Meghalt Józef Czapski lengyel emigráns festőművész, író. Negyvenhat éven át, megalakulása óta volt tagja a legendás párizsi lengyel folyóirat, a Kultúra szerkesztőségének.
Kelet-lengyelországi arisztokrata családból származott, családjában diplomaták, műgyűjtők, szenátorok, felkelők és szibériai száműzöttek voltak; a cári udvarban, az osztrák közigazgatásban vagy az új lengyel állam intézményeiben tevékenykedtek. Czapski Szentpétervárott járt gimnáziumba, és az orosz vallásbölcselet megismerése fogékonnyá tette a pusztulás apokaliptikus dimenziói iránt.
Huszonévesen ellentétes eszmék vonzáskörébe került, a lengyel lovagi ethosz késztetésére önkéntesként csatlakozott a bolsevikok ellen harcoló lengyel légiókhoz a nemzeti függetlenségért vívott háborúban, ám ezt nem tudta összeegyeztetni tolsztojánus nézeteivel, hamarosan elhagyta egységét, és nővérével együtt tolsztojánus kommunát szerveztek Szentpétervár központjában.
A szentpétervári agónia iszonyatát több évtized távlatából így idézte föl: „Éjszaka volt, holdfény, a Néva partján mentem, amikor a hídnál hirtelen öreg konflis tűnt föl előttem. Zörgő csontú gebe húzta, alig tudta vonszolni magát. Ösztönösen a kocsishoz fordultam, aki magasan fenn a bakon ült: hogy tudtad befogni ezt a lovat, hisz alig él!… Fölnéztem a kocsis arcába, mintha halálfejet láttam volna a holdfényben. Büszkén nézett rám odafentről és azt felelte: mű vszje pamrjom, mindnyájan meghalunk.”
Czapski életében egy mester hozott újabb fordulatot. Ekkor már egész személyiségét a misztikus orosz megváltáseszmék szolgálatába állította, s mint ismeretlen rajongója fölkereste Merezskovszkijt. Hatására visszatért a lengyel hadseregbe, és kijelentette, bármilyen feladatot vállal, de embert nem öl. Titkos megbízatással a bolsevik Petrográdba küldték, ahol eltűnt bajtársai, fogságba esett tisztek után kutatott – hiába, mindegyiküket agyonlőtték.
A háború után Czapskiék vendégül látták az emigráns Merezskovszkijt és körét, de a lengyel értelmiségiek ekkor már más úton jártak, mint az orosz vallásfilozófusok. A független Lengyelország léte új küldetéstudatot alakított ki bennük. Maria Czapska így emlékszik vissza erre: „Már nem »váltjuk meg a világot«, nem alapítunk szektát a »ne állj ellen erőszakkal a gonosznak« jegyében, hanem önmagunkat tökéletesítjük és képezzük.” Czapski ennek jegyében kezdett festészetet tanulni, és másfél évtizedet töltött Párizsban. Visszatérve ifjúságának színhelyére, 1939 szeptemberében fogságba kerüt, majd a sztarobelszki lágerbe internálták. Sztarobelszk a katyni tömegsír előtti utolsó állomás volt, hasonlóan a kozelszki és az osztaskovi lágerhez. Czapski egyike volt a 3920 fős fogolytábor hetven túlélőjének. Bajtársait a Sztarobelszki emlékeimben örökítette meg, jellemrajzot adva fogolytársairól, költőkről, tudósokról, orvosokról: az ország szellemi elitjéről.
Ha az emlékezet holtakat őriz, a holtakat megszólaltató írás médiummá válik. Herling-Grudzinski a tenger mélyén talált hajónaplóhoz, elsüllyedt hajóról vízbe vetett palackpostához hasonlította. Maria Janion a holtak testamentumának nevezte. A lengyel romantika legbelsőbb körében vagyunk, ott, ahol Slowacki Végrendelet című költeményében is, a halott hangja szól hozzánk:
Mondjátok el majd, akik ismertetek engem:
Ifjúságom éveit a hazának adtam.
Ott őrködtem a hajón a veszedelemben,
És amikor elsüllyedt, helyemen maradtam.
