Lipták Béla nem adta fel a küzdelmet! Jelenleg éppen Kennedy, Dodd és Bell szenátorokat ostromolja annak érdekében, hogy az Egyesült Államok vesse latba befolyását, és ha másképp nem lehetséges, akkor hitelek megvonásával próbálja rábírni a szlovák kormányt egy elfogadható kompromisszum megkötésére Bős ügyében. Abban a kérdésben persze, hogy létezik-e egyáltalán ilyen kompromisszum, erősen megoszlanak a vélemények a mozgalomhoz tartozó és a vízlépcsőt egyaránt elutasító szakértők között. A legtöbben úgy vélik, hogy ha van is ilyen kompromisszum, annak koncepcióját taktikai okokból nem szabad sem kiszivárogtatni, sem pedig tárgyalási alapul felajánlani, hiszen ez csak rontana a tárgyalási pozíciónkon. Előbb szeretnék kipuhatolni a tényleges szlovák érdekeket, mivel úgy gondolják, hogy a szlovákok előbb-utóbb hajlandók lennének a magyar fél számára is elfogadható engedményekre, ha cserébe elérhetik a legfőbb céljukat, a pozsonyi kikötő biztonságos használatát.
Kötélhúzás
Kétségtelen tény, hogy a Duna tavaly októberi elterelése új helyzetet idézett elő. A szigetközi vegetáció elpusztulása damokleszi kardként függ a magyarok feje felett, és a jelek szerint ezt a kardot örömmel ragadnák meg az itteni vízépítő lobby képviselői is, hogy ők tegyék meg mindazokat a lépéseket, amelyeket eddig a szlovák vizesek próbáltak Magyarországtól kizsarolni. A múlt héten megkezdődött a szigetközi bukógátrendszer kiépítése is, anélkül hogy ezek műszaki, jogi, ökológiai vagy politikai összefüggéseit bárki is elemezte volna. Tekintettel arra, hogy a szlovákok milyen gyorsan beleegyeztek a közös Duna-szakaszon folyó munkálatokba, amelyet dr. Horváth József, Győr-Sopron-Moson megye köztársasági megbízottja rendelt el, arra is gyanakodhatnánk, hogy ezt a megrendelést a szomszédos oldalon adták fel. A Lipták-féle terv egyenesen a dunakiliti duzzasztót szeretné üzembe helyezni, feltételezve azt, hogy ezáltal erősödne a bizalom a szlovák és a magyar fél között.
A dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezésével persze nemcsak Lipták számol. A „műtárgy” befejezése feltételezhetően a kormánykörök elképzeléseiben is szerepel, azt követően is, hogy az ezt nyíltan hirdető Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert menesztették. Ma a hivatalos tárgyalások még nem a szóba jöhető változatokról folynak. A korábbi fölényes külügyminisztériumi nyilatkozatok helyett csak a beeresztendő vízmennyiségről folytatott egyre megalázóbb szatócsalkudozásokról olvashatunk. Nem létezik konzisztens magyar álláspont, és ha a magyar állásponttal kapcsolatban lehet egyáltalán elvekről beszélni, az csupán a mindenáron való megegyezés. Egyúttal mindenféle hatékony nemzetközi eszközről lemondtak a szigetközi közös Duna-szakasz vizének visszaszerzése érdekében.
Mivel a Duna-mozgalom nem egységes, a kormány a céljait szolgáló véleményeket hangoztató független szakértőket vonja be alkalmanként a tárgyalások előkészítésébe. A politikusok által vezetett nemzetközi tárgyalások kacskaringós fordulatai egyre beláthatatlanabb következményű megoldásokat szorgalmaznak, olyanokat is, amelyek már az eredeti tervnél is rosszabbak.
A jelenlegi üzemelési mód arra inspirálja a szlovákokat, hogy eszük ágában se legyen több vizet engedni az Öreg-Dunába a jelenleginél (kb 300 köbméter/secundumot), hiszen maximális energiatermelésre törekszenek, amihez az összes vízmennyiségre és a lehető legmagasabb duzzasztási szintre van szükségük. Ezért a bősi turbinák jobb kihasználása érdekében a szlovák beruházók azt tervezik, hogy a korábbi tervekben szereplő értékeknél magasabban állapítják meg a duzzasztási szintet, ami a mesterséges csatornában vihardagályt idézne elő, és jóval nagyobb árvízi kockázattal járna.
