Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

„S más dolgokról”, írhattam volna alcímül. De miért? Nyelvünk adottságait végsőkig kell kihasználnunk; nem kell labdarúgósztárokat s -tetteket példának felhozni, hogy „zsebkendőnyi területen”, „villámszerű helyzetfelismeréssel”, nem. Egy komoly emberről komoly dolgok is jutnak az eszünkbe. A cím három szava a dolgozatnak eme tartalmát is kellően kifejezi.

Az ötvenes évek végén, ha jól mondom, az akkori Nagyvilág folyóirat egyik cikkét kátéként olvasták kollégáim. Nekem a kátékhoz kevés érzékem volt. Evidencialista könnyelműségem „anarchiája és arisztokratizmusa” óvott ettől, sodorván így veszélybe is. Ösztönösen túl kevésre értékeltem a terepet erretájt, közérvénnyel keveset véltem belefeccölendőnek. Essen, ahogy puffan. És a végén a verébroyalizmusig elérkező (innen már nem lépek túl) evidenciahitem (hogy minden: van, ahogy van, és ha a magunk valami elrendeltségét éljük, környűleg sem kell finnyáskodni, sőt a magyar nyelvvel mi vagyunk otthon, udvarias házigazdaként akár lelki cipőkitaposottságában, mondjuk ki, elvtelennek látszó udvariaskodás lappangó-gúnyájában is mutatkozhatunk), igen, emez evidenciahitem mindentől visszatartott. Már én ugyan nem. Ez ma sem áll másképp.

Ergo, hogy Konrád Györgyöt nem egy liberális köszönti most forró és meghatott örömmel (marhaságok e beosztások! soká, ahogy sajtószabadság sem lesz soká, írom ma Konrádot hallgatva a rádióból március 15-én, az Úrnak 1993. esztendejében a nekem oly otthonos Magyarországon, soká nem lesz itt rendes beoszthatóság, soká nem lesz létjogos a francia forradalom előtti evidencializmus-hit… ismétlem, marhaság „abszolút jobboldalnak” nevezni, olyannak, amelyre a semmilyen-jobboldaliság, de a szélső még inkább feszengést hoz; maradjunk annál), Konrádot egy távoli nagyrabecsülője üdvözli, minden fenntartás nélkül. Aki, ha muszáj így fogalmazni, tőle korántsem balabbra áll. Sőt.

A dolgozat, melyet Konrád a Nagyvilágban publikált, alapvető volt. Meg kivívott. Hogy közölhette. Akarták is? Elengedték? Átfúrta magát a lovával középen, szélt, mint én-nem-tudom ki? Volt a dolgozat, élvezetes nekem, káté sokaknak; vívmány, hogy ilyen van? Sosem volt érzékem a vívmányok tőzsdéjéhez, magamat D’Artagnan-lényemtől féltve, inkább Athos lettem, kissé megsértődős, nem belebocsátkozó.

Konráddal kétszer találkoztam személyesen, úgy hiszem. Az első alighanem Mészöly Miklóséknál történt, ilyesmi. Ezért ismerhettem fel őt a Horváth-kertben (a Vérmező után második legkedvesebb terepem, no meg a park előttünk a Lánchíd utcában; 55. éve élek ugyanitt, épp csak az ostrom előtti lakásunk le nem adott „másik” felében; nekem létezik még a berlini fal, de sebaj, anarchista arisztokratizmusom ezt úgy elviseli, hogy én is „lakást vissza nem vennék”, senki nem is adja). Találkoztunk a Horváth-kertben, magam a Hamlet-kötet első versei után (kötet nélkül, s gondolom ő is, erről később), ő már érett férfiként. Kérdeztem, hisz-e az irodalom lineáris előrehaladásában, mondta, azt hiszem, nem hisz, badarság stb. Hát én ezzel ma így is vagyok, meg úgy is… tény, hogy a kérdés a leginkább nem ez most. Szívesen foglalkozom ama kérdésekkel, melyek nem a leginkább vannak. Konrád Györgyöt a sors eleve arra választotta ki, hogy nyilván egyebeinek rovására is a leginkább lévő kérdésekkel foglalkozzék.

Ezt sokunk helyett teszi; és sokunknak.

