Köszönöm a meghívást. Ha jól érzékelem társtalanságomból ezen az alkalmi pódiumon, itt önkiszolgálás van. Nem lesz senki, aki kérdez. Pontosabban a levelek kérdeznek, nem a közönség vagy más eleven kérdező. Szóval, túlvilági hangok kérdeznek egy elevent. Hm. Ezek szerint ma este itt monodrámát adok elő. Én teszem fel mások kérdését magamnak, és én is válaszolok rájuk. Magam magam. Nem állítom, hogy ez az a műfaj, amelyben a legotthonosabban érzem magam. Egyáltalán, milyen hangon beszéljek? A hang, az intonáció ugyanis mindig attól függ, hová beszél, kihez beszél az ember? A jelenlévőkhöz beszéljek, vagy a távollévőkhöz, a levélhangokhoz? Javában hallgatom, próbálgatom a hangomat, mint szárnyait madár a légüres térben? Ahány hely, annyiféle akusztika, ahány hely, annyiféle hallgatóság és annyiféle hang. Nekem, mint a hangos költészet művelőjének különben sem mindegy, milyen az akusztika, hogyan hangzik fel a hang a térben, majd mindjárt meg fogjátok hallani, remélem. A másik hangomat. Az igazit, jajaj! Most, ha jól értem, az a feladatom, hogy felbontsam az első olvasói levelet. Szoktam ilyeneket kapni, elég rémeseket, ami azt illeti. Ha az olvasó levélírásra ragadtatja magát, akkor ott valami történt. A levél az olvasó túlcsordulásának jele. Vagy a felháborodás vagy az öröm csordul túl és árad ki levél formájában. Átkozódó, pocskondiázó, méltatlankodó vagy ünneplő, dicsőítő, szerelmet valló levelek formájában. Csakhogy azok a szerzőnek szólnak, márpedig a szerző nem én vagyok. Én legfeljebb a szerző szerzője vagyok, persze csak akkor, ha ilyenként sem kerülök képbe, nem válok irodalmi alakká. Hát akkor nézzük az első hozzám írt olvasói levelet, az első „levélhozzám”-ot.
Kedves Ákoskám,
nagyon örülök, hogy ma, ezen az esten végre újra láthatlak.
Örülök, hogy annyi mindennel foglalkozol, hogy egyszerre vagy költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, esszéista s talán még sok más is, s mondd, ez a sok minden ebben a sorrendben vagy? S elképzelhető-e olyan hely, ahol ezek egyikét inkább elhallgatod? Volt sokkal később egy másik tanítványom, aki például az üzleti életben vitt pályáján sosem árulta el, hogy ő irodalommal is foglalkozik, s fordítva sem. Igaz, persze, kiderült. Örülök, hogy Te nem Hyde-ként és Jekyllként viszed a tudósi és a költői pályád, hanem együtt mindkettőt. S van-e olyan versed, amelyikből kiszól a tudós? A társadalomtudós vagy a russzista? S van-e olyan esszéd, amelyből a költő?
Nagy szeretettel üdvözöl,
Margit néni
gimnáziumi osztályfőnököd
Jézusmária! Nagyon hízelgő a levél, kedves Margit néni, ha netán jelen lenne itt a teremben. A gimnáziumi osztályfőnöm egyébként Erzsi néni volt, és jó harminc éve semmit sem tudunk róla, mert Budapestről ismeretlen helyre költözött, és soha nem jött el az érettségi találkozóinkra. Azt hiszem, menekült az osztály elől. Ami azt illeti, rémesen nem illettünk a pedagógiai elképzelésébe. Sebaj, talán a negyvenedikre, jövőre, eljön. Ugyanis 1968-ban érettségiztem. Bizony ilyen régen, drága Margit néni. Aggastyán vagyok, de ’68-as aggastyán, vagyis akármilyen öreg, sohasem felnőtt. De nézzük immár magát a kérdést. Hyde és Jekyll, két jó barát. Legalábbis bennem. Mivel ikrek vagyok, mármint asztrológiai értelemben, talán nem túl meglepő, ha – mint például múlt héten történt – az egyetemen tartott ikonteológiai előadásomról a Műcsarnok slam-koncertjére sietek verset énekelni, másnap a Palládium Alapítvány díjkiosztó ünnepségén Garaczi Laci metaXáját méltatom, éjjel pedig, félórányi jógázás után, Partizán és polgár címmel politikai tanulmányt írok. A szónak sem akadémiai, sem más értelmében – „konferenciatudós”, „intézeti tudós”, „karriertudós” – nem vagyok tudós, bár művelek – a magam módján és a magam szintjén – néhány úgynevezett tudományterületet. Bár őszintén szólva inkább a mezsgyéket, az egyes területeket elválasztó határsávokat művelgetem, abból élek, hogy egyre-másra egybeszántom, amit az akadémiai tudományosság különválasztott és szépen elhatárolt egymástól. