A gonosz Pruksa doktor, csakhogy igaza legyen, hosszú tűvel döfte át szegény tetszhalott leányka szívét. Mögmondta, hogy möghótt! Hogy mert fölélödni?
Hazugság! – próbált kibújni aztán, mikor a számon kérő betyárok gaztettével szembesítették. „Há ippen löhetne! De nöm a!” – vágta hozzá Ruzsa Sándor. Mert nem csak úgy, a levegőbe vádaskodtak ők! Kiásták, saját szeműleg vizsgálták szegény hótt leányzót. Ott volt benne a tű, már bele is rozsdált! Úgyhogy egy szót sem szólhatott a rossz doktor, mikor megkapta a magáét a betyároktól.
Színigaz magyar népi empirizmus, jurisdikció és indemnitás! Rengeteget lehet belőle – vagyis hát Móricz Zsiga bácsitól – tanulni.
Példázatok
Itt van mindjárt a belügyminiszter úr esete! Alaposan megvádolták, dr. Torgyán és a csatlakozó rendőrtisztek. Törvénytelenségekre kapták a parancsokat! „Hazugság!” – kiált dr. Boross, és lehet, hogy jogosan. De azért majd mögvizsgáljuk, minisztör úr, oszt akkor látjuk mög!
Vagy itt vannak a megkésett tévéfelvételek Kisújszállásról, a híres népi összejövetelről. Mennyi gond, gyász és virrasztás az arcokon egy sírba szálló nemzet felett! Csak aztán nehogy úgy maradjanak, uraim! Nehogy a rossz emlékű Pruksa doktor nyomdokába lépjenek, s vasfűvel közelítsék a nép és nemzet kebelét! Mert hogy már annyit temették, siratták, annyi szirmot és virágot szórtak hantjaira… Nehogy még meg kelljen érnünk a szégyent, mikor a betyár nép a népieket tángálja el…
Most azonban még csak Zétényi képviselő úr suhogtatja a pálcát. „Itt egy rabbi sértett egy nemzetet! Egy nemzetnek kell hát elégtételhez jutnia!” Erről óhajt a képviselő úr beterjeszteni.
Ez már komoly! Ide már egyszerre kell Rózsa Sándor, Veszelka és Pisze Matyi, még Julcsa lány és Kulacsos Nagy ítélkezése is. Kell a józan mérték, mert nagy ízléstelenség készülődik.
Landeszmann-vitazáró
Pár napja történt csak. „Ne b…ogassanak itten engem! Ne b…ogassanak!” – tiltakozott feldúltan, valami munkahelyi izé miatt, fejét hátratekerve a fiatal fodrászkisasszony. Közben jól belevágott sorok írójának fülébe…
Mit mondhattam volna erre? Semmit! Különben is, ahogy vénül az ember, egyre toleránsabb ezekkel a kis hebehurgya szöszikékkel…
Egy főrabbival, persze, egészen más a helyzet. Bár énbennem – lehet, hogy ez nagy baj – nem bolydult a nemzeti faktor. Kritizáljon, mit bánom én. Néha meg, különösen egy-két pohárka fütyülős jó barack nyomán, mintha valóban egy újabb pohárka füttyögősre redukálódnának mélynemzeti kultúrszükségleteim…
Azért csak hagyjuk ezt, több tiszteletet, nehogy vissza találjam adni. „Nagyobbnak hittem szellemi fölényteket!” – traktálom már így is, hosszú hetek óta jó barátaimnak bizonyos körét. Akikről tudom, hogy tudják, hogy tudom, és mégis…
De micsoda törpe kajánság ez Zétényi úr nemzeti programcsomagjához hasonlítva! „A kórust, mely majd Szózatunkat dalolja, kérjük balra állni! Jobbra az üstdobokat! Ne bántsd a magyart! – jajkiáltásunkra kezdjék az üstdobolást! Közben, kérem, vetítsék Vereckét, Pusztaszert, a mohácsi hullamezőt! Éjszínű gyászlobogók, kibontva? Harangok, kongani kész? Akkor most térdre, rabbi! És sírni, sírni, sírni!”
Dr. Zétényi Zsolt, Takács képviselő úrral egyetemben ’91 őszén emlékezetes törvénytervezetet nyújtott be az ávós, pufajkás és hazaáruló bűncselekmények büntetéséről. Mondhatni, a rendszerváltás teljes morális dilemmája ebben a tervezetben jelenült meg. Akinek ötvenhat emlékezete szent és örök, aki szeretne, de nem tud harag nélkül gondolni az ÁVH és R-csoportok egykori tagjaira, s ugyanakkor a demokratikus jogállamot teszi mindenek fölé, az szinte az inggombjain próbálta kiszámolni, mi az erkölcsös és igazságos állásfoglalás.
