A választást természetesen Brazauskas nyerte a szavazatok 60,1 százalékával, míg ellenfele, Stasys Lozoraitis volt washingtoni követ 38,1 százalékot kapott. Ez az eredmény több szempontból is törvényszerű. Az októberi választások óta nem sok idő telt el, a lakosság beállítódása nem változott lényegesen. Brazauskas pártja, a győztes Litván Demokratikus Munkapárt nagyon is jól tudta ezt, s mindent megtett, hogy az elnökválasztást minél hamarabb megtartsák.
A rendelkezésükre álló többség révén a közvetlen elnökválasztásra vonatkozó törvényt és időzítését kényelmesen elfogadtathatták a parlamentben, mit sem törődve az ellenzék tiltakozásával: Landsbergis a törvényt eleve alkotmányellenesnek, egyoldalúnak, diszkriminatívnak nevezte. A legnagyobb baj azonban az, hogy a Munkapárt más téren viszont semmilyen határozott politikai lépést sem tett, nehogy véletlenül fölborítsa a novemberre nagy nehezen létrehozott egyensúlyt, s veszélybe sodorja elnökjelöltje esélyeit.
A praktikus „spanyolfal”
Ezt a szándékot tükrözte a kormányalakítás procedúrája is. Brazauskas nagyon ravaszul járt el: pártjából formálisan csak hárman vannak benne a tizennyolc tagú kormányban, s ebből kiindulva az elnök folyton arra hivatkozik, hogy ez szakértői kormány. Formálisan valóban nem párttagok, ám hajdanán, amikor Brazauskas még KB-titkárként vezette pártját, mai kormányának tagjait rendre ott láthattuk a „reformkommunista” párt vezető elitjében. De bármily paradox is ez, ezt a mozzanatot a Brazauskas-kormány javára kell írnunk: a hajdanán legmagasabb rangú s többnyire legmagasabb szinten képzett kommunistákat hozta be a hatalomba, s kiszorította azokat a másodvonalbeli karrierkommunistákat, akik minden szakértelem nélkül Landsbergist vették körül.
Érdemes odafigyelni Brazauskas miniszterelnökére is: Bronislavas Lubis az előző korányban miniszterelnök-helyettesi posztot töltött be. Ő is tagja volt a kommunista párt nem Moszkva-párti, Brazauskas-féle szárnyának, de tagja volt a Sajudisnak is, igaz, hangsúlyozta egy interjúban, akkor, amikor az még az egész Litvániát képviselte. Lubis miniszterelnök szerint egyébként a Brazauskas-párt „nem a tüntetések hullámán lovagolt be a hatalomba, hanem gyakorlatiasságának köszönhetően győzhetett. Gazdasági reformmal foglalkozik, nem a kommunista rend reanimációjával.” Egyébként mint gazdasági szakembert a „mezőgazdaság állami dotálásának apostolaként” tartják számon. Kormánya fő kritériuma – nem győzi eleget hangsúlyozni – a kompetencia és a depolitizáltság.
Csak semmi átvilágítás!
Nem tudta megingatni a Litván Demokratikus Munkapárt tekintélyét az sem, hogy közvetlenül a választások után az ellenzék javasolta: a parlamenti mandátumokat csak azok vehessék át, akik az erre a célra létrehozott parlamenti bizottságtól igazolást hoznak arról, hogy nem dolgoztak sem a KGB-nek, sem más titkosszolgálatnak. A legelső tiltakozó a Brazauskas-párt volt, mindjárt utána a szociáldemokraták következtek. Ez az epizód akkor is jellemző, ha a lusztráció, az utólagos igazságtétel ügyében történetesen nem értünk egyet az átvilágításpárti sajudisistákkal.