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amit a tudományok területén éppen művelés alá veszek, az nem tudományos szempontból, nem a tudományos érvényesülés vagy előmenetel, nem valamilyen tudományos vitához való hozzászólás, a tudományterület felvirágoztatása vagy új gondolatokkal való megtermékenyítése szempontjából, hanem személyesen, belülről érdekel, mondhatnám, egzisztenciálisan fontos nekem. Mondjuk, egzisztenciálisan lett fontos számomra az orosz avantgárd vagy a sztálinizmus története, Weöres Sándor költészete és Tarkovszkij filmművészete, az ortodox ikon Egyiptomig visszanyúló vallási és esztétikai problematikája vagy a háború privatizálódásának és a politika mediatizációjának kérdése, hogy megemlítsek hamarjában pár dolgot, amivel majdnem negyven év alatt foglalkoztam. Igen, persze, habilitált egyetemi docens vagyok, de csak mert e nélkül nem taníthatnék az egyetemen, ami olyasvalaki számára, aki az időt nem pénzben, hanem a szellemiekre fordítható szabadidőben, görögül szkholéban méri, egyelőre – egyelőre, mert a „bolognai folyamat” talán elmossa majd ezt a szellemi szigetet is – még mindig a lehető legjobb megélhetési lehetőség. Persze, az igazi az lenne, ha időről időre, mondjuk hétévenként az egyetemi oktatók megkaphatnák azt a bizonyos sabbatical yeart, amikor nyugton kutathatnák, amit akarnak, nem kellene folyton tanítaniuk. Nekem még egyetlen ilyen évem sem volt. Nem csoda, ha most, hatvan felé közeledve, mikor belátható, milyen kevés van már hátra, még a legjobb esetben is, a teljes értékű életidőből, amelyben még megírhatnánk legfontosabb könyveinket, egy ideig most szívesebben nem tanítanék. Vagy csak akkor tanítanék, ha kedvem van hozzá, és nem mindig. De azért jó az egyetem, a diákok vitalitása pedig úgy hat rám, mint valami szellemi vitalizálószer. Ki tudja, nélkülük hol tartanék már az elhülyülésben, ami persze elkerülhetetlen, és így is szépen halad előre a teljes boldogság felé. De visszatérve a kérdésre: amióta lírikusnak tudom magam, tehát nagyjából tizenhat éves korom óta, szenvedélyesen érdekel a filozófia. Tizenhat évesen, világfájdalmamat vonszolva, Nietzsche, Schopenhauer, Weininger, Freud műveit faltam, már amit antikváriumokban találtam tőlük. Akkor azt hittem, ez a filozófia. Aztán jött Marx, Hegel, Kant, Diderot és így szépen visszafelé minden, egészen az ókori görög filozófiáig. Ma Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitésznél és a negatív teológiánál és újra – csak másképpen – Nietzschénél tartok. De egy lírikus metafizikai érdeklődésében nincs semmi rendkívüli, ez inkább a szabály, mint a kivétel, persze csak a modern irodalomban, azóta, hogy a líra vezető műfajjá vált. A költő számára a filozófia mindenekelőtt lenyűgöző nyelvjáték, olykor szinte már költészet. Nietzsche zseniális költő is volt, és – mondjuk – a mi József Attilánk, amennyire töredékes bölcseleti írásaiból és bölcseleti lírájából ez megítélhető, zseniális filozófiai elme. Csak a lírai költő vadromantikus felfogása mond ennek ellent. A líra és a bölcselet kétségkívül nyelvrokonok. A prózaepika és a metafizika már kevésbé. Az epikus költő esze ritkán fogalmi természetű, és még ritkább az, hogy egy prózaírónak metafizikai érdeklődése van, s még ennél is ritkább, hogy metafizikai értekezéseket ír. Persze, a modern prózaepika egyre kevésbé az epikusok terrénuma, egyre gyakrabban jelenik meg itt a fogalmi reflexió és vele a virtuóz gondolkodóművész. Számomra elképesztő Kafka metafizikai teljesítménye, lenyűgöző – mondjuk – Elias Canetti vagy Nádas Péter gondolati prózája. Mármost hogy van-e nékem tudós versem? Talán a Cet ecetben-ből – „ben-ből”? – nem is rossz! remekül rímel a „bömböl”-re – vagy a Kuszi-Muszi-Alamusziból