A sztarobelszki lágerben Czapski súlyos tüdőbetegségen esett át. 40 fokos lázzal feküdt a gyengélkedőben, majd lassan fölépült. Számot vetett életével, és minden erejét a szellemi tréningnek szentelte. Elkezdte írni a festészet történetét. Courbet-ig jutott el, a kézirat elveszett. Ott még nem engedélyezték a foglyoknak a csoportos önképző tevékenységet, de azért beszámoltak egymásnak egykori olvasmányaikról és tanulmányaikról.
A lágerirodalomban gyakoriak az emlékezet hatalmáról szóló fejtegetések. Czapski is ír erről: „A könyvek, jegyzetek nélkül végzett szellemi munka egész más élményt ad, mint a normális körülmények között végzett kutatás. Sokkal erősebben hat az, amit Proust »akaratlan emlékezetnek« nevez, amiben minden irodalmi tevékenység egyetlen lényeges forrását látja. Bizonyos idő után olyan tények, részletek kerülnek elő, amelyekről gondolni sem merte volna az ember, hogy el vannak raktározva valahol az agytekervényeiben.”
1940. május 12-én, az utolsó fogolyszállítmánnyal Pavliscsev Borba, majd a Vologda környéki Grjazovecbe vitték a kozelszki és az osztaskovi láger túlélőivel együtt. Itt már engedélyezték az önképzést, Czapski számos előadást tartott Proustról, a francia irodalomról, a francia és a lengyel festészetről (a Proustról szóló előadásait be kellett mutatnia oroszul a grjazoveci lágercenzúrának, ezek a kéziratok megmaradtak, lengyelül és franciául is megjelentek).
1941-ben amnesztiával szabadult, a történet folytatását Az embertelen földön című kötetében írta meg. Szabadulása után megismételte húsz évvel korábbi misszióját. Kinevezték az eltűnt foglyok után kutató csoport vezetőjének. Bejárta a Szovjetuniót, Anders tábornok megbízólevelével Moszkvában megpróbált eljutni a Gulag vezető funkcionáriusaihoz. Találkozott az orosz irodalmi élet legismertebb alakjaival, ellenzékiekkel, Ligyija Csukovszkajával, Ahmatovával, aki ekkor már húsz éve nem látott egyetlen külföldit sem, és nem ellenzékiekkel, például Alekszej Tolsztojjal, aki a szintén jelen lévő Nyikolaj Tyihonov fordításában megjelent lengyel regény, A fáraó díszkiadását mutatta neki. Czapski nem egészen értette a nagy siker okát, de a fordító elmagyarázta neki: „Nem tartom remekműnek, de ez Sztálin kedvenc könyve.”
1942 áprilisában Anders tábornok mint politikai szenvedélyektől mentes, megbízható embert kinevezte a Propaganda és Tájékoztatási Osztály vezetőjének. 1943-ban Irakban értesült a katyni tömegsírok feltárásáról. A háború alatt műveinek nagy része elpusztult, naplói is elvesztek. De közel ötvenévesen újrakezdte: részt vett a Kultúra szervezésében, pénzt gyűjtött, felolvasóutakat tett Amerikába; mint festő és író, újabb életművet hozott létre. Festményeit, emlékiratait, esszéit, irodalmi és képzőművészeti tanulmányait, kritikai írásait, kéziratban lévő, rajzokkal, akvarellekkel díszített naplóját és Slowacki Végrendeletét hagyta ránk:
Én meg talán hagyok itt néhány igaz embert,
Akik büszke szívemet szerették, míg éltem.
Betöltve a küldetés, amit Isten rendelt,
Szigorú volt – ám azért ne sírjatok értem.
Dísztelenebb végbúcsút van-e, aki venne?
Van-e, ki a világtól hidegebben válnék?
Szellemekkel tele komp kormányosa lenne,
S elrepülne nesztelen, mint suhanó árnyék?
Ám erőm, a végzetes, élni támad újra,
– Életemben homlokom haszontalan éke –,
S kenyérevők, addig gyúr láthatatlan ujja,
Míg angyallá nem forrnál benneteket végre.
(Lator László fordítása)
- Kultúra [6]