A másik probléma az, hogy még a legnagyobb jóindulattal sem tudnák a szükséges mennyiségű vizet visszavezetni az anyamederbe, hiszen nincs kész az a jobb parti háromkapus főzsilip, amely képes lenne másodpercenként 5000–6000 köbméter víz átvezetésére. A jelenleg üzemben lévő dunacsúni gátak küszöbmagasságát – a mederfenéktől mért magasságát – úgy képezték ki, hogy az a duzzasztási szintektől függően 600-1450 köbméter víznél többet nem képes átengedni.
De a legnagyobb baj az, hogy a különböző megoldások kidolgozói nem kizárólag műszaki szempontokat mérlegelnek; javaslataiknak ki kell szolgálniuk a politikai szándékokat is. Ha a magyarok zöld utat adnának a további szlovák építkezésnek, például az említett főzsilip megépítésének, azzal „egyre távolabb kerülnénk a jótól”, vagyis az egész vízlépcsőrendszer lebontásától – vélekedik a Duna Kör. Nagy kérdés az is, hogy a jelenlegi szlovák kormánnyal lehet-e egyáltalán egyezményeket kötni. Nincsenek biztosítékok arra, hogy nem egy olyan zsarolási folyamatnak vagyunk a tanúi, amelynek a végállomása a nagymarosi erőmű üzembe helyezése lenne.
Lipták koncepciója
Liptákot irritálja az a feltételezés, hogy akár a szlovákok, akár a magyarok egyoldalú előnyökre törekszenek. Dunakiliti üzembe helyezését sem azért javasolja, hogy a magyarok kezébe kerüljön újra a vízcsap. „Nem szeretek arra gondolni, hogy szomszédos népek gyerekesen, egymásnak keresztbe téve játszadoznak.” Azt szeretné elérni, hogy a vita ne húzódjon addig a pontig, amikor már nem lesz mit megmenteni. Sok magyarországi környezetvédő úgy véli, hogy jobb lenne, ha Lipták Béla nem szólna bele a hazai környezetvédelmi ügyekbe. Pedig egyedül ő merte megtenni, hogy a szlovák rendőrségi fenyegetés ellenére tüntetést szervezett az építkezés színhelyére. Lipták azonban a környezeti érdekeknek nem ad abszolút prioritást, és úgy véli, hogy bizonyos gazdasági és politikai érdekeket mindenképpen figyelembe kell venni egy esetleges megegyezésnél. Lipták koncepciója szerint az Öreg-Dunát is duzzasztanák, a mesterséges csatornában hajóznának, Bős és Dunakiliti egyaránt energiát termelnének. Az általa ajánlott műszaki megoldás azonban illúzió, amely tág teret ad a politikai alkudozásnak, hiszen nem valószínű, hogy a szlovákok a dunacsúni gátak elbontásába beleegyeznének, és megengednék, hogy a bősi erőmű energiatermelésének feltételét biztosító vízszintszabályozást Dunakiliti vegye át.
Természetesen minden olyan terv, amelynek nincs konkrét megvalósulási esélye, csak elodázza a problémát: a hivatalos verzió ugyan nem ismer el semmiféle műszaki kompromisszumot, ugyanakkor semmit sem tesz a jelenlegi helyzet megváltoztatásáért, sőt, vízgazdálkodási megállapodásokkal és ad hoc szabályozgatásokkal gyakorlatilag elismeri az erőszakos eszközökkel létrejött állapotot. Legutóbb a magyar kormánynak sikerült elérnie, hogy az Európai Közösség bizottsága a vízmennyiség 2/3- és 1/3-os megosztásara tegyen javaslatot, amit a szlovákoknak is „illene” elfogadniuk. A vízmegosztás a hágai bíróság döntéséig tartó „ideiglenes” időszakra terjedne ki. A tervezett megállapodás, amelyet valószínűleg egy Antall–Meciar-csúcs hagyna jóvá, még a szlovák területre vezetett kisebb vízmennyiség miatt kieső energiaveszteség pótlására is kiterjedne.