valami? Vagy inkább egy lételméleti vagy nyelvfilozófiai vers? Ez persze elég durva lesz itt. Sőt, talán – mint gyermekeim mondanák – durvix. Na nem baj. Összesen talán ha kétszer énekeltem el. Legutóbb a szívünknek oly drága Írók Boltja születésnapi ünnepségén, a Radnóti Színpadon. Alkalmi versként vagy inkább alkalmi dalként született. Ad notam: „A horgosi csárda ki van festve.” Az az első sora, hogy „Sej, nem a Lét Háza, csak egy pláza”. Az alcíme pedig: Az anyanyelv belépője a Csárdáskirálynő 34. felvonása nagyjelenetében. Úgy született, hogy a Szépírók Társasága pár éve előszilveszteri mulatságot tartott a Toldi moziban – és a költők és írók azt a játékos feladatot kapták, hogy az emberi test általuk választott részéről írjanak műveket. Felosztottuk hát egymás közt a testrészeket testvériesen. Nekem a legszebb testrész – a nyelv – jutott. A nyelvem. Ezt küldeném akkor hát Margit néninek. Ugye a címadó metaforát mindenki ismeri: „a Nyelv – a Lét Háza”? Heidegger, igen, Martin.
Tisztelt Szilágyi Ákos,
Kedves Poéta,
tizenkilenc éves vagyok, költőnek készülök, kérem, hogy tanácsaival segítsen.
Ön úgy húsz éve azt írta, hogy „»fiatal írónak« lenni ma Magyarországon – foglalkozás, életpálya, küldetés, sőt emberi sors. Továbbmegyek: sorscsapás, tökéletesen független életkortól, lelkülettől, teljesítménytől.”
Ön szerint milyen lesz ma nekem fiatal költőnek lennem?
Ugyanebben az írásában szomorú képpel festi le az Ön előtt járó költők sorsát:
„1956 után azonban a tervtúlteljesítésbe belerokkant ifjú költő-sztahanovisták abbahagyták a lírai malterkeverést, és depressziójukra hivatkozva otthagyták a gyárat.”
Ön szerint nekem mire kell vigyáznom, hogy bele ne rokkanjak, kicsit sem vagyok depressziós alkat, sőt, épp, hogy életvidám, egy vidámságot termő, virágos versmező, az vagyok én, leginkább legalábbis, de Ön szerint én ma mibe rokkanhatok bele? Hogyan tépi szétfele ma a költőket a világ undok gyára?
Válaszát köszönve,
Vidor V. Vali
költő
Kezdjük azzal, hogy ma nem kell „fiatal írónak” lenni. Az irodalmi mozgás elrekesztésének az a rendszere, amely a „fiatal író” skatulyát létrehozta: megszűnt, az egész államszocializmussal egyetemben. Nincsenek „fiatal írók”, csak fiatalok, akik írnak, hol remekműveket, hol vacakságokat. Fiatalnak lenni nem átok, levertség, leminősítettség, hanem – mint minden időben – kegyelmi állapot, a jelenlegi piaci időben pedig kifejezetten előny. Öregnek lenni hátrány – fiatalnak lenni előny. Az állami időben, a gerontokratikus bürokrácia idejében éppen fordítva volt, és ma is fordítva van mindenütt, ahol intézményi szinten ez az idő érvényben van. Így hát ma a probléma inkább az, hogy senki nem akar öreg lenni, az öregkor értékei szorulnak védelemre. Szerencsére azért még nem terelik az öreg írókat külön egyletekbe, ahogyan annak idején a fiatal írókkal tették: a FIJAK – Fiatal Írók József Attila Köre –, amelynek a mindmáig létező JAK-ká való átalakításában némi szerepem nekem is volt, ilyen elkülönítő volt a toporzékoló fiataloknak annak idején. A József Attila körösök többek közt épp azért küzdöttek, egészen a kör 1981-es felfüggesztéséig, hogy elnevezéséből töröljék a „fiatal író” jelzős szerkezetet, azaz ledöntsék azt a falat, amellyel az állam az irodalmi nyilvánosságot – a folyóiratokat, lapokat, kiadókat, a szakmai szerveződéseket – ezen az életkori alapon választotta el tőlük. Hosszú történet ez, senki nem írta még meg, pedig érdekes, a rendszerváltás egyik miniatűr modellje volt az, ami és ahogy a József Attila Kör felfüggesztése körül lejátszódott. Nem meglepő, hogy az akkori vezetőségéből azok, akik a politikát az irodalmi ambícióik elé vagy fölé helyezték – a rendszerváltó politikai csapatokban kötöttek ki. Szóval az állami időben az öregek diadalmaskodtak, a piaci idő a fiataloké. Az állami időben mindenki öregesen kezdett viselkedni, felöltötte