Mert azt senki nem tételezte fel, hogy akik egy ilyen fundamentális kihívás megfogalmazását vállalják, előzőleg nem tanulmányozzák a legbehatóbban a magyar alkotmányt. Márpedig a látszat éppen ez! Az egész beadványból legfeljebb az igekötőket és névelőket nem találta az alkotmánnyal ellentétesnek a bíróság. Ezért kár volt felbolygatni a morális kedélyeket, felzaklatni az áldozatok hozzátartozóit. Újból kitenni őket a túlélő ávósok és pufajkások gúnyos mosolyának. Ez, ha úgy vesszük, kicsikét tényleg a nemzet, legalábbis egyik felének megsértése.
De mintha Zétényi úrnak nem lenne elég az éltes államvédelmisták részvevő mosolya! A széles nagyvilágot próbálja gúnykacajra ingerelni. Tudják meg, ha még nem tudták, a franciák, az angolok, a meszticek, a mulattok, a mangbettuk és a melanézek, hogy belőlünk, magyarokból, teljesen hiányzik az érzék a humor, az arány, a mérték iránt. Míg amazok a szambát, a rumbát, lambadát és trepakot járják, ki-ki ízlése szerint, addig is mi savószín, öröksértett szemeinket meresztgetjük a rácsokon át, fordítván rajtuk időnként nagyot, miként az ájtatos manó.
Ez lenne hát dr. Zétényi legújabb hozzátétele. Aligha hinném, hogy jó Móricz Zsiga bácsi ne vonta volna bosszúsan a szemöldökét, mikor azt kellett látnia, így, ezen a módon csinosítják a nemzetét…
Múltárny, jövőlidérc
A kunszentmiklósi választás, bár érvénytelen, megmutatta, hogy új pártok, szigorúan pragmatikus alapon, ideológiai jeligék és históriai moralizálás nélkül, jó eredményeket képesek elérni – nyilatkozta Veér András főorvos úr, tudós pszichiáter, a Palotás-párt helyettes elnöke.
A nép, erről egyáltalán nincs vita, praktikus menekülésre vágyik. Hát, már – hogy a megkezdett példával folytassuk, amivel kezdtük – Rózsa Sándor és Veszelka sem elsősorban az elméletet kívánta… Ők maguk kiszakították, vásárra hajtották a marhát, a csüvest. Fiskus uramék, szenátor uramék meg, odafent a városházán, fedezzék a műveletet, azért kapják az osztalékot…
Mégis sort kerítettek, hogy kivegyék és agnoszkálják azt a szegény hótt lyányt, kit a rossz Pruksa doktor ásatott el az eperfa tövében…
Itt, persze, a 301-es parcellára, a gazos buckák, szemétdombok alá kapart holtakra és Kádár Jánosra célozgatunk. Mi is kivettük őket, eddig mi magunk is eljutottunk. Most már saját agyvelőnkön lenne a sor.
Pragmatizmusunk tegnap estétől egészen holnap reggelig nem több, mint dióhéjnyi, törékeny sajka, melyet a politikai pszichopátia végeláthatatlan hullámai táncoltatnak. Így is keletkezett, e helyzet elfogadása nyomán. Ezt kéne, legelőször is, újból tudatosítani. „Az már ott fekszik, haver, az már oda lett téve! Nem hasznos erről több szót is ejteni…” Így iskoláztak, így tanultunk meg történelmileg elfojtani. S mert aprócska ország vagyunk, hol kevés a férőhely, még mindig nem tudtak észrevétlenül szétülni az egykori padtársak. Pedig ez, akár úgy is, hogy ki-ki jogosult lehetne álnevet és álszakállt viselni, feltétele lenne, hogy úrrá legyünk a múlt felől süvítő történelmi pszichopátián…
Miközben a jövő felől újfajta bántalmak, munkaszorongások, neurózisok, a ködös ismeretlen fenyegetései rontanak ránk. Olyannyira, hogy ma már, ha nem hazudnak a statisztikák, minden negyedik magyar felnőtt pszichés bántalmakban szenved. Hol vagyunk már attól, mit három évvel korábban prognosztizáltunk? Szegényebbek lehetünk, véznábbak is, de betegebbek már nem! Vagy mégis, ahogyan ma kinéz…
Rózsa Sándort és csapatát viszont nem homályos jövőbántalmak, múltbéli neurózisok gyötörték. Hanem Müller kapitány, a pandúrok, perzekutorok, teljes testi valójukban.
Mégis, mikor hátramaradtak az üldözők, vígan ugratták lovukat a réten, széllel vagdalkoztak, a fenti pacsirta szavát fülelték… Tudtak, értettek valamit, amit mi már nem. De mit, az istenért?
- A hét üzenetei [6]