A láthatatlan ember
A rendezvény még kinn a szabadban kezdődött. Egy meg nem nevezett kormányhivatalnok helyett Csurka István lépett a mikrofonhoz, aki előbb sajnálkozott, majd buzdított. Később híre ment, hogy a láthatatlan bürokrata, Fekete György a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára volt. Talán e jeles státusférfiú távolmaradása volt az oka, hogy a kormányhoz oly közel álló Új Magyarország hétfői száma nem tudósított az ünnepségről. A napilap szerkesztési elve – úgy tűnik – változatlan: „amiről nem írunk, az meg sem történt.”
Csurka István beszéde után a megemlékezés a Kongresszusi Központban folytatódott. A rendezők – pénzt nem kímélve – gondoskodtak az érdeklődők kulturált elhelyezéséről. A gondoskodás már nem terjedt ki a sajtó munkatársaira, a Fekete Doboz Alapítvány két munkatársát tettlegesen és szóban is inzultálták. Kiderült az is, hogy az előre igényelt akkreditációt sem kapták meg Papolczi Gizellától, a Magyar Út Körök Kuratóriumának titkárától, azzal a magyarázattal, hogy a Fekete Doboz nemkívánatos. Bent, a központban kiderült, hogy az egész sajtó nemkívánatos a szabad sajtó napján.
Bronzszínű gipszmásolat az igazi
A műsorvezető bevezető szavai után, amelyek Csurka István kint már elmondott gondolatait visszhangozták, a Debreceni Református Kollégium Kántusa következett, az énekesek – már a Magyar Úttól megszokott módon – dallal enyhítették a rendezvény zord politikai hangulatát. A nézősereg viszont nem ezért jött, nem ezért tülekedett át az ajtókon, nem ezért préselődött össze: politikát akart. Meg is kapta.
Csete György, a kiszemelt szónok először személyes emlékekkel kezdte, kis- és középiskolás március 15-éit idézte fel. Sajnálkozott, hogy nem lehet ott a Debreceni Református Kollégiumban kedvenc magányos, bronzszínűre festett Petőfi-gipszrmásolata mellett, miként tervezte, de a Magyar Út felkérésére nem mondhatott nemet. Az eredeti szobor a Petőfi téren „ma sem volt magányos. A gyűlölet hullámai a csizmája talpáig értek. (…) Mi sem viszünk bal kezünkben virágot és jobb kezünkben dobtáras géppisztolyt. (…) Elég volt az új terrorból.”
Idézet Demszky Gábor e napon elmondott beszédéből: „Most már nem harcolni kell a szabadságunkért, hanem vigyázni kell rá. Nemcsak a szabadság ellenségeivel szemben. A saját kishitűségünkkel és türelmetlenségünkkel szemben is. (…) Sokszor álltunk itt nekikeseredve, ideje végre mosolyogni, derűsen ünnepelni, méltón Petőfi szelleméhez. Legfőbb ideje szabad lélekkel, igaz hangon együtt ünnepelni a szabadság napját.”
Ötödik hadoszlop
A ’48-as 12 pont felsorolását a tizedikkel kezdve eredménynek nevezte Csete, hogy már nincs hazánkban idegen katona, „de a zsoldosok, az ötödik hadoszlop itt maradt. (…) Tanuljanak meg ezután tisztességesek lenni, nem szennyeztük be vérükkel a kezünket, és nem is fogjuk. (…)”
Mondjon le!
A beszéd legnagyobb része az első ponttal, a sajtószabadsággal foglalkozott. Csete szerint Csengey Dénes 1989-ben tévedett, amikor nem foglalta le a tévét, mert azóta is folyik a terméketlen vita a médiáról. Felszólította Göncz Árpádot, hogy írja alá Hankiss és Gombár elbocsátólevelet. „Elegünk van abból a visszaélés-sorozatból, amiben az elnök úr bennünket, a magyar nemzetet részesít. Legközelebb nem a pártok, majd mi választunk elnököt.” Erre az est a Csurkát éltető tapsviharát is felülmúló ovációja tört ki. „Mondjon le, mondjon le!” – skandálta a forradalmi hangulattól megittasult publikum.
Nem fogadta már ilyen lelkesültség a szónok új elnökre tett javaslatát: „Honfitársaink, a vér nem válik vízzé. Hogy 1990 előtt ki mi volt, mit tett, ez előbb-utóbb úgyis mérlegre kerül. És most kérem, ne nyilvánítsanak véleményt, mert amit mondok, azt pontosan úgy is gondolom, (sic!) Sok olyan kommunistát ismertem és ismerek, akik a nemzethez mindig hűek maradnak, őnekik közöttünk a helyük. (…) Szívesebben látnám a köztársasági elnöki székben Pozsgay Imrét, mint… Ő a mi elnökünk!” Itt az eddigi egységes hallgatóság több részre szakadt, egyesek tapsoltak, mások döbbenten hallgattak, de volt aki fújolt, és Csurkát éltette. A szónok, mentve a menthetőt, pátosszal azt kiáltotta: „Ő is!”
Kőszívű ember
A sajtó problémáit körüljárva Csete intést küldött Dornbach Alajosnak s a hazai cigányság vezetőinek („ővelük nekünk semmi gondunk-bajunk nem volt eddig, szerettük őket, de ne éljenek vissza ezzel a toleranciával”). Ellenben megdicséri a felelős magyar minisztériumot a Duna-tévé beindításáért, aminek ünnepi programja – itt jegyzem meg – feltűnően hasonlított az MTV-ére (A kőszívű ember fiai, 80 huszár).
A további pontokat sorolva, kommentálva orrára koppint a belügyminiszternek: „Nem vagyok benne biztos, hogy a rendőrségünknek az lenne a dolga csupán, hogy lepkehálóval különböző jelvények után szaladgáljon.” Majd új teóriát is felállítva felszólít: „Kérem kivizsgálni és név szerint a nemzet elé tárni, hogy kik voltak azok, akik a Magyar Televízió, avagy a filmgyár, avagy valamelyik színház kelléktárából a tavalyi év október 23-án sapkákat és egyéb kellékeket vételeztek. (…) Nem szeretem még öntől sem hallani, hogy csírájában fojt el valamit. (…) Bennünket ne nyomjon el, fojtson el csíránkban.” Boross Péter – vélhetőleg – azon nyilatkozata váltotta ki Csete György haragját, amelyben politikai szélsőségnek minősítette a Magyar Utat.
Nemzeti őrsereg
A szónok utoljára az 5. pontot, a nemzeti őrsereget hagyta. Kesergett az ifjúság szellemi és testi satnyaságán, de ezt még a régi rendszer mai napig ható bűnének tulajdonította. A mai kormánynak jobban kellene propagálnia a tornaterem-építési programját. (Sajnos én a Múzeumkertben Für Lajost az előttem állóktól nem láthattam, a miniszter nem a lépcsők tetején állt. A barátom szerint azért, hogy a törpe minoritás ne láthassa.)
A szellem épülését szolgálná az új Nemzeti Színház és Néprajzi Múzeum megépítése (sic!), a népi kollégiumok újjáélesztése és az 1996. évi többszörös évforduló ünnepségsorozata is.
Petőfi kezének melege
Egy nagyszabású képpel zárta mondandóját: Illyés Gyula nagyapja valamikor kezet fogott Petőfivel, a nagyapa az apával, az apa Illyéssel, Illyés Móriczcal, József Attilával, Radnótival, Nagy Lászlóval, és ő, Csete, Nagy Lászlóval. „A kezemben tehát ott van Petőfi Sándor kezének melege.”
- Belföld [6]