a beszariság, a megfontolt komolyság, a lapító sunyiság felnőttes álarcát. A piaci időben pedig mindenki igyekszik fiatalosan viselkedni, fittnek látszani, ránctalannak, fürgének, életerősnek lenni, még ha alig vonszolja is magát. Ez régen az állami irodalom képviselőjére is vonatkozott, ma pedig a piaci irodalom képviselőire is vonatkozik valamelyest. Abban az irodalomban azonban, amely nem az államot szolgálja, és nem is a piaci sikert hajkurássza, nincsenek öregek és fiatalok, csak jó és kevésbé jó írók, jó és rossz művek vannak. Azt pedig, hogy mi a jó és mi a rossz, nem az ideológiai helyesség kritériuma és nem is a piaci eladhatóságé dönti el, hanem csakis eleven, most létező vagy létrejövő ízlésközösségek minőségérzéke, tetszése abban az időben, amit én a szellemi kultúra „nagy idejének” nevezek, és amely abszolút létező idő, ha egyszer léteznek mindazok a művek benne, amelyek változatlan létezésének sem ideológiai, sem piaci értelme nincsen, amelyek sem az állam, sem a piac idejében nem maradhatnának fenn. Úgyhogy a szellemi kultúra idejében semmiféle előnyt vagy hátrányt nem jelent az életkor önmagában véve. Már kérdés, hogy – Csokonai réges-régi dolgozatának címét felidézve – az is bolond, aki poétává lesz ebben az időben. Sikeres poétává lenni az állami időben remek befektetés – pénz, paripa, fegyver, azaz alkotóház, szerkesztői javadalmazás, külföldi utak, sinecura állások, díjözön. Hasonlóképpen – bár az állami poétákra leselkedő erkölcsi kockázat töredékével – remek befektetés a piaci időben sikeres poétává, azaz íróvá lenni. Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy az itt kicsit sommásan megnevezett idők köszönőviszonyban sincsenek egymással, még kevésbé azt, hogy a magát a szellemi kultúra idejében elhelyező, erre az időre tekintő írónak piaci szempontból kötelező sikertelennek lennie (avagy akár a régi rendszerben minden állami elismerés, siker, az író és az irodalom privilegizált helyzete kizárta volna, hogy ebből valamelyest ne részesülhettek volna az állam szolgálatától irtózó szellemi kultúra legméltóbb képviselői közül is számosan). A képlet rettenetesen egyszerű: annak az írónak, akiről én beszélek, nem azért kell írnia, hogy pénzt keressen, de ahhoz, hogy írni tudjon, pénzt kell kapnia írásaiért vagy pusztán azért, hogy írásaival részt vesz egy társadalom, egy közösség szellemi kultúrájának fenntartásában, tehát nagyjából termeli a levegőt. Sem az állam, sem a piac nem termel levegőt, legfeljebb kisajátítja, átalakítja, ideológiai vagy áruformába préseli a megtermelt, a szellemi kultúra lélegzésével keletkező levegőt. De miközben kisajátítja, valamit, ha nem is sokat, ha bizonyos feltételekhez kötve is, az eladásból – ideológiai vagy piaci értékesítésből – befolyt haszonból visszagurít a levegőtermelőknek is. A levegőből ugyanis ők sem tudnak megélni. Összefoglalva azt mondanám, hogy az írónak ma – ha fiatal, ha öreg – a megélhetés a legnehezebb kérdés, ha nem a piacról él. Még mindig van valamelyest vonzása az írástudó és a szellemi kultúra presztízsének itt, a nyugatosodó Kelet-Európában, de már korántsem akkora, hogy képes volna magához vonzani az efféle haszontalankodásra hajlamos legtehetségesebb fiatalokat. Jelenünket, az utóbbi húsz-huszonöt évet a modern magyar irodalom, a nemzeti irodalom tetőzésének, harmadik legjelentősebb korszakának tartom, de egyben végének, kimerülésének is. A felhajtóerő még valamelyest létezik, de a hanyatlást erősebbnek érzem. A fiatal írók zömét meg a „fáradtság gyermekeinek”. Bízom benne, hogy csak azért, mert már túl öreg vagyok, vagyis túlságosan kívülről nézem azt, ami belül, az életfolyamat sűrűjében zajlik – márpedig az mindig ott zajlik, ahol a fiatalság van –, vagyis előre látom, ami még meg sem történt. Ha ez így lenne, akkor csak azt mondhatom, mint olyan fiatal, aki már öreg, hogy le velem!
