üzenetében átvette a kisújszállási találkozó fő szlogenjét is: a Számadás ’92 az 1943-as szárszói találkozó repríze. Holott az összevetés ugyancsak sántít.
Ha valamikor, akkor 1943-ban, a német megszállás előestéjén, az orosz megszállás közelségének tudatában valóban indokolt lett volna a népfront. A népiek azonban ezen a legendás egységtalálkozón is főképp arról vitatkoztak: melyik megszállás lesz a rosszabb: az orosz-e, vagy a német. Ma ellenben parlamentáris demokrácia van, ha nem szeretjük is a kormányt. És ezt leginkább a népnemzeti mozgalmárok szeretnék megingatni.
A népi mozgalom számos képviselője – ezt Für Lajos is emlegette – a bal- és jobboldali antidemokratikus irányzatok szószólója és bábja lett. Most mintha a mozgalom visszafelé járná végig, gyorsítva, a harmincas években megjárt utat: jobb- és baloldali szárnya egyesülni igyekszik Kisújszállás és az új Szárszó felé.
Szégyenletes volt már a szétágazás is, egy Erdélyi Józseffel és egy Darvas Józseffel a két ághegyen. Ha szégyenletesebb már nem is lehet, de még sekélyesebb lesz az újraegyesülés: nemzeti szocialisták és nemzeti kommunisták násza. Ez visszamenőleg is lejáratja a népi mozgalmat.
Kár. Mert Németh László azért nagy író volt.
És Csurka is írt jó darabokat.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]