Brazauskas állandóan tiltakozik azellen, hogy hatalmát kommunista restaurációnak tekintsék, s a Demokratikus Munkapárt valóban kimozdult az egykori kommunista-szocialista állampárti szerepből, ködös gazdasági és szociális programja alapján azonban nehezen meghatározható. Bizonyos értelemben ugyan visszatért az 1988 évi állapotokhoz, az állami függetlenség ténye azonban, reméljük, csakugyan visszafordíthatatlan. Brazauskas megválasztásával a politikai restauráció Litvániában mégis véglegessé vált: hiába próbálja „baloldali” címkével rokonszenvesebbé tenni magát, az „ideológiamentesség”, „gyakorlatiasság” mind csak afféle centrista „spanyolfal” a pártcélok lényegének eltakarására.
A legendák vége
Ez a cél pedig: elodázni a hatalommegosztást. Potenciális koalíciós partnereik, a szociáldemokraták például, akik persze nem kaptak helyet a kormányban, azt szerették volna, ha Lozoraitisnek engedik át az elnöki posztot mint a Nyugatot kiválóan ismerő mérsékelt jobboldalinak, Brazauskas pedig, aki a „hatalomgyakorlás technikájával” tisztában van, miniszterelnök lenne. A Munkapárt azonban nem egyezett bele ebbe.
Pedig januárban még Lozoraitis állt jobban: amikor január 21-én lezárult a jelölési határidő, a független jelöltként induló volt követ magasan vezetett: 136 ezer aláírást gyűjtött Brazauskas 110 ezer aláírásával szemben (a minimum 22 ezer volt – a többi öt jelölt ezt nem tudta összegyűjteni).
Ekkorra már Landsbergis is visszavonta jelöltségét. Az októberi választások elvesztése utáni időszak ugyanis a Sajudis számára a mélyrepülés két hónapja volt. A botránysorozat a külügyi bizottság jelentésével kezdődött: Landsbergisnek az amerikai litván emigránsok állítólag 65 ezer dollárt adtak választási kampányra, ami kézen-közön elúszott, s nem volt, aki elszámoljon vele. A még nagyobb bukást elkerülendő a Sajudis elnök lemondott. Az egyre ziláltabb körülmények közt erejükből már csak kapkodásra futotta: az utóbbi hetek egyetlen pozitív Sajudis-döntése az volt, hogy meg kell kezdeni a parlament körül 1991 januárjában épített barikád lebontását. Ez végképp pontot tett a Sajudis-legenda végére.
December 3-án ugyan még megalakult a „Egyetértés a Haza nevében-blokk” mint jobboldali erők parlamenti koalíciója, 52 taggal, Landsbergis vezetésével, ám legfőbb dolguk a határozathozatalok bojkottja volt: így tiltakoztak a házelnök személye ellen, aki korábban az orosz kapcsolatok megbízottja volt.
Landsbergis politikája tehát oly mértékben kompromittálódott, hogy az ellenzék kénytelen volt rávenni: vonja vissza jelöltségét Lozoraitis javára. Ha ugyanis Brazauskas Landsbergisszel szemben aratott volna diadalt, ez azt a benyomást keltette volna, hogy ellenzék egyáltalán nincs, az egyedüli politikai hatalom Brazauskasé. És a hegemónia e lehetősége most a legveszélyesebb. Ha még a kevéssé esélyes Lozoraitis sem indult volna, ez végképp az ellenzék vereségét jelentette volna: azt, hogy az ellenzéket – mindenféle ellenzéket, képviseljen bármilyen színű irányzatot! – évekre előre el lehet hallgattatni.
Az elnökválasztás legfőbb tanulsága persze így is az, hogy a Demokratikus Munkapártnak jelenleg nincs komoly ellenzéki alternatívája. Landsbergisék veresége ugyan feltehetően át fogja rendezni a politikai jobboldalt is: a szélsőjobb felé hajló egykori Sajudis-szárny végleg elveszti tekintélyét, s nagyobb súlyt fog kapni a Lozoraitis nevével fémjelzett civilizált, européer, „szalonképes” politikai jobboldal. Ez persze jó, viszonylag jó. Csak ellenzéknek lenni nem jó. Posztkommunista államfő, posztkommunista kormányfő, posztkommunista parlamenti házelnök, posztkommunista többségű kormány. Egy éve még nem ezt akartuk.
(Vilnius)
- Külföld [6]