Kedves Ákos bácsi!
Azt szeretném tudni, hogy a Cet ecetbent, a Kuszi-Muszi-Alamuszit más néven Dalokat a Holdbéli Nyúlról, aztán meg a Kakadudalokat kinek tetszett írni? Nekünk, gyerekeknek, vagy a felnőtteknek? Anyukám szerint nekik, s ezért a felnőtt cédéjátszón kell játszani, s akkor, amikor ő akarja, szerintünk meg nekünk, s vissza szeretnénk kapni, ami a miénk. És a Két szép székkel, illetve a Két szép szék kell-lel mi a helyzet?
S ha már itt tartunk, tessék megmondani, mi történik Hősünkkel, a Kis Sünnel, végül alakot cserélnek, vagy nem cserélnek? Ezt nem értem, s miért kéne békét kötnünk álmában a Kis Sünnel, szerintem eddig is tök jóban voltunk vele.
Azt hallottam, most Ali kisbabáról vagy kisbabról tetszik írni. Azt nekünk tetszik írni vagy nekik? Kisbab és a negyven rabló? Egy kisbab hogy elég negyven rablónak? Nekem egy tál se.
Csókolom, kösz a válaszokat,
Buzási Áron
3. b. oszt. tanuló
Köszönöm a kérdést, kedves Áron, jó kérdés, szép kérdés, csak nincs rá jó és szép feleletem. Hogy kinek írom, és kinek nem? Tudod, azt szoktam mondogatni, hogy felnőtt és fel nem nőtt gyermekeknek. Én úgy gondolom, hogy már magukban a szavak költői használati módjában, abban, hogy nem a jelentésükre, hanem a hangzásukra, egybecsengésükre, zenéjükre figyelünk, azt halljuk, van valami gyermeki. A szavak mágikus gyermeki használati módjára egy személyes példa, amit azért idézek csupán fel, mert talán megvilágít valamit abból, ahogyan költőként mindmáig használom őket. Zuglóban, a Körvasútsornál nőttem fel, szóval „vasútnál laktam” magam is, nagyanyámék nagy, kertes családi házában, ahová a háború után költöztek egy váratlan örökség folytán. A vasúti sín, a töltéssel a kerítésünktől úgy 25-30 méterre lehetett. Na mármost, én olyan négy-öt éves forma kisfiú lehettem, és eléggé féltem a síneken dübörögve zakatoló robusztus vasszörnyetegektől, a törpeségemhez képest félelmetesen nagy testű és számomra teljesen eleven mozdonyoktól – nem villannyal mentek ezek még, szénnel fűtötték őket, nappal füstöt okádott, éjszaka szikrát szórt a kéményük, és világított a szemük. És amikor leküldtek a közértbe, a boltba – megjegyzem, abszolút falusi életet éltünk, csirkék az ólban, kacsák a kacsaúsztatóban, kolbászkészítés házilagos füstölővel, gyümölcsszedés, a kevés szőlőből házi bor, és így tovább –, szóval leküldtek a boltba ezt-azt venni, mert ilyesmit már rám lehetett bízni, bizony nem mertem kilépni a kertből az utcára, ha éppen közeledett egy szörny. De mert restelltem önmagam előtt gyávaságomat, és untam a várakozást – elég sokáig tartott, amíg egy ilyen szörny meg-megállva, ha pirosat kapott, elvonult előttünk – azt találtam ki, hogy zakatolásának ritmusára félhangosan rámondom azt, amit a fejemben kellett tartanom. Tehát jön a mozdony, mondjuk így valahogy: siha-huha-siha-huha, én meg nekibátorodva kilépek az utcára, és belekezdek engesztelő varázslatomba: félki-lózsír-egyli-tertej, egyvaj-tejföl-öttojáskell, és így tovább, ismételgetve és szépen megnyugodva közben. Mi történt itt? Mit csináltam, jóllehet fogalmam sem lehetett róla, mit csinálok. Ugyanaz történt, amit a primitív népek rítusainak kutatói réges-rég leírtak már az etnográfiai kézikönyvekben: mágikus viszonyt létesítettem a mozdony nevű démonikus szörnnyel, azáltal ugyanis, hogy felvettem zakatolása ritmusát, azonossá váltam vele, elfogadtam létezését, és ő cserébe elfogadta az enyémet, nem ellenségek voltunk többé, hanem barátok vagy szövetségesek: a kis teremtmény és a Mozdony-Istene. Ez lenne hát a szavak mágikus vagy