Nehéz megállapítani, hogy egy ilyen megállapodás elfogadható-e szlovák részről. Az azonban már ma is biztos, hogy ez a kezdetben látványos eredményeket hozó megoldás később nem tudná megakadályozni a Szigetköz pusztulását. Nem beszélve arról, hogy a vízlépcsőnek csupán egyetlen káros hatása a mellékágak tönkretétele. A tározó mérgező iszapjáról, az ivóvízkészlet pusztulásáról vagy a tájrombolásról már nem szólnak a hivatalos nyilatkozatok. Ez még a nemzetközi bíróság döntéséig is óriási károkat okozna, hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a bíróság nyilvánvalóan az ideiglenes egyezséget próbálja majd politikai okokból konzerválni. A paktum tulajdonképpen megszegi a még érvényes parlamenti határozatot, hiszen a vízlépcsőrendszer főlétesítményeinek megépítésével számol, illetve üzembe helyezésükhöz járul hozzá. Az egyezség révén viszont a kormány „hivatalosan” is visszavonhatja az elterelés miatt bejelentett tiltakozásait, és a döntés felelősségét egy másik kormányra hagyhatja.
Pozsonyi kikötő
Pedig lenne hosszabb távra szóló műszaki megoldás is. A szlovák körökből kiszivárgott értesülések szerint a józanabb szakemberek hajlandók lennének az energiatermelésről is lemondani, sőt a mesterséges hajózóutat is kiiktatni, ha teljesül a legfontosabb nemzeti és gazdasági érdek, a pozsonyi kikötő használatbavétele. A korábban KGST-hajókikötőként épült létesítmény tervezésénél ugyanis nem vették figyelembe a Duna medersüllyedését, így ma kellő duzzasztás nélkül, kisvizek idején, nem lehet behajózni a dokkokba. Ha a jelenlegi beruházó, a szélsőséges Julius Binder elsősorban presztízs okok miatt fenntartott koncepcióját elvetjük, kiderül, hogy ez az érdek a jelenlegi dunacsúni duzzasztóművek feletti szakaszon egy mintegy 10 négyzetkilométeres tározóval is biztosítható. Csak a jelenlegi mesterséges csatornába való betorkollást kéne egy gáttal lezárni, és így a teljes vízmennyiség egy megépítendő ikerhajózsilipen keresztül visszakerülhetne az anyamederbe. Ez lehetne az a legnagyobb, de még elviselhető kompromisszum, amely nem bizonytalan megállapodásokhoz kötné a szigetközi Duna-szakaszba jutó vízmennyiséget, állítja két független szakértő, a terv kidolgozói, akik nem kívánják a nevüket nyilvánosságra hozni.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen alternatívát csak hosszabb tárgyalássorozattal lehetne elérni. A gyors „megoldás”, vagyis a 100%-os vízmennyiségről való lemondás viszont azt jelenti, hogy a közös szakaszon csak a vízmennyiség felénél kevesebb jutna nekünk. Másrészt csak az eredeti meder visszaállítása garantálhatja a térség békéjét, ami nyilván az Európai Közösség szándékaival is egyezik.
A józan ész azt diktálná, hogy nem szabadna műszaki döntéseket politikai céloknak alávetni, vagy a műszaki alternatívákat politikai kényszerítő lépésként alkalmazni, illetve ilyeneknek engedni. A különböző vízépítési létesítmények vagy elhagyásuk éppúgy nem teremtenek bizalmat vagy bizalmatlanságot, mint ahogy a politikai nyilatkozatok sem termelnek energiát, és nem mentik meg a környezetet.
Ha viszont van kompromisszum, amely a társadalom valódi érdekein alapul, akkor arról nyíltan, köntörfalazás, nélkül kell beszélni. Ez nem ördögi dolog, nem hazaárulás, hanem minden demokrácia alapvető jellemvonása.
- Környezet [6]