Ez a (nyilván az ő evidenciája által) célra tartott és komoly ember hűségesen írta meg első könyvét, híven ama dolgozathoz, mely alighanem a francia „új regény”-ről szólt… dokumentumfeldolgozása, A látogató arról beszél, ami vérlázító. Ennyiben volt itteni, nagyon. Ahogy Kőszeg Ferenc barátom „a naiv Nyugatról” beszél múltkori becses helyzetértékelő dolgozatában (mely Nyugatnál én a CDU és a szociáldemokraták hesseni hanyatlását múlóan tünetértékűnek érzem csak, sajnos-hála-istennek, ám hagyjuk) (a hála-istennek: az ellenfelek jellege miatt mondatik; ergo mi sem vagyunk itt annyira  hátrább valók? de ezek Konrád témái), ottan, vagyis Nyugaton, nyilván csak Szomáliáról, a Bronxról, én-nem-tudom-miről lehetne (és kellene) ilyen dolgokat írni, ám én kicsit húznám a szám, mit buzgómócsingoskodnak, szóval, én a popénekeseket is popénekeseknek látom-hallom, és fütyülök az éhség elleni körútjaikra. De a közép-európai helyzetből, melyet épp azért, mert 1945-ben ún. „felszabadulásunknak”, ha szabad szabadon szólnom, egyetlen mozzanatát sem érzékeltem, és hétévesen is fittyedt ajakkal szemléltem szüleim és ismerőseik olyas igyekezetét, hogy vállalkozásba fognak meg stb., szóval erről a ránk erőltetett „kelet-szituáltságról” Konrád szinte zseniálisan találta meg a Nyugaton is közérvényű megszólalás lehetőségét, Ő aztán igen. Ő aztán úgy, hogy ha a Frankfurter Allgemeine különfüzetében, ha PEN-elnökké választásakor a nyilatkozatában (épp Németország felé repülőn tartva olvastam, és örültem!), ha csak úgy a rádióban nemrég (másfél hónapja, a helyzethez illő fakó-szordínósan) etc.,  tehát ő  aztán úgy találta meg szerepét, őt úgy találta meg szerepének evidenciája, hogy mindenkor egy komoly ember szól, akit érdemes meghallgatnia a magamfajtájú, magát „D’Artagnan”-lényétől  féltve inkább „Athos”-lehetőségébe burkolózó alaknak. Kezdettől, gyerekkoromtól a munkamegosztás híve voltam. Félnék is komputer-műhitig merészkedni. Az már sok. Ha valakinek hiteles a programozó-vágy, maradjon a húsnál vele és a vérnél, az álmoknál, a… Maradjon ott, hogy Kafkával és Camus-val hogyan boldogul,  miközben Corneille, Racine megoldhatatlanságainál nem adja alább, s Molière helyzet- és karaktergéniuszoskodásai végképp másodlagosan neki. Az a Közép-Európa, melyet a nyers erőszak és valami mögötte rejlő nyilván még rosszabb tévhit tolerálásával hagytak „keletivé” lenni (sosem lett az! ebben kell, gondolom, azért sok mindenkinek egyetérteni, ezért nem csatlakozhat a szívem sehova ma), ez a Közép-Európa tehát egy Konrád György ollót nem ismerő tolla nyomán fogalmazódik meg az egyik leghitelesebb érvénnyel. Kár, hogy nem hiszek azokban az instanciákban, melyek Konrádot ezért megtapsolják, kitüntetik, becsülik. Nem hiszek bennük. Nem Konrád mindenféle elismertetés-jogában nem, hanem a visszhangtérben. Ám ez a magánügyem.

Ez annyiban nem a magánügyem, hogy mint ilyen hallgatom meg s egy ideje olvasom el Konrád György minden elérhető szavát. Nem szólva arról, hogy e komoly ember hogyan ír. Nekem az a legszebb szellemi üdülés. Abszolút egyértelműen és világosan fogalmaz, s ha kell, mint említettem, fenntartásait is kifejezi. Föl is szisszenek. No mi van!? Konrád szavára adni lehet. Én adok rá. Persze, mint minden vízbe mártott test, hamar vagyunk úgy, hogy a kiszorított víz az micsoda. Ekképpen, s ez a jellegzetes keletivé-tett-közép-európai helyzet, veszteni kellene súlyunkból. A magyar (és a lengyel és a cseh) értelmiségi helyzet (nem értek az értelmiségi-léthez valami nagyon) kivétel. Szervesen visz tovább valamit. A polgárosultság különböző fokozataiban sem hihetek valami nagyon. Ausztria, persze, más. A századforduló óta se szeri, se száma a tömbszerűen is jelentős nagy-életműveknek. S ott az utóbbi évtizedekben nem hatotta át lényegien a legjobb elméket is eredendő kártékonysággal a kikerülhetetlen marxizmus.

Ennek csak merő ellentéte lehet ma kártékony. Az is. Konrád György révkalauzi biztonsággal, s nem alvajáróként, megtalálta azt az utat, mely A városalapító című (szerintem kitűnő írói munkának minősíthető) regényben a költőiséget is megengedi. Beszédeinek, esszéinek fő erénye egyebek között az impresszionistáskodás elhárítása. Őt nemigen arra olvasnák, nem is! Ám – ismétlem, s nem akarom idézni, hiszen csekély információértéke lenne az ő számára ennek, olvasói meg számosan vannak ama körből, mely e szerény kísérletet átgondolja, netán átfutja itt mostan – a költészetet, a próza borzongató, legáttetszőbb költészetét ő e könyv lapjain maximálisan valósítja. Nem véletlen, hogy könyvének legújabb kiadását a Vérmező és a Horváth-kert közti boltban vettem meg, s utóbb említett kertben lapozgattam át újra. Hm.

Én is hű akarok maradni magamhoz. „Ne legyen…”, olvasom…

Jegyzeteimet nézegetem. „… egymás miatt rossz lelkiismeretünk.”

E dolgozatot úgy akartam kezdeni: Konrád Györgyről beszélek, s aztán, ha marad hely, még egyebekről. Az írás mindig megdönti a tételeket. Konrád Györgynek nem minden műve eredendően tételtelen vállalkozás, ám ez egyik legigazabb írónk körkörözése így (hagyjuk a linearitást!), s az „igaz”-at nem a mai ködös „eszmézés”, új-megtértség, új-érzékenység rémfogalmainak jegyében értem, egyáltalán irtózom mindentől, ami „neo”, szerintem az, ami nem mindig az volt, ami… hát nem is ér valami nagyon sokat. Sajnálom, hogy ezzel így vagyok, s remélem, nem rokonszenveket veszítek el – ha voltak ilyenek –, hanem magam is valami komolyság igyekezetét keltem, igen, hogy ezeket a dolgokat ki-ki így gondolja át magában. S aki mondom, nem minden rámfröccsentség nélkül teszem. Na és? Ugyanaz piszkolódott, ha.

Egymás lényegeit, erre utaltam, s erre térek vissza, l. lelkiismeret, nem ismerjük igazán. Hagyjuk – s ne fogjuk semmire, ne magyarázzuk semmivel – az okait. Egymás pályája, egymás műve: megannyi ismeretlenség sokszor a számunkra. Konrád Györgyöt én vissza-fölfedeztem magamnak, na, ezzel nyilván nem mondtam nagyot, nem is akartam, az evidencia sosem „méretes”. Van. Konrád György is van nekem, s marad is. Ezt mondhatom.

Mit még? Talán a Határ és a Tekintet (?) című folyóiratokban, e két eltérő jelleggel jeles helyen olvastam friss Konrád-írásokat, riportot s naplót. Mindkettő alapvető volt a számomra (mint Zooey, még mindig szívesen tanulok Buddy-tól; e szerepek is mikor-hogy másként vannak leosztva). Azt mondta amott Konrád: mindig valami „gyilkosságról” van szó. Ezt így értelmeztem: a magam nem egzisztencialista, de evidencialista lénye a kiiktatásokat, lemondásokat, ott-nemléteket veszi jellegben ilyesminek. A Tekintet még íróibb Konrád-megnyilatkozása szerzőnek s olvasójának kapcsolatára vonatkozik. Gyönyörűséges élvezet, ahogy Konrád a berlini (gondolom, berlini) biciklizéseit, csendes iddogálásait (l. Chandler Terry-regénye, olyan hangulatot tudott kelteni bennem ez), közpolgári-írói lélegzetekkel tagolt napszakait írja le. S azt mondja: az olvasó mindig izgulni akar kicsit a szerzőért, részt akar venni életre-halálra kalandokban, ha nem is szó szerint effélékben. Konrád konzisztenciája akaratlan. Előbb író ő, semhogy tételig jutna, előbb autor, mint értelmiségi.

Előbb általános ember, mint bármi irányulása. Előbb létfelismerő, mint helyzetlátó, -alakító (már ha oly sokat lehet alakítani! Ő maga mondta most, épp ma reggel, hogy csak civil ellenőrző szerep az értelmiségi szem szerepe).

Magam, mondtam, nem vagyok értelmiségi szem. Nem vagyok hajlandó tudni, mi vagyok. Sok mindent aggodalommal gyászolok. De – mint evidencialistát – elsősorban a saját halottaim foglalkoztatnak így, s hogy ezek után, őket éltetendő, miként lehet lennem. Olvasó vagyok egyebekben, Konrád egyre hívebb olvasója. Az íróé. A szerepét meg – csak csudálkozva tudom nézni. Mindig ámulattal tölt el, ha valaki, bárhogy vegyük is, abszolút jól csinálja azt, amihez én abszolút nem értek.

Az evidencializmus – abszolutizmus is. Egy nyugatnémet képzőművészeti folyóiratban olvastam (Kunstwerk), hogy a művészeteknek az abszolút monarchia jobban kedvez, mint a demokratikus köztársaság. Amerika példája mást mutat, hagyjuk hát ezt. De hogy abszolút nagyrabecsüléssel szorítom meg, s két kéz közé fogva, e 60. évét (na és!) betöltő komoly ember kezét, az befejezésnek még igen csekély megállapítás is. Viszont a többi – hadd maradjon az íróra és az olvasóra.

1993. március 15-én délelőtt

• Beszélő