gyermeki használati módja, amit mindenki ismer, csak nem mindenki emlékszik ilyen példákra saját életéből, vagy ha emlékszik, gyerekbeszédként, miegyébként könyveli el magában, holott egész felnőtt nyelvhasználatunk is ezen alapul. Nem azonos vele, de ezen alapul. A költészet ennyiben mindig a nyelv fundamentális használati módja. A szavak csak a gyermek és a költő számára eleven lények. Nem dolgok, nem eszközök, hanem társak, hősök, szellemek. Nem használja őket, hanem játszik velük. Hogy aztán melyik költő melyik versében éppen milyen szellemi szintre tornássza föl a játékot – mondjuk Weöres Sándor a Bóbitában vagy József Attila az Eszmélet ciklusban –, attól függ, hogy a játékból kihez mi juthat el, a szellemi érettségnek, az artikulált gondolkodásnak és a kifinomult érzékiségnek konkrétan ki milyen fokán áll. De akármilyen magas fokán állna is egy vers olvasója, ha valóban érett ember, akkor nem engedte elpusztulni magában a gyermeket, a nyelvhasználat gyermeki módját, akkor egészen biztosan eljut hozzá az is, ami a költészetből a gyerekekhez jut el, függetlenül attól, milyen mélységben fogják fel egy vers gondolatiságát, fölfogják-e egyáltalán. Már ha a versnek magának van ilyen szintje. Nem kötelező, hogy legyen. Kettőn áll tehát a vásár, ahogy a művészetben mindig: szerzőn és olvasón. Vannak versek, köztük zseniális versek, remekművek, amelyek a szavakkal folytatott öncélú, mágikus játékban el sem kívánnak jutni magasabb szintekre, és a felnőtt, hacsak nem érzéketlen tuskó, ezeket is szeretheti és élvezheti. Más versek esetében viszont a formajáték olyan szellemi szintekre tevődik át, amelyek csak érett fővel követhetők. De még ezeknek a verseknek is van egy elsődleges szintje, mondhatnám, gyermeki szintje, amely viszont a gyerekek számára követhető és tökéletesen élvezhető. Azok a költők, akiknek sikerül ezeket a szinteket egymástól légmentesen elzárni, vagyis akik kifejezetten gyerekverseket vagy felnőttverseket írnak (érdekes és jellemző egyébként, hogy míg „gyerekköltészetről” szokás, „felnőttköltészetről” nem szokás beszélni, te, kedves Áron, mit gondolsz, miért nem?), azoknál nem stimmel valami. Nem tudom elképzelni, hogy jó költők lehetnének. Személy szerint én utálom az úgynevezett gyerekverseket. Mivel elég sok versem, hangzó versem, énekelt versem jelent meg kazettán, CD-n, köztük olyanok is, amelyek a leghagyományosabb lírai témákat, a szerelmet és a halált szólaltatták meg, olykor ezeket is hallották gyerekek, és gyakran ugyanúgy fogadták őket, mintha egyenesen nekik szólnának, átvették ritmusukat, együtt énekelték ugrándozva refrénjüket, és így tovább. Szóval nincs fal, nincs szigorúan őrzött határ gyermekeknek és felnőtteknek szóló költészet között. Egyik szüntelenül átváltozik a másikba, és aztán vissza. Mint a Kis Sün és a Kakadu. Csak költészet van, igaz szó és más semmi. Más műfajokban persze, talán nem egészen ugyanez a helyzet.
T. Szilágyi Ákos,
Mondja, Maga mikor találta ki magának és nekünk a Magyar Éneklő Bárd szerepet? Hogy történt mindez? Maga is hangtalan költőként kezdte, s utána vált hangossá? Vagy Maga mindig is hangzott? S miért? Nem bízik a magyar nyelv zeneiségében? Pediglen mondogassa csak: cipőfűző, cipőfűző, cipőfűz… Hát nem szép ez önmagában is? Nem zengenek a hangzók önmagukban? Miért a dal a verseihez? S ha már dal, miért nincs komponálva? S mondja, Maga mit gondol Szabó Lőrinc szép soráról, miszerint: „Szavakká változtatni a világot csak akkor van értelme, ha építi az életünket, erősíti, szépíti…”
Maga épít? Erősít? Szépít?
Tavi Zoárd
okleveles fonetikus
Igen, szinte mindig „hangzottam”, mindig és szinte kényszeresen mondtam a verseket. Mások verseit is. Mindig úgy éreztem, hogy a vers más, mint a többi szöveg. Teljes erejét, művészi igazságát az elhangzásban nyeri el, bár sohasem a színészi versmondásra gondoltam ilyenkor. Úgyhogy kezdettől fogva a leírt vers szövegének mondására voltam, hogy úgy mondjam, esztétikailag vagy költőileg beállítódva. De egy dolog a szövegvers elmondása, és más dolog az olyan szövegé, amely csak az elmondásban válik verssé. Ilyen verseket – méghozzá egyfajta monumentális műfajban – először 1968-ban írtam. A Díszszemle és az Anti-taps jelzi ezt a kezdetet. Számomra is meglepetés volt, hogy ez lehetséges, és aztán talán túlságosan is elkápráztatott ennek a fajta költészetnek a hatóereje és sikere. Nálunk ráadásul nem vagy alig alakult ki a szerzői versmondásnak az a népszerű kultúrája, ami például az oroszoknál vagy olaszoknál és a franciáknál, főleg az avantgárd korszakában, de hagyományt teremtve. Nálunk nem volt olyan fórum, mint az 1960-as években Moszkvában, ahol húsz-harmincezres publikum előtt szavalták-énekelték verseiket Okudzsavák és Voznyeszenszkijek. Ugyanakkor 1968-ban a még nem teljesen kommercializált, még ellenkultúraként megjelenő popkultúra vett körül. Úgyhogy sokféle körülmény kedvező – már számomra kedvező – hatásának köszönhető, hogy költői formálókészségemnek valószínűleg a legjobb oldala szabadulhatott fel, és én éltem ezzel a szabadsággal. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szövegverseket írok, vagy hogy például a versesköteteim nagy többsége nem szövegverseket tartalmaz. Még tovább, kezdetben azok között a versek között, amelyek kifejezetten elmondásra, hangra íródtak, elvétve sem fordult elő dallammal összefonódó, énekes vers. Sok időbe tellett, amíg elfogadtam magamtól azt, hogy bizonyos költői csírák, verskezdetek, hangképződmények bennem együtt születnek meg valamilyen egyszerű – ismert vagy nem ismert – dallammal, hogy nem szabad, nem kell leválasztani a szavakat erről a dallamról, sőt, éppen akkor bontható ki ebből a csírából, avagy – Arany Jánossal szólva – neszméből a vers, ha ráhagyatkozom a dallamra. Ebből az is következik, hogy soha nem dallamokra írok versszöveget vagy dalszöveget, hanem maga a szöveg is mindig valamilyen zenei-ritmikus-intonációs csírából bontakozik ki, ízelődik-tagolódik, variálódik, szerkeszti meg magát. Természetesen tele vagyok mindenféle dallamokkal, vonz egyfajta, döntően keleti dallamvilág, amibe messzemenően beletartozik a magyar népdal is. De imádom a görög, az arab, a török dallamokat. Olykor filmzenék, slágerek, egészen primitív dallamocskák szállnak meg egy-egy ritmikus szóalakzatot, és kezdik el formálni. Nem mindig tudom, miért, nem tudom, miből mi lesz, egyáltalán lesz-e valami. Inkább médiumnak érzem magam, mint a vers parancsoló urának. Hadd hozzak egy példát: kedvenc Fellini-filmem az Amarcord, részben talán Nino Rota zseniális, nosztalgikus filmzenéje miatt. De soha eszembe nem jutott volna erre a filmzenére szöveget írni. Egyszer azonban ez a fülbemászó, olcsó, édes, giccshatárt súroló zene szállta meg néhány soromat. Ráadásul egy olyan versemet, amely kifejezetten metafizikai jellegű, bölcseleti költemény, ha persze már az ironikus-nyelvjátékos fajtából való is. Már a címe hátborzongató: A Létező a. A mottója pedig a híres, közhellyé csépelt Heidegger-mondat: „A létező a Létben áll.” Heidegger és Fellini, sőt Nino Rota. Ez kedvemre való találkozás volt, nem tagadom. Úgyhogy az ironikus metafizikai költeményhez nőtt, Rota szavaimat megszálló filmdalából kifejlődött egy kis metafizikai farok: egy dal. Idézem az első strófát: „ez ő ez ő/ a létben létező/ ez ő ez ő /a létmezőn ez ő/ az ám hazám/hazám te mindenem!/ ez ő hazám/ ez ő ez ő de nem!” Persze ez a szöveg tényleg együtt áll a dallammal, de a dallam nem kívülről fogja át, hanem belülről, a nyelv hangzó alakzatából, ritmikai-zenei anyagából bomlik ki.
Tisztelt Uram,
tűzgömbök segítségével látom a jövőt, s az Ön jövője is tisztán körvonalazódik. Ha rám áldoz néhány órát, bebizonyítom az Előttünk Állót kémlelni képes, a jeleket megfejteni kész tehetségemet, amit Ön igencsak kamatoztathatna.
Mágus is vagyok: a Jó, a Rossz és a Fehér Pap útjait mindig előre látom, s adott esetben el tudom őket eredeti szándékuktól téríteni.
Hogy higgyen nekem, elmondok néhányat azok közül, amik Ön előtt állnak ebben az évben, csak akkor olvassa tovább, ha felkészült a hírekre.
Ön néhány nap múlva befejezi és leadja a körülbelül 800 oldalas Halálbarokk – A semmi polgárosítása című opusát, s ez a mű áprilisban megjelenik a Palatinus Kiadónál, óriási sikerrel, aztán még idén kiadják Tegyük fel! címmel egy verseskötetét, fergeteges mű lesz, decemberben pedig megjelenik a Kisbab és a negyven rabló című pazar kötete, a gyerekek új kedvence.
Ha felocsúdott a döbbenettől, legyen szíves olvasóit beavatni, hogy mik ezek a művek, még a megjelenésük napját is előre látom!, a közönséget, az autogramolók kígyózó sorát! a többi előrelátás tekintetében pedig keressen fel legközelebbi mágus-rendelésemen.
Báthor-Barát Vendel
mágus és jövőkutató
Nem tudom, nem tudom, mindenesetre sok igazság van ebben a jóslatban. A Halálbarokk tényleg elkészült – lett vagy 35 ív –, és ha minden igaz, áprilisban, a Könyvfesztiválra meg is fog jelenni. Két és fél éve íródik ez a könyv, úgy, hogy a felét sikeresen kiírtam belőle, a másik fele meg folyamatosan született bele a könyvbe a kiírt szövegek helyére. Az alcíme talán kicsit közelebb visz a tárgyához: A semmi polgárosítása. A nyelv, amelyen íródott, nem egészen esszé-nyelv, bár biztosan oda fogják besorolni: valójában az értekező próza és személyes költői vallomásbeszéd határán mozog. Egy bennszülött kísérlete annak a világállapotnak az artikulálására, amelynek horizontját az „Isten halott” mondás jelölte ki. Elég nagy kultúrtörténeti anyagot mozgattam meg benne, de bármiről szólnak is az egyes fejezetek, a halott Krisztustól az élőhalott Kádár Jánosig, a nemzeti irodalom halálától a történelmi „eredendő bűnig”, a sztálini korszak nagy temetéseitől Spiró György Fogságáig, a haláltól megváltó nevetéstől Übü király „szahartaposójáig” – ugyanarra a kérdésre keresik a feleletet vagy keresik a kérdéseket: megszelídíthető-e, domesztikálható-e egy Istentől elhagyott világban a halál? Polgárosítható-e a semmi? Azt gondolom, hogy a posztmodern a modern barokkja. Minden végek véget érése és végbe menés. De hát ez egy igen hosszú történet, bele sem kezdek. A Tegyük fel!, ami még csak munkacíme ennek a nem lezárt új lírai kötetnek, biztosan nem fog idén megjelenni, talán még jövőre sem, bár az már nem kizárt. Viszont a Kisbab és a negyven rabló CD-vel, Nagy Eszter imádnivaló rajzaival ez év vége felé megjelenik a Palatinusnál. Aztán van még egy nagyobb tanulmányokat egybegyűjtő politikaikötet-tervem is, A kékek és a zöldek címmel. Remélem, sikerül ebben az évben leadnom.
A Nyitott Műhelyben tartott februári Nyitott Estünkön elhangzottak szerkesztett változata.
